Elbizonytalanodás

Első fejezet

 《 Pontosan tudom, hogyan kell az emberekre a frászt hozni. Pontosan tudom, mikor mit gondolnak. Azt is tudom, hogy mit éreznek. Elméjük minden zugát képes vagyok látni, pusztán figyelnem kell. Olvasni, értelmezni és tudatosítani. 

Ez nem nehéz feladat. Egyszerűen csak találni kell egy megfelelő alanyt, aki lehetőleg agyilag a nullát súrolja. Ő a legegyszerűbb. Én is olyannal kezdtem. 

Nézd néhány percig - kezdőknek lehet, hogy szükségük lesz egy-két órára -, majd gondolkozz el azon, amit láttál. Az első, ami megjelenik szemeid előtt, az a külseje. És pont ez a lényeg. A viselkedése, ezen is belül a kéz- és lábmozdulatai, az arckifejezése, a ruházata, és ha hangtávolságon belül állsz; a hangneme. 

Mit állapíthatsz meg? Elsősorban, hogy milyen hangulatban van, és hogy milyen családból származik. Erre szolgál a személy ruházata, arckifejezése, mozdulatai. De, mi van, ha ezen is tovább tudsz látni? Ha látod a belsőjét, olyan tisztán, akár a külsejét? 》

A szobámban voltam. Az ablakon néztem ki. Figyeltem a város fényeit. Figyeltem a sárga taxikat, az óriási hirdetőtáblákat, melyek ezer meg ezer színben világították meg New York utcáit. Siettek. Mind siettek valahova. Mindnek sürgős dolga volt, de kevés ideje. Nekem sem volt sok. Csak akkor még nem tudtam.

- Kincsem! Bújj ágyba, késő van már! – lépett be anyu szobám fehér ajtaján. Egyből felé fordultam és belebújtam óriási Disney-hercegnős takarómba. – Hoztam karamellás tejet – adta a kezembe, majd lekapcsolta a lámpám, fel az éjjeli szekrényit és leült az ágyam szélére. Belekortyoltam meleg italomba, majd elmosolyodtam, amikor anyu énekelni kezdett nekem. Könnyed, halk és kissé rekedtes hangja volt, ami az évek óta tartó nikotinfüggés miatt vált ilyenné. De nem zavart. Csak hallgatni akartam. Megnyugtatott, ellazított, elaludtam tőle. Aztán anya egyszer csak eltűnt és kialudt minden fény körülöttem. Zuhanni kezdtem és óriási félelem kerített hatalmába. 

  De mielőtt földet érhettem volna, nagy légvétellel ültem fel ágyamon. Körbe néztem – immáron valós - szobámban, de már nyoma sem volt a sárga falaimnak, a Barbie-babáimnak, a kék komódomnak és nagy fehér ágyamnak. Az ablakomon napsugarak szöktek be, bevilágították kissé élénk vörös falaim, és engem is. Arra néztem, és az üvegen túl nyüzsgő emberek, sárga taxik és éttermek tűntek fel. 

Ez az Otthonom, nem New York. 

  Kikászálódtam ágyamból és a csigalépcsőn lementem a konyhába. Töltöttem magamnak kávét, felmelegítettem, szedtem elő kalácsot és Nutellát, majd leültem TV-t nézni. Semmi értelmes, ismét.

Ma van az első nap a szemeszterben. Direkt tíz órára vettem fel az előadásokat, hogy tudjak aludni, de most is már hét órakor felkeltem. Gondoltam, kialszom magam a hosszú éjszaka után. Hát, nem jött össze. Úgy érzem magam, mint a mosott szar. Meg szerintem úgy is nézek ki.

  Két óra szenvedéssel később elkezdtem összeszedni kilapult agyam, és elmentem rendbe szedni magam.

- Mint a mosott szar – támaszkodtam a téglalap alakú, üveg mosdókagylón, ami egy fenyőszekrényre volt felhelyezve, szemben velem pedig egy tükörből néztem vissza magamra. Dizájnos volt, talán ez a kedvenc helységem ebben a hatalmas házban.

  Dög meleg volt még szeptember elsején, így lazára vettem a figurát és egy nyári ruhába öltöztem. Ízléses és visszafogott. Nem mutat sokat se fent, se lent. Pont jó. Hajamat laza kontyba fogtam, hogy ne süljek meg napközben, majd kevés sminket tettem arcomra. Valami újfajta hidratáló termék, elvileg. Hát jó, nekem addig megfelel, amíg ingyen jutok hozzá. Nagy kincs. Végezetül előszedtem a kissé magasított lábbelim, ami végre kezd kényelmessé válni. Már egy hónapja megvan, de még mindig fáj benne a lábam. Igaz, jobbak, mint amiket este szoktam hordani. 

  Elkészítettem két szendvicset, beledobtam táskámba a laptopom és füzeteim mellé, majd siettem is a parkolóba. Az egyetem innen egy óra, és nem szívesen kések el az első napról. Ilyenkor érdekesebbek az előadások. 

  Rengetegen álltak már a parkolókban, és még kétszer annyian akartak bejutni a kapun. 

- És a mókuskerék újra forog - sóhajtottam, majd felkönyököltem bal kezemmel a nyitott ablakra és a hajamat kezdtem csavargatni. Megint kezdődik elölről a sok újéves, visszajönnek a nyárból az iskola menő kölkei, akik azzal fognak két hónapig dicsekedni, hogy mi mindent csináltak a nyáron. Persze, ezeknek fele se igaz, három hónap alatt a szobájukból nem mozdultak ki, csak a PS-t nyomták, vagy éppen a nő idolokra verték farkukat. 

  Mögülem óriási motorzúgás, kiabálás és hangzavar csapott fel egy pillanat alatt, míg végre sikerült leparkolnom. Kiszálltam, bezártam az autómat és a hang irányába néztem. A kapun két, nagy fekete terepjáró jött be – vagy inkább száguldott be -, s szlalomozva az autók közt kerestek helyet maguknak. A platókon két-két fiú állt, s az egyetem zászlaját lobogtatták kiabálva. 

A csődület.

- Boldog új szemesztert Yonsei! – kiabált Hoseok az egyetem zászlaját erőteljesen lóbálva.

- Ilyen nincs is, te gyökér! – röhögött fel Jimin mellette. Hoseok egy pillanatra megállt, elgondolkozott és egy vállrándítással rendezte, hogy ismét hülyét csinált magából. Pedig még el se kezdődött a tanítás.

  A parkolóban mindenki őket figyelte, vagy ámulattal(elsőévesek), vagy bomladozva(az összes lány), vagy vágyakozva(az összes fiú). És én? Én összehúzott szemöldökkel. Ha ezek előkerülnek, mindig gimi első évében érzem magam. 

  Mikor elhaladtam mellettük, kiszállt a másik három az autókból. Gondoltam, elsétálok mellettük. Hát, rosszul gondoltam.

- Hé, Destiny! – szólt oda nekem Hoseok, mire odafordultam felé és unott mosollyal vártam a szokásos szövegét. – Idén is kurva jól nézel ki! – Igen, Hoseoknál ez a bókot jelenti. 

- Köszönöm Hoseok, te pedig idén is kurva okos vagy! – mosolyogtam rá ártatlanul. Egy pillanatra elgondolkozott, de aztán elővette tizennégy pontos mosolyát és rám kacsintott. Még mindig nem érzi az iróniát, a többiek közül viszont Namjoon, Yoongi és Jin igen. Ők jót nevettek, a többiek pedig nem értettek semmit. Tipikus. – Sziasztok! – intettem mindenkinek, majd tovább mentem. 

  Első előadásom történelem volt, amire igazából nagyon szívesen járok be. Valamiért mindig is vonzott a történelem, hiába vannak benne olyan dolgok, amik undorítóak és betegesek. Úgy gondolom, hogy ugyanabban a világban élünk, mint régen, csak másban tükröződik vissza. És ha már pszichológián vagyok, ismernem kell a történelmet olyan szempontból, hogy hogyan gondolkoztak az emberek adott időpontokban. 

  Minden ugyanolyan volt, mint tavaly, csak egy dolog változott. Történelmen, biológián, kommunikáción és beszédtechnikán két új csoporttársunk lett. Mind a kettő Hoseok bandájából került elő: Yoongi és Taehyung. Fogalmam sincs, hogy miért jöttek ezekre az órákra, de az biztos, hogy soha nem volt még együtt óránk. Meglepő módon totál csendben voltak, egyik sem szólalt meg egész órán, nem röhögtek, nem súgtak össze, semmi. Ez azért ennyire elképesztő, mert Taehyungot messze arról ismerik, hogy mindig nagy hanggal van mindenhol, és, hogy mindenre van valami megjegyzése, amin általában a fiúk röhögnek, a lányoknak pedig Niagara nyílik a bugyijukban. Második szemeszter óta nem értem, mit esznek ezeken a fiúkon. Mindenki bomladozik utánuk, esedezik, hogy végre bebocsátást nyerjen a hét fiú ágyába, hogy aztán elmondhassák magukról: „lefeküdtem Taehyunggal”. Ma is egész nap az asztalokon folyt végig a nyáluk, mert Yoongi és Taehyung bent ült a teremben. De az nem esett volna le nekik, hogyha valami csoda folytán észreveszi bármelyik is őket, ha megdugja, utána úgyis eldobja a francba. Még a nevét se fogja tudni egyik se. 

  Yoongi figyelmét nehéz felkelteni. Ő nem figyel ezekre a lányokra. Ő, ha valakivel le akar feküdni, majd keres magának. Ám senki sem tudja, hogy kikkel volt eddig. Valamiért ezek a lányok soha nem dicsekednek Yoongival. Sok pletyka terjeng erről az egyetemen, de senki nem tudja, melyik igaz, s melyik nem. Engem ebből egyedül Yoongi módszere érdekel. Mármint, nem az, ahogy megrak egy csajt, hanem, hogy hogy éri el, hogy mindenki tartsa a száját. Ez nagyon nehéz feladat lenne számomra is, hiszen, ha ilyen van, figyelni kell mindenre. A lányra, akit választott, a körülményekre a szex előtt és után, és a bizalomra. Mert ehhez az is kell. Sokat gondolkoztam már ezen, de még nem sikerült rájönnöm.

  Ebédszünetben átsétáltam a büfébe, ahol megvettem a szokásos kajám: sültkrumpli, csirke, három adag ketchuppal és fél liter Pepsivel.

- Hello, American Girl! – farolt be mellém JiNa. – Rég láttalak – mosolygott és Kimchit kért. Azért kaptam ezt a becenevet, mert nagyon sok amerikai szokásom megmaradt, attól függetlenül, hogy itt élek már majdnem egy éve. 

- Szia, JiNa. Én is téged – vettem elő a legegyszerűbb műmosolyom. Egész nap nem talált meg, ami elég hihetetlen, így már esedékes volt a felbukkanása. Az udvarra ültünk ki, hogy kihasználjuk még a jó időt. A nap tűzött, égetett, de minket ez soha nem érdekelt. Szerettük a meleget. A hideget már kevésbé. 

- Hallottad az új pletykákat? – nézett rám cinkos mosollyal az arcán, miután belekezdett ebédjébe. 

- Nem – néztem rá kíváncsiságot és meglepődöttséget színlelve. Általában a beszélgetéseink a színlelésről szólnak, legalábbis részemről. JiNa volt az iskola pletykaforrása. Valahogy ő volt ezeknek a központja. Mindig tudott mindenről, mindig tudta ki kivel van együtt, ki kivel volt előző éjszaka. Őszintén, soha nem értettem, hogy ez mire jó neki. Hogy miért jó mindenről tudni. Épp elég bajom van magammal, nem hogy még más nemi életével, vagy akár életével foglalkozzak. 

- Elvileg Jinnek barátnője van. A nyáron szedte össze valahonnan. Senki nem tudja még, hogy ki az, mindenki arra vár, hogy ebédszünetben ki megy oda a társasághoz – vigyorgott rám, és látszott rajta, hogy a „mindenkiben” ő felér vagy tíz normál ember kíváncsiságával. – Itt vannak! – kiáltott fel mögém meredve, én pedig megfogtam a karját, mielőtt még felugrott volna a helyéről, ránk terelve az egész udvar figyelmét. 

  Nem fordultam meg, hisz semmi okom nem lett volna rá. Eleget láttam és eleget fogom még látni őket. Egy ebédszünet nem oszt nem szoroz. 

- Ezt nem hiszem el! – tátotta el elég nyilvánosan száját, amit egyből betömtem egy krumplival.

- Ha már ennyire érdekel, ne csináld ilyen feltűnően! – parancsoltam rá.

- Jó jó – legyintett rám miközben elrágta a krumplit. – De nézd már! – biccentett fejével mögém. – Ez Ahn YooBin! 

- Feladom – emeltem meg kezeim és diszkréten megfordultam. Nem értettem, miért ekkora dolog ez a lány. Festett szőke haja volt, mely a feje tetején barna volt a lenövés miatt, de jól állt neki. Ápolt arca volt és szép alakja, s ezt kihasználva olyan ruhákat hordott, ami ezt kiemelte. Végzős ő is. Szép lány, és ha Jin őt választotta, biztos megvan rá az oka. Jin nem buta ember, ő soha nem használta ki a lányokat; már amióta itt vagyok barátnőt keresett magának. Ő volt az egyik legnormálisabb abból a bandából. 

- Szerintem szépek – mosolyodtam el a két egymásba kapaszkodó végzőst nézve, majd visszafordultam JiNa felé, aki megvető pillantással méregetett engem. – Most mi van? 

- Neked soha nem fog menni ez a pletykaélet – legyintett rám, majd befejezte ebédjét. Igaza van. Soha nem fog menni. És hogy miért? Mert már nem tud érdekelni a többi ember. 

  Az ebédszünet azon része, amikor már nem ettünk, azzal telt, hogy JiNa megrögzötten figyelte a fiúkat, akik minden öt percben magukra vonták az udvar teljes figyelmét valami ökörséggel, kivéve az enyémet, aki a kóláját iszogatva ült az asztalon és élvezte a meleg nyári időt. Eleinte meg-meg néztem magamnak az új diákokat, hátha találok valakit, aki érdekes, de nem. Mindenki ugyanolyan elkényeztetett anyu-apu gyerkőce, akik nem látnak át a valóság dimenziójába. Ja, meg jött a többi buta liba, JiNának a „barátnői”. Régen nekem is volt barátnőm, de az közel sem ez a barátság volt. Teljesen biztos vagyok benne, hogyha alkalom adódna, JiNa egyből repülne a társaságból. Úgy viselkednek azok a lányok, mint akiknek más dolguk nincs is az egyetemen, csak hogy infókat gyűjtsenek és pletykákat generáljanak. Arról nem is beszélve, hogy borzasztó buták, annak ellenére, hogy eszméletlen mennyiségű pletykát képesek logikusan felépíteni. De arra nem jönnének rá, hogy a matek ugyanez, csak nem emberekkel, hanem számokkal. 

- Hé, Des! – kiáltott megint Hoseok, mire odakaptam a fejem épp időben, mert egy újabb doboz Pepsit dobott felém. Elkaptam, majd elnevettem magam. Hoseok már a második szemeszter elején kinézett magának, de soha nem hagytam magam. Nem az én stílusom ez az éjszakai kaland dolog. De azóta is keményen töri magát. Ezt tisztelem benne, habár soha nem gondoltam rá Úgy. És biztos vagyok benne, hogy már ő is kezd rájönni erre. Mindenesetre, vicces ez az „olyan-lány-után-futok-akit-nem-érdeklek-de-húzza-a-fejem” játék.

- Köszönöm – szedtem elő én is a tizennégy pontos mosolyom. A dobálós játék után az udvar még egész sokáig filózott azon, hogy van-e vagy volt-e köztünk valami. Hogy honnan jöttem rá? Az emberek ráncolt szemöldökkel sutyorogtak, s beszéd közben egyszer Hoseokra, egyszer rám néztek. Túl feltűnően csinálták. 

  Összesen négy előadásom volt délelőtt, és mivel az ötödik csak fél ötkor kezdődött, így hazamentem. A parkolóban az autómat kerestem a többi közt, amikor hangos vihogásra lettem figyelmes. Egy lány vihogása volt, és az autók közül jött. Addig nem igazán érdekelt, amíg el nem haladtam mellettük. A fekete terepjáró ajtajának szorított fiatal lány Taehyung nyakába kapaszkodva nevetett, nőcsábászunk pedig derekát fogva puszilgatta a feje és válla közti részt. A tizedikes lány mit sem sejtve élvezte Taehyung finom mozdulatait, amik a vihogás csökkenéséhez viszonyítva egyre erősebbek lettek. Én pusztán csak elnevettem magam. Elképesztő, hogy még az első napnak sincs vége, de máris összeszedett valakit. De valahogy biztos vagyok benne, hogy Jimin is éppen a szertárban hetyeg valakivel, Hoseok pedig már a lakásukon. 

  Miután odaértem az autómhoz és abbahagytam a nevetést, a vihogás abbamaradt. Minden utóbbi nélkül megszakadt. Furcsálltam, Taehyung nem szokott ilyen gyorsan a lényegre térni. Most biztos azt kérdezné mindenki, hogy ezt honnan tudom. De a válasz egyszerű: JiNa. Akaratom ellenére is ellát olyan infókkal, amiket kicsit sem akarok tudni, és nem csak azért, mert nem érdekelnek az emberek. 

  Mint eddig sem, most sem érdekelt, hogy mi történt azzal a két emberrel, de mikor kitolattam a helyemről, Taehyung alakját véltem felfedezni a terepjáró környékén. A visszapillantóból láttam, ahogy az autóm után bámult. 

  És ekkor lettem ideges. Több okból. Az arca kifejezéstelen volt, semmit nem engedett megmutatni. Eddig mindig volt valami rajta, hiába takarta barna haja szemeit. A testtartásából sem tudtam meg többet. Nem értettem, miért nézett utánam. Nem tudtam a szándékát, nem láttam a gondolatait, az érzéseit, semmit. Csak a színtiszta, utánozhatatlan sötétséget. Ezért voltam ideges. Úgy, ahogyan már régen nem.