Döntés

Harmadik fejezet

《 A spontán/random/váratlan helyzetek kezelésére igen sok módszer van. Vegyünk egy egyszerű példát: egy nagy társaságban állsz a „barátaiddal”, akik nevetnek, iszogatnak, sztorizgatnak, te pedig mint egy kívülálló, hallgatod őket. Az egyik lány, aki nem bír téged, egyszer csak egy olyan sztorit mesél el, ami rólad is szól, és természetesen kínos helyzetbe is hoz. Ekkor két lehetőséged van: csöndben meghunyászkodsz, vagy te is beszállsz a piszkálódásba. Ha beszállsz, oda kell figyelned, hogy csak valós dolgokat mondj, és hogy ne tudjon visszavágni az illető. Viszont van olyan is, ahol hazugságokhoz kell folyamodnod, csak hogy te gyere ki jól a történetből. Ekkor az arckifejezésekre nagyon figyelni kell, és számítanod kell minden rendű válaszra és kérdésre. 》

  Verejtékben úszva ébredtem a hajnal közepén. Nem sokáig aludtam, egészen pontosan három óra negyvenhétkor pattant fel szemem újabb rémálmomra.

- A kurva életbe – sóhajtottam fel, majd felültem miközben bal oldalamról a város hajnali fényeit figyeltem hatalmas ablakomon át. Az épültek sötétek voltak, a fények pedig a vörös, sárga és kék árnyalatait emelték ki. Imádtam. Imádtam a rengeteg színt, mely bevilágított előttem mindent. Imádtam a rengeteg embert, az embertömeget, mely hömpölyögve sietett dolgára, hiába volt hajnal. Imádtam a rengeteg autót, amik sietni próbáltak, de nem tudtak. Egyszerűen imádtam a nagyvárosok éjszakai életét.

  Fél órás kínlódással később inkább fogtam magam meg egy pokrócot, majd a folyosó végén lévő üvegajtón kiléptem a kellemes melegbe burkolódzott tetőkertre. Persze, ilyenkor mindenki azt kérdezné, hogy hogy élhetünk egy olyan fullos házban, aminek tetőkertje van, de igazából, a munkánkhoz van a legtöbb köze: mivel a bár bevételének fele miattam teremtődik meg, ezért kaptunk egy lakosztályféleséget a város szívében, ami már alapból a bártulajé volt, így ingyen van. A fizetségünk a munkánk.

  A tetőtéren néhány kisebb kanapé, egy üvegasztal pár székkel, a korlátok mellett pedig pár tuja állt. A kert másik végében néha ültetni is szoktunk fűszernövényeket, virágokat, zöldségeket, ilyesmiket.

  Kiálltam a korláthoz, és innen sokkal szebbnek tűnt az ébredező város. Régen voltam már itt kint; régen voltak már rémalmaim. Mikor ideköltöztem, naponként három különféle, egymástól eltérő témájú rémálmom volt, azóta viszont csak most, és nem értem, miért jött elő megint. Azt hittem, ezen már túlvagyok. Ilyenkor mindig kijöttem ide és a várost figyeltem; New Yorkban is mindig a várost néztem, ha nem voltam jól lelkileg.

   Fogalmam sincs mikor, de elaludtam a kis heverőn és kilenckor totál kipihenten keltem. A telefonomért nyúltam nyűgösen, s amint felfogtam, hogy mennyi az idő, lerohantam a konyhába, ahol két szendvicset vágtam be táskámba, felöltöztem és indultam is, Yunával pedig össze se futottam. Valószínű futni volt.

 Fél órát késtem kommunikációról, ami alapból nagy probléma, de még ráadásul Taehyung és Yoongi is ott volt, plusz kávét se ittam még, ami eléggé odatett az első előadásnak. Nem vagyok az a szégyenlős fajta – ez látszik a munkámból is –, de amikor beléptem a terembe és mindenki rám nézett - köztük persze a két macsó is -, akkor kicsit pirossá vált az arcom, bár fogalmam sincs, mi volt a pontos oka.    Felsietettem a lépcsőn a helyemre, majd előkapva a laptopom, bekapcsolódtam az órába, de valami borzasztóan zavart. Valakinek a nézése, akiét már éreztem magamon úgy tizenkét órával ezelőtt. Balra néztem, ahol a második oszlopban, egy sorral felettem Taehyung nézett le rám egy igen érdekes és szokatlan arckifejezéssel, melyet még soha nem láttam tőle, de ez még mindig semmi se volt ahhoz a szájmozdulathoz képest, amit levágott ezután.

  A reakcióm majdnem Summeré volt, ami ugye egy hasonló mozdulat lett volna, de hamar kapcsoltam és megjátszottam, hogy nem érdekel, vagyis a szememet forgattam, ő pedig visszatért az órába, mintha mi sem történt volna. Hát, egy kicsit azért meglepődtem. Na jó, mi a szar volt ez? Nem úgy volt, hogy ki nem állhat?

  A nap további részében nem foglalkoztam a hetessel, egészen ebédszünetig, amikor a büfébe vezető folyosón sétáltam forrás lapokkal a kezemben, amik beszédtechnikára kellettek. Egy alak közeledett felém, majd a vállamba kisebb fájdalom nyilallt ahogy eltarolt, és a földön végeztem a papírjaimmal meg a „támadómmal” együtt.

- N-ne haragudj, nem figyeltem – szólalt fel a nálam egy évvel fiatalabb Jungkook.

- Semmi baj – kezdtem el összeszedni a papírjaimat, majd Jungkook is besegített. Kezdtem magam úgy érezni, mintha egy olyan gimis romantikus filmben lennék; már csak az egymás szemébe nézés hiányzik.

  Jungkook odaadott nekem minden papírt, majd a várva várt „szerelembeesés” megtörtént: miközben felálltunk, szemembe nézett és egy pillanatra lefagyott az arca. Egyszerűen csak nézte szemeimet, én pedig nem értettem, miért. Amikor közelebb lépett hozzám, bevillant a tegnap esti műsorom, az, hogy megakart csókolni, és az is, hogy ő is ugyanezt látja maga előtt.

Te hülye picsa! A szem a lélek tükre, nem emlékszel?!

  A lehető leggyorsabban vettem fel a kifejezéstelen maszkomat, és imádkoztam, hogy ne látszódjon az arcomon a megdöbbenés, mert ezzel elárultam volna magamat. Jungkook még mindig csak állt velem szemben és nem mozdult, de nem bírtam tovább a firtatást, és azt az izgalmat, hogy bármelyik pillanatban megláthatja bennem Summert. Száját szóra nyitotta, de én egy „köszivel” elsuhantam mellette olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam. Nagyon vigyáznom kell most már, nem kockáztathatok, ráadásul Jimin és Taehyung is ismeri már Summer szemét. Nem találkozhatok velük a suliban egy jó ideig.

- Hé, Des! – Nem lesz olyan egyszerű nem találkozni velük, hogyha Jung Hoseok minden ebédszünetben megdob egy Pepsivel. Elkaptam a kis alumíniumdobozt és megpróbáltam nem sokáig ránézni, nehogy Jungkook, Taehyung vagy Jimin észre vegyen bármi különöset és ismerőset rajtam. Épp elég volt az egész udvar újabb sugdolózása, bámulása és találgatása.

- Mi az Destiny? – biccentett fejével felém JiNa, miután visszafordultam, és valami számomra ismeretlen kaját evett közben. Természetesen, a „barátnői” is velünk voltak és mással se voltak elfoglalva, minthogy az egész udvaron lévő összes embert kibeszéljék és három másodpercenként a hetesre nézzenek. JiNa szeme aggódást tükrözött, ami jól esett, de hiába, hisz úgyse mondhatom el neki. Sok alap dolgomról nem tud, így ezt végképp nem mondom el.

- Pepsi – emeltem fel a dobozt a bevált mosolyommal: ezzel próbáltam terelni.

- Nem úgy értettem – váltott komolyra. – Baj van? Olyan fáradtnak és gondterheltnek tűnsz tegnap óta. Nem alszol? – Túlságosan látszik az alváshiány. Valamit kezdenem kell ezzel.

- Dehogynem, csak kommunikációra írok esszét és sokáig fent maradok – legyintettem és beleittam a második kólámba.

- Aha – nézett rám gyanakvón. Jól látja, amit lát, de nem kell ilyennel foglalkoznia. Az ő lelke ezt nem bírná, ahhoz még túl sérülékeny.

- JiNa! – bökte meg JiNa hátát Mia, aki szintúgy amerikai, de soha nem élt ott. – Taehyung és Jimin a Jo testvérekkel szűri össze a levet! – mondta ki ezt úgy, mintha a világvégét jelentené be, és mindhárman mögém bámultak – konkrétan átnéztek rajtam, ahogy mindig is.

  Ha JiNa arca eddig komoly volt, akkor most valami egészen új fajta arckifejezést alakított ki. Szeme csak a két lányt figyelte, akiket így egyből nem láttam magam előtt – nem érdekelnek az emberek –, de annyit tudtam, hogy végzősök. Taehyungékon valahogy képtelen voltam meglepődni, főleg a tegnapi akciójuk után. Egybőlre nem értettem, miért ekkora cucc ez, hisz minden ebédszünetben legalább négy lány van Taehyunggal, Jiminnel és Hoseokkal, aztán valami rémleni kezdett. JiNa már mióta feljött ide, azóta harcban áll velük. Ők is valami nagy pletykások és ha jól emlékszem, volt egy nagy vitájuk is.

- Min is vesztél össze velük? – kérdeztem, miközben az utolsó szelet pizzámat majszoltam és meghúztam megint a Pepsim.

- Lényegtelen. – Nem nézett rám, csak megint evett egy kanállal a kajájából, megtörve dermedt bámulását. – Beképzelt kurva mind a kettő.

- Most már én is megnézem – álltam fel és elindultam az ajtó melletti kukához, ahonnan tökéletesen ráláttam az egész bandára. Lassan sétáltam oda, miközben próbáltam kiinni a kólám maradékát, de muszáj volt egy kicsit állnom a kuka mellett. Namjoon nézett fel rám, amikor a kólám ittam, aztán diszkréten végignéztem az egész csődületen. Nos, meg sem lepődök, hogy a két festett szőke és hiányosan öltözött Jo testvér a két tegnapi taperolóm ölében ülve tette-vette magát: vihogtak, dobálták a hajukat, simogatták a fiúkat és konkrétan kitörték a hátukat, annyira a srácok arcába akarták nyomni push up magas mellüket.

Ribancok. - Pont én mondom.

  Visszaaraszoltam helyemre, de a hátamat szúrta valami, ami már nem először ezalatt a huszonnégy óra alatt. Viszont ezúttal nem érdekelt.

- Ribancok – ültem le és bekaptam utolsó falat pizzám.

- Mondj újat – vigyorgott rám JiNa, én pedig felnevettem.

  A nap további részében sikerült elkerülnöm a hetes banda öt tagját, hisz csak Taehyung és Yoongi volt ott néhány órán. Persze, hátamba fúródott Taehyung tekintete, ami kezdett zavarni, egyrészt azért, mert tudtam, hogy addig fogja csinálni, amíg rá nem nézek, másrészt meg mert nem értettem, miért akarja hogy ránézzek – vagy egyáltalán vele foglalkozzak.

- Szia szívem, milyen napod volt? – mosolygott kedvesen Yuna, miközben a konyhában állva főzött valamit.

- Hm, jó illata van – tettem le a táskám az egyik bárszékre, a mellette lévőre pedig leültem. – Unalmas. Igazából, semmi új. Még alig van mit csinálni, így unatkozok estig megint – terültem ki az üvegpultra.

- Fáradtnak tűnsz – ráncolta szemöldökét, majd tépett egy kis oregánót a pulton lévő cserepes növényből és a fazékba dobta. – Nem aludtál?

- Mindenki ezzel jön – sóhajtottam fel ingerülten, ami tényleg a fáradtságnak tudható be.

- Le ne harapd a fejem kisasszony! – nevetett fel.

- Rémálmaim vannak – mondtam ki és ezzel félbeszakítottam Yuna nevetését.

- Megint? – fordult felém aggódva.

- Megint – töröltem meg arcom tenyereimmel. Yuna megkerülve a pultot karjaiba zárt és egy puszit nyomott homlokomra. Sokszor gondolkoztam rajta, hogy mit kezdtem volna Yuna nélkül, mikor a legnagyobb szükségem volt egy támaszra, és arra jutottam, hogy valószínű, már rég nem lennék ezen a világon.

- Nyugodtan felkelthetsz vagy felhívhatsz ilyenkor, ezt te is tudod, Destiny. Én is nyugodtabb lennék – nézett rám a fejemet fogva, majd elvigyorodott. – Karamellás tej? – A jó öreg karamellás tej mindig segít.

- Jöhet – erőltettem mosolyt magamra. Yuna előtt nem kell megjátszanom magam, mindig lehetek őszinte vele. Minden dolgomról tud, a legapróbb információkról is rólam, így ő számomra a legfontosabb személy a világon.

  Pár perc múlva már a tetőkertben ültünk bikiniben és napoztunk, kihasználva a maradék jó időt. A nap még mindig égetett, ami megszokott szeptember elején, és aminek én mindig nagyon örülök, mert utálom a hideget és a fagyoskodást.

- A tegnapra visszatérve – kezdett bele a „megbeszélnivalóba” Yuna. – A vendégek közül páran felszólaltak, hogy ők miért nem fogdoshatják a „ribancokat”, arra hivatkozva, hogy egyrészt „mi másra valók”, másrészt pedig látták, ahogy az amerikai csillag egy vendéggel csókolózik az egyik asztalnál – nézett rám sejtelmesen.

- Nem is csókolt meg Jimin! – háborodtam fel. – Épp az, hogy én állítottam le! Az pedig már más kérdés, hogy fogdosott.

- Én értem Destiny, hogy fiatal vagy és most bontakozol ki, de ezzel nagyon vigyáznod kell. Kevesebb vendégünk lesz, elveszítjük ezt a lakást, az állásunkat – sorolta a lehetséges problémákat. Gyakran megteszi, de nem akadok ki, mert teljesen igaza van. Nem is értem, miért hagytam ennyit is nekik. – Munkán kívül azzal vagy, akivel csak akarsz – mondta, majd elgondolkozott. – Na persze, azért ne ilyen beteg alkoholistákat szedj össze – nevetett fel, mire én is.

- Rendben – tartottam egy kis szünetet. – Sajnálom, de tényleg. Többet nem fordul elő, ígérem – komolyodtam el egy kicsit, majd visszatértem karamellás tejemhez.

- Na, de. Halljam csak, miért akart megcsókolni Jimin? – váltott át barátnőbe Yuna. Elnevettem magam és elmeséltem az egész éjszakát, főleg azt, hogy Taehyung ma este megint visszajön a bárba.

- Nagyon vigyáznod kell, Destinym – nézett rám aggódóan, én pedig kezdtem ideges lenni az este miatt. Nem vagyok benne biztos, hogy menni fog ez a másik személyiség dolog.

- Tudom – sóhajtottam fel, majd elhatároztam, hogy gyakorlok délután. – Elmegyek próbálni, majd jövök fél nyolc fele – kapkodtam össze a cuccaimat, intettem Yunának és elmentem átöltözni a szobámba.

  Rövidnadrágot és sportmelltartót vettem fel, majd kocsiba ülve el is hajtottam a bár próbatermébe, ami két utcára van a bártól. Nem túl nagy helység, mind a négy falán tükrök vannak, meg az ajtó mellett egy hűtő tele vízzel. Lemenve az alaksorba, BoMit találtam ott.

- Szia, BoMi – mosolyogtam rá, majd elkezdtem bemelegíteni. Ő már a rúdon gyakorolt, de én úgy terveztem, hogy nem a rúdra megyek ma.

- Hello, Des! – vigyorodott el, majd leszállt és adott két puszit arcomra. Ahogy közelebb lépett hozzám, megcsapott erős parfümjének illata. Nem sok minden takarta el testét: egy szűk sportmelltartó és egy szimpla bugyi. Igen, egy bugyi. BoMi egy nagyon karizmatikus személy, mindig mindenki felfigyel rá, ha elhalad mellettük, hiába a mogyoróbarna haja, ami valahogy nála nem hat annyira tömegnek, mint más lányoknál/nőknél. Összességében szép, de nekem túl sok, amit magából mutat. Na meg, a se füle, se farka történeteket sem bírom elviselni, amiből valahogy mindig sokat kapok.

  Visszamászott a rúdra, én pedig bekapcsoltam egy kis pörgős zenét, majd táncolni kezdtem, amíg nem bírtam tovább levegő nélkül. Jól esett kiadni a feszültséget, ami a rémálmaim miatt jött megint elő. Tíz éves korom óta táncolok: akkor jöttem rá, hogy kell valami hobbi, amivel elterelhetem a figyelmem anyuról, meg a részeges apámról. Eleinte csak otthon táncoltam, majd az egyik barátnőmmel beiratkoztam egy egyesületbe, ahol nagyon kedvesen fogadtak és segítettek, hogy minél jobb legyek. Az első három évemben csak hiphopot táncoltam, majd rátértem a társasra, de az annyira nem tetszett, és tizenhat évesen leltem rá a rúdtáncra. Azóta nincs nap, hogy ne táncoltam volna a rúdon. Imádom azt a rengeteg pózt, amire képes az emberi test, imádok rajta lenni, mert akkor úgy érzem, hogy stabil és kiegyensúlyozott vagyok. Amikor a rúdon vagyok, biztonságban érzem magam és úgy érzem, nem bánthat senki, s semmi.

- Azért levegőt hagyj magadnak – mosolygott rám BoMi a rúdon tartva magát. Engem nézett, ahogy mindig is szokta.

- Jó jó – legyintettem rá és lihegtem még néhányat, majd felálltam és folytattam. Két órát táncoltam kisebb megállásokkal, minek hatása az volt, mint eddig bármikor: alig bírtam este a műszakom.

  A táncom a rúdon este fél tízkor kezdődött, ahogy szokott, de ezúttal a közönség kisebb volt. Általában ez így szokott lenni, szeptemberben napról napra csökken a vendégek száma, mi pedig emelünk egy kicsit az árakon, hogy a bevétel csak minimálisan essen. Épp az öltözőbe indultam, hogy pihenjek – egyrészt ugye elfáradtam a próbateremben, másrészt ideges voltam, hogy Taehyung fel fog ismerni, ha eljön – egy keveset a fogalmam-sincs-hányadik foglalkoztatottam után, amikor ma már nem tudom hányadjára éreztem ugyanazt a kellemetlen érzést, mely hátamból indult ki és áradt végig egész testemen. Megálltam a két emelvény közti takarásban és vártam, hogy a kellemetlenség forrása odaérjen hozzám, és azon imádkoztam, hogy ne ismerjen fel.

- Hogy érzed magad Summer? – karolt át úgy, mint tegnap este. Mély hangját rajtam kívül más nem hallhatta, annyira halkan beszélt hozzám, ellenben szívem dobogásával. Az idegesség teljesen úrrá lett rajtam.

- Fáradtan – sóhajtottam fel, miután ismét hasamat kezdte simogatni, de ezúttal nem állt meg melltartóm vonalánál: kezeit ráhelyezte apró felsővel takart testrészemre, s lassan fogott rá. Már akkor tudtam, hogy nagy döntés előtt állok, amikor tegnap ugyanebben a testhelyzetben megkérdezte tőlem, hogy ma is itt leszek-e. Lefeküdjek vele, vagy próbáljam húzni, amíg valaki ki nem ment?

  Kérdésemre a választ egyből megkaptam, miután derekamnál fogva maga felé fordított és eszméletlen  gyorsasággal csapott le ajkaimra.

 Először fel sem fogtam, mi történik, csak amikor nyelvével erősen próbált utat törni magának, hogy számba juthasson. Két másodperc alatt döntenem kellett: ha nem megyek bele, s ellenkezek, a lebukás lehetőségét háromszorosára növelem, de ha nem is ismer fel, akkor is borult az egész személyiségem, amit felakarok előtte állítani. Ha viszont bele megyek, kockáztatom a lelkiismeretem, a büszkeségem meg a hasonló dolgokat, melyről max. Yuna tudna, de én valószínűleg rosszul érezném magam. Hiába, nem volt más választásom. Mohón falni kezdtem ajkait, ő pedig ebből magabiztosságot merítve derekamról két kezét enyémért nyújtotta, s az emelvény falára csapva tartotta meg őket. A vágy gyorsabban és erősebben kezdett eluralkodni agyamon, mint gondoltam; kezdtem én is kívánni a további csókokat, s érintéseket. Ágyékát enyémhez szorította, s ezután hirtelen már nem bírtam tovább: hangos nyögés szaladt ki számon át az övébe, mire ő megszakította csókunkat egy széles mosollyal és áttért nyakam érzékeny bőrének ingerlésére. Egy nagyon régen érzett erős és megfogalmazhatatlan érzés öntötte el testem, melynek hatására alig tudtam gondolataimon uralkodni; egész testemet ellepte a vágy, s nem bírtam visszafogni magam, egyszerűen többre, s többre vágytam, melyet Taehyung biztosan képes lett volna megadni nekem. Kezeimet elengedte, melyeket egyből szorosan nyaka köré fontam, saját kezei pedig fedetlen derekamra kerültek, ezzel a lehető legközelebb helyezve testünket egymáséhoz. Mikor óvatosan hozzáérintette ujjait puha bőrömhöz, egyszerre rázott ki a hideg és borultam lángba.

  Fel sem fogtam, mit teszek, de lassan hátrálni kezdtem az öltöző fele, Taehyung pedig gyorsított tempónkon, miután rájött, hova is akarok eljutni. Egyre erősebben csókolt és egyre égetőbb volt minden érintése bőrömön, ami még nagyobb izgalmat váltott ki belőlem, ezért is hallottam meg később, hogy Hea zenét hallgat az öltözőben. Abban a kéttizedmásodpercben, amikor Taehyung kinyitotta az ajtót mögém nyúlva, képes voltam annyira kijózanodni, hogy kitaláljam, mit kezdjek vele, ha belépünk Heához az öltözőbe.