《 Utoljára hét évesen voltam „buliban”. Tulajdonképpen, a sajátomban. Az évek során rájöttem, hogy sokkal kellemesebben érzem magam a szobám kis zugában, zárt ajtók mögött, mint egy részeg pasiktól hemzsegő házibuli egyik kanapéján – igaz, a részeg pasis rész nem sokban tért el az előzőtől. Viszont tudtam, hogy ez nem jó megoldás. Tudtam, hogy ezzel csak mégjobban elmerülök a gondolataimban és a gondjaimban, de ott kint Amerikában soha nem vonzott az éjszakai életek általi feltöltődés. Sokan, ezt választják. Sokan pedig a magányt, a csöndet és a „nyugalmat”. 》
A ZH-m után úgy éreztem magam, mint akin három autó ment át egyszerre. Borzasztó megkönnyebbült voltam, hogy letudtam ezt az anyagrészt, mert őszintén, nem szívesen tanultam a kommunikáció fajtáit. Ennek hála(vagy nem hála), kezdtem végre jó oldalát is látni a bulinak: kicsit kikapcsolódhatok – már amennyire ez nálam lehetséges szokott lenni. Több stressz emészt egy-egy nap, mint egy normál embert. Túl sok mindent figyelek magam körül ahhoz, hogy teljesen kikapcsolhasson az agyam.
Szombaton reggel egészen pontosan hét órakor a csengőnkre keltem, és mikor lementem, akkor láttam, hogy Yuna is.
- Ki ez? – kérdezte nyűgösen és az ajtó felé biccentett fejével.
- Tippelj – gondolkoztam előre. Kinyitottam az ajtót és JiNa friss, kipihent illetve boldog arca nézett rám, s miután meglátott engem, lehervadt a vigyor az arcáról.
- Estig kezdenünk kell valamit a fejeddel – lépett el mellettem. Hirtelen furcsálltam, hogy nem köszönt Yunának, de az ajtójára nézve láttam, hogy visszavonult rejtekhelyére. Ő tud aludni miután felébresztik, én nem.
- Neked is jó reggelt – néztem rá értetlenül. Jó, tény, hogy megint biztos karikás a szemem a nem alvástól és, hogy tiszta kóc a hajam, de egy jó reggeltet megérdemelnék, nem? – Hogy kerülsz ide? – kérdeztem nem túl kedvesen. Ez van, ha nem hagynak aludni.
- Ma van a buli, Destiny – nézett rám meglepődve a kanapé előtt állva. Ledobta cuccait és megindult a konyhába, azon is belül a hűtő elé. Kinyitotta és mintha ő is ebben a házban lakna, kipakolt pár alapanyagot egy rántottához. Odacsoszogtam a bárpulthoz, leültem és mosolyogva nézni kezdtem, hogy hogy a fenébe akar rántottát csinálni.
- Csináltál már rántottát? – fojtottam vissza a mosolyom.
- Hát... – fordult felém tojásos kézzel. – Próbálkoztam már vele.
- Segítsek? – álltam fel és neki láttunk együtt reggelit csinálni. Kis szenvedés árán összedobtunk egy „amerikai rántottát”, ami amúgy egyáltalán nem más, mint amit a többi országban csinálnak. JiNa minden áron tenni akart valami zöldséget mindkettőnkébe, mert hogy legalább ennyire legyünk egészségesek, de én az enyémbe nem engedtem. A rántotta tojásos-olajos trugyi, ami fedezi a félnapi kalória szükségletünket, nem valami fitnesz kaja. Igaz, úgy sem lesz egészségesebb, ha tele nyomja rosttal meg vitaminnal, de hagy higgye csak, hogy mégis.
- Na szóval – törölte meg JiNa a száját, miután megettünk mindent. – Néztem ruhakölcsönzőket meg persze a kínálatukat, és hat boltot választottam, amit mindenféleképpen átjárunk. – Egy kicsit döbbentem le csak. Hat bolt JiNával kész rémálom, hiába nem voltam még vele soha sehol. Ő tipikusan az a fajta, aki négyszer próbálja fel ugyanazt a ruhát, csak más színben. – Ne nézz ilyen keservesen rám, mert még megsajnállak – pattant fel, hangján pedig erősen érezhető volt az irónia.
Egy órával és egy tál salátával egy kis vendéglőből(JiNa mindenáron ellensúlyozni akarta a reggeli zsírmennyiséget) később odaértünk az első boltba. Aztán a másodikba. Majd a harmadikba. Tulajdonképpen én voltam a limuzinvezető, ő pedig az előkelő hercegnő vagy mit tudom én micsoda, mivel kb. annyi volt a vásárlás, hogy beléptünk az ajtón, JiNa körbefordult és indult is vissza a „limuzinhoz”. Én a harmadik boltnál már ki se szálltam, feleslegesnek tartottam akár leállítani az autót is. Viszont amikor a hatodik bolthoz értünk, JiNa vigyorogva rohant az autóig és hajolt be az anyósülés ablakán.
- Ez jó lesz! Végre! – Hát erre már én is azt mondtam, hogy végre. Kiszálltam és beszaladtam a boltba. Összeségében nem volt nagy cucc a helység: egy nagy terem halomba pakolt ruhákkal, meg néhány helyen akasztókkal. A pultnál, vagy inkább asztalnál egy kis idős nő állt és kedvesen mosolygott ránk. Miután megbeszéltük, hogy mi az elképzelésünk – tulajdonképpen JiNa magyarázott –, hagyott is minket válogatni. Én is aktivizáltam magam, s belevetődtem a jelmezek világába.
Túl nagy, túl kicsi, túl vékony, túl bárba való, túl flitteres, túl csillámos, túl giccses, túl rózsaszín, túl fekete, túl szőrös.
Egy sem tetszett meg igazán.
- Enyém ez lesz – sétált mellém JiNa egy koszos, fehér esküvői ruhának tűnő jelmezzel. Meglepődtem, hogy hamarabb talált ruhát, mint én, hiába volt nehezebb dolgom. – Te hogy haladsz? – nézett az üres kezemre. – Ne már, hogy semmit se találtál! – akadt ki. Sóhajtott egy nagyot, majd elment az eladónőhöz, és valamit nagyon magyarázott neki engem nézve. JiNa arckifejezéséből arra következtettem, hogy azt mondja épp a nőnek, hogy borzasztó szerencsétlen vagyok, mert egy ruhát se vagyok képes kiválasztani. Ami amúgy igaz is.
- Na, azt mondta, hogy szétnéz – ült le mellettem egy dobozra, majd én is helyet foglaltam.
- Rendben. – Pár percig csendben ültünk egymás mellett, de éreztem, hogy ez a kínos fajta csend, amit a világon mindennél jobban utálok, így kitaláltam valamit. – Mit választottál? – fordultam felé érdeklődően, de amúgy nem igazán érdekelt. Úgyis láttam volna este.
- A halott menyasszonyt! – Vigyorgott rám, s látható volt, hogy már várta ezt a kérdést. Elkezdtünk a meséről beszélni, amit amúgy még egyszer sem láttam, de figyelmesen hallgattam JiNát.
- Hé! – jutott eszembe hirtelen valami, és egy kicsit túlságosan nagy zajjal szólaltam fel. Ezt abból következtettem, hogy JiNa ugrott egyet ijedtében, majd kerek szemekkel várta további mondandóm. – Kik lesznek a bulin? Mármint pontosan – helyesbítettem. Rossz előérzetem támadt, főleg a parkolós eset után.
- Az egész suli. De tényleg. Nincs konkrétum. Ebbe a buliba csak az nem megy, aki pl. elutazik vagy beteg vagy valami nyomós oka van nem eljönni. – Azért, ezt eléggé kétlem. Biztos van olyan ember az egyetemen, aki nem akar elmenni. Egy valami viszont biztos: ha ez tényleg akkora nagy buli, Kim Taehyung és a csődülete biztosan ott lesz. – Ja, meg persze külsősök. Gondolok itt barátokra, barátnőkre, más egyetemről barátokra – sorolta.
- Egyáltalán hol lesz ez? – tereltem, mielőtt rákérdezhetett volna, hogy miért érdekel.
- Hát Keynél – használta megint azt a hangsúlyt, amitől hülyének érzem magam.
- Hol a fenében lakik Key? – emeltem ki a „Key” részt. – Egy Penthouse-ban?
- A parton van egy nagy családi villájuk. Évek óta az övéké, és egyszerre négy család fér el benne.
- Jézusom – kerekedtek ki szemeim. – Milliárdosok?
- Igen – vonta meg vállát, mintha csak azt mondaná, hogy esik az eső – ami amúgy tényleg igaz, megint rákezdte az éjszaka. Én még egy kicsit emésztgettem a tényt, hogy milliárdos sulis társunk van, meg belegondoltam, hogy mennyire lehet beképzelt. Amikor tegnap először láttam, tudtam hogy valami nem stimmel vele. Tudtam, hogy valamiben különbözik a többitől, és azt is tudtam, hogy ez nem pozitívum. Tehát ez az. Gazdag, ráadásul kőgazdag. Az ilyen emberek mindig túl sokat gondolnak magukról úgy, hogy belülről senkik.
Az eladónő nagy mosollyal az arcán sétált elénk egy fehér, flitteres ruhát tartva kezében. Nem sokat állapítottam meg róla, de annyi biztos volt, hogy a flittereket leszedjük. JiNával felálltunk és lelógattuk a ruhát. Egy egyiptomi női viselet volt. Szerettem az ilyen fajta ruhákat, mindig is szépnek tartottam, de ez nem az a tipikus egyiptomi kinézetű volt.
Szépnek szép, csak nem sok köze volt Egyiptomhoz. Felvettem az örülős arcomat és nem mutattam, hogy egyrészt semmi kedvem itt lenni, másrészt, hogy nem tetszik a ruha.
- Tessék – adta kezembe. – Próbáld fel – mosolygott rám. Villantottam egy szép mosolyt mindkettőre, majd beléptem az öltözőbe és felszenvedtem a ruhát, meg szedett-vetetten a hajamba tettem a díszeket.
- Megvesszük! – tapsolt egyet JiNa, miközben felállt a dobozról és kérdőn rám nézett a beleegyezésemet kérve. Mit tehettem volna?
Bólintottam, majd siettünk is haza, mert már dél volt és megéheztünk.
- Megjöttünk! – kiáltottam egy nagyot, mert a pára elszívó ment a konyhában. Yuna megint főzési akcióba kezdett. Na persze, nem mintha nem főzne istenien, személy szerint imádom a főztjeit. Sok külföldi fűszert használ, például Mexikóból, Franciaországból vagy Görögországból.
- Gyertek, gyertek, mindjárt kész vagyok az ebéddel! – kiáltott vissza ugyanúgy, ahogy az előbb én. JiNa arcára siklott tekintetem, aki egy kicsit megilletődött a nagy kiabálás végett. Elnevettem magam, hisz totál elfelejtettem, hogy ez csak nálunk szokás. Már észre sem veszem, ha kiabálok Yunának.
- Ő ki? – tátogta JiNa erősen gesztikulálva, miközben beléptünk a konyhába. Kérdő arca hirtelen váltott kedvesre és illedelmesre, amint meglátta Yunát. Utóbbi előre sietett, megtörölte a kezét kötényébe és bemutatkozott neki, majd JiNa is, azonban szeme kicsit tovább időzött keresztanyám külsején, mint kellett volna: tetoválásait és orrpiercingét figyelte. Megértettem őt, hisz ritka dolog ez a sok tetoválás egy koreai nőn, pláne a piercing. Annyit már megtanultam a koreaiakról, hogy nem szeretik a bőrüket bántani és, hogy nagyon sokat foglalkoznak az arcápolással, viszont Yunán érthető ez, hiszen fél életét Amerikában élte le.
- Foglaljatok helyet, máris adom a levest – fordult sarkon és kavargatni kezdte a fazekat. JiNa már nem méregette, inkább ámulattal nézte kézmozdulatait a bárszéken ülve. Látszott arcán a kellemes csalódás. – Mit vettetek? – tette le elénk a tálakat. Alapvetően ritkán ettem levest Amerikában, de mióta Yunával élek, teljesen rászoktam. JiNa elmesélte mennyit szenvedtünk a boltokkal, meg persze a ruhákkal, majd miután megette a levest, elővette a vásárolt cuccainkat. Amíg kutakodott, Yuna egy sokatmondó mosollyal nézett rám a bárpulton könyökölve. Tudtam, mit akart mondani: „Mi bajod van vele, teljesen rendben van”. Én a szememet forgattam, ugyanis ezt már egy jó párszor megbeszéltük.
- Segítek a sminkekben – mosolygott ránk Yuna, miután JiNa elmagyarázta, hogy hogy képzeli el az öltözéket. Őszintén nem értem, mire ez a nagy felhajtás. Azt hittem, hogy huszonegy évesen a jelmez már nem lesz lényeges.
- Tényleg? – lepődött meg JiNa. – Azt nagyon megköszönnénk! – Mármint, köszönné.
Ezután elkezdtek két órán át tervezgetni, de én már az első húsz percben meguntam, így leültem Garfieldot nézni a kanapéra. Szeretem ezt a mesét már kiskorom óta, de az angol változata sokkal jobb.
- És még te mondod mindig, hogy „te már huszonegy éves vagy” – figurázott ki Yuna, JiNa pedig felnevetett.
- Ez nem igaz! Garfieldot nem lehet behatárolni egy adott életkorra! – néztem rá elképedve. Erre mindketten elnevették megint magukat, én meg besértődve tértem vissza mesémhez. Garfieldot igenis lehet nézni huszonegy évesen is és pont.
Délután ötkor elkezdtünk készülődni, ami annyit tesz, hogy nekem mondták, mit csináljak, ők meg csinálták a saját dolgukat. A végeredmény ettől függetlenül elképesztő lett. A tükör előtt álltam az előszobában és óriási csodálattal néztem a mögöttem álló JiNára és Yunára. Tényleg gyönyörű munkát végeztek, még úgy is, hogy a flitteres részt elölről leszedettem velük.
- Gyönyörű – mosolyogtam rájuk.
Áttértünk JiNa elkészítésére, ugyanis már csak egyetlen egy óránk volt az indulásig, de hiába, késtünk egy órát. Kissé bonyolultnak bizonyult a halott menyasszony sminkje, aminek befejezése útközben történt meg, de volt rá idő bőven, ugyanis körülbelül fél Szöult átkocsikáztuk, mire kiértünk a villanegyedbe. Érdekes volt, hogy JiNa navigált, miközben a sminkjét csinálta, én meg, mint egy zsák krumpli ültem az anyós ülésen, mert Yuna nem engedett ebben a göncben vezetni, arra hivatkozva, hogy „kiabálni fognak nekem a többi autóból, ha ilyen cuccban vezetek”. Nem értettem, miért ekkora probléma ez, mikor amúgy minden este szexéhes férfiaknak táncolok.
- Vigyázni magatokra, nem sokat inni, meg a többit tudjátok! – intett le minket Yuna, majd mosolygott egyet és el is hajtott a ház elől. Megtanulta már, hogy eléggé gáz egy felnőtt jelenléte a diákok közt. JiNa sarkon fordult és el is indult be, de amikor én fordultam a ház fele, egy pillanatra azért elakadt a lélegzetem.
Utoljára Amerikában láttam ilyen gyönyörű házat, de akkor társult hozzá sós tengerillat. Észbe kaptam és JiNa után indultam, majd a házon kívül kezdtem más dolgokat is észrevenni: Drake rappje az épületből kiszűrődve – Miket beszélek? Dübörögve. –, a rengeteg autó a frissen vágott pázsiton, néhány ember akik épp itt „társalogtak”, plusz az ajtó tárva nyitva. Megálltunk az ajtóban, bekukkantottunk és táncoló embereket véltünk felfedezni a nappaliban. Beléptünk, s egy végzős médiás srác egyből előttünk termett, lehámozta kabátjainkat, végignézett rajtunk, majd elengedett maga mellett, s el is tűnt a bejárati ajtótól balra lévő nyílászáró mögött. Először nem értettem, mi volt ez, főleg, hogy JiNa ügyet se vetett rá, csak megindult a nappali közepére, aztán leesett, hogy csak a jelmezeket ellenőrizte. Komolyan, teljesen egy filmes gimis buliban éreztem magam.
Betipegtem JiNa után és szétnéztem a helységben. Nem igazán törődött velünk senki, mindenki csinálta a saját dolgát, ami a smároláson, táncoláson és valamilyen magas röptű beszélgetésen kívül nem jelentett egyebet.
- Ez a buli? – néztem fintorogva a „párokra”.
- Nem! – húzta el az „e” betűt. – A buli fent van! Meg kint. Lesz egy kisebb koncert is – ragadta meg csuklóm és felrángatott az emeletre, melynek lépcsője a velünk srégan lévő sarokban volt. Koncert? Milyen koncert? Egy K-pop banda? Viszont a bulival kapcsolatban igaza volt, tényleg fentről jött Drake kellemes hangja – irónia felsőfokon –, és itt már az emberek csoportosan állva táncoltak, beszélgettek, meg néha-néha ettek pár falatot. Na, meg persze az elmaradhatatlan piros poharat se hagyták a boltokban. Itt is volt egy konyha, ahol már több minden volt, mint lent: rágcsa, pizza, alkohol és alkohol, meg hála jó égnek rendes innivaló, de valahogy éreztem, hogy ez hamar elfog fogyni. Aztán beugrott valami, de nem volt időm megkérdezni JiNát.
- Destiny Crawford?! – Megfagyott a vér az ereimben, amint meghallottam nevem a hátam mögül. Felhúztam nyugodt és laza maszkomat, majd érdeklődő mosollyal fordultam hátra. Két méteres körzetünkben mindenki ránk nézett és figyelték a fejleményeket, na meg persze rendesen megbámultak. Nem csoda, életemben először vagyok egyetemi buliban. – Nem hiszek a szememnek! – Megszólítómra helyeztem szemem, aki nem más volt, mint Kibum, a házigazda egy vérfarkas jelmezben. Igen összeszedett volt, passzolt a vérfarkasokhoz, de nem hagyta el a macsós kinézetet: mellkasánál mély bevágás húzódott ingjén, ezzel kiemelve mellizmát, s legfőképpen kulcscsontját. Magamban elnevettem magam, hogy ezt mégis hogy csináltam. Mármint azt a részét, hogy megint egy ilyen barmot fogtam ki. Előítéletem egyértelmű: meg akar dönteni, mint minden hasonló barom az egyetemen – célzások vannak bőven. Egzotikusnak számítok, s ez felkelti az emberek figyelmét.
Kibum közelebb lépett hozzám, megfogta kézfejem, majd másik kezével is ellepte, s egy puszit nyomott rá, miközben szemembe nézett. Az előítéletem pedig kezdett megbizonyosodni. Én halvány mosolyt tuszkoltam arcomra, s vártam bemutatkozását.
- Kim Kibum – vigyorodott el megmutatva fehér fogsorát. Éreztem az emberek nézését, a feszültséget, a féltékenységet, s a visszafojtott nevetéseket, bár utóbbiból kevesebbet. – De hívj csak Keynek.
Éppen szóra nyitottam volna számat, amikor Taehyung és Namjoon sietett Keyhez a mellettünk lévő folyosóról. Taehyung megfogta Key vállát és úgy kezdett bele mondandójába:
- Kicsit csúszunk haver, oké? – lihegett egy kicsit. – Hoseok már megint késik – forgatta szemét, majd Key kezének vonalát követve áttért enyémre, egy másodperccel később pedig szememre. Abbahagyta a lihegést, meglepődöttséget, zavart, s legfőképpen haragot láttam szemében, mely nem Key fele, hanem felém irányult. Nem igazán tudtam hova tenni a parkolós eset után, de megnyugodhat: ez kölcsönös.
- Oké, nemgáz – vonta meg vállát Key. Látszólag észre sem vette a feszültséget a levegőben, a szempárokat, s legfőképp az előbb lejátszódott pillanatnyi csatát köztem és Taehyung közt. Álltam tekintetét, mely kezdett üressé, kifejezéstelenné válni, ugyanakkor a harag még mindig ott bujkált benne. Őszintén, magamban nevettem a helyzeten. Egyszerűen nevetséges volt, amit csinált, hiába nem értettem ezt a nagy érzelemihullámvasutat nála. Meredt bámulásának Namjoon vetett véget azzal, hogy vállon bökte, s mentek is a dolgukra, ám Taehyung mielőtt megmozdult, gondolkodón gyorsan végignézett rajtam, majd Key-en is. Nehezen hittem el, de aggódást csillant szemében. Érezhető volt, ahogy a feszültség csökken a teremben, és mindenki kezd a saját dolgával foglalkozni, amint Namék kiléptek a folyosóra, kivéve Keyt. Ő ebből nem érzékelt semmit.
- Egy italhoz mit szólnál? – mosolygott rám csábítóan. JiNa egész végig egy szót sem szólt, de most hevesen bólogatva jelezte, hogy nagyon tetszik neki az ötlet.
- Tömény vagy sör? – vigyorogtam kislányosan, mint akinek fogalma sincs arról, mi lehet ebből. Ma este a buta kislány énemet adom, sokkal egyszerűbb, mint a depressziós és makacs ember. Meg, én is szórakozzak már egy kicsit, ha eljöttem. Key felnevetett, majd elindult utánam a konyhába.
- Whisky jöhet, Des.
- Tiny – javítottam ki hirtelen. Én se számítottam rá, hogy ezt így kikötöm neki, de egyből tudtam mi az oka. Csak Hoseok hív így, és valamiért a tudatalattimban ez fontos. Kissé megijesztett, mert Hoseok soha nem volt fontos nekem semmilyen formában sem. Na meg, Tinynek se hívattam még magam senkivel.
- Bocsánat, Tiny – dőlt a pultnak, s nézte, ahogy két feles pohárba öntök a löttyből. – Hogy tévelyedtél erre? – Tipikus csajozós hangsúlyt gyakorolt rám, ám nem nagyon tudott meghatni. Ez is olyan, mint a bűvész és közönsége: addig érdekes, amíg nem tudod a tettek miértjét. Itt is egyszerű: Key csak megfektetni akar, ahogy Taehyung, Hoseok és Jimin is. Erre van ez a nagy figyelmesség meg kedvesség.
- Szárnysegéd lettem – adtam kezébe az italt.
- Kié? – emelte magasba poharát, majd egymás szemébe nézve koccintottunk és lehúztuk az italt. Semmi hatás nem mutatkozott rajtunk, de valahogy éreztem, hogyha nem eszek három szelet pizzát sürgősen, akkor megfogom érezni a további adagokat és kitudja mit csinálok a rám mászó Key-jel, csakúgy, mint a bárban Jiminnel. Tehát célba vettem a pizzát.
- JiNáé – forgattam szemem. – Valami baja van egy sráccal és meg kell „védenem” – emeltem ki a „védenem” részt. Már éppen reagált volna valamit, amikor egy végzős drámais srác toppant be a boltíves átjárón a nappali és a konyha között.
- Key, haver, Hoseokék kész vannak! – lihegett ő is. Miért liheg mindenki?
- Gyere – nyújtotta kezét mosolyogva Key. Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan megindítja hadjáratát felém, de mit tehettem volna? Megfogtam kezét, majd húzni kezdett a folyosó fele, ahonnan egy csigalépcsőn mentünk le a fotocellás(!) kertre nyíló ajtóig. Megértettem, hogy miért liheg mindenki, ha ezen a lépcsőn megy fel: a lépcsőfokok nagyon messze vannak egymástól.
A kert hatalmas volt, fakerítéssel volt körbevéve, a sarokban egy óriási kerek medence süllyedt a föld alá, körülötte napozóágyak, kisebb asztalok, napernyők helyei sorakoztak. A medence mellett állt egy kisebb színpad, körülvéve nagy fákkal és bokrokkal, mögötte pedig rózsaösvény vezetett egy nagy üvegházhoz. A kert legvégében nyílt egy kisebb ajtó, vagy kapu, ami gondolom a tengerre vezetett ki. Úgy döntöttem, megjárom még az este folyamán, ha Keyt le bírom rázni. JiNa odaállt mellém a kisebb teraszra és cinkosan lesett összekulcsolódott kezünkre. Én csak szemem forgattam és jeleztem, hogy hagyja abba, majd egy kisebb ürüggyel elengedtem Key kezét, mert zavart. Kellemetlen számomra, ha valaki a kezemet fogja. Key nem nyúlt újra érte, természetes reakció volt részéről. Valahol mélyen rájött ő, hogy ennek mi oka volt és nem erőlködött tovább.
Az udvar megtelt, amit a szó szoros értelmében kell érteni, a medencén kívül mindenhol állt valaki. Ismerős emberek után kezdtem kutatni, figyeltem a jelmezeket, az emberek kapcsolatait, a hangulatot. Izgalom volt érezhető a levegőben, mindenki várta a produkciót, mintha már ismerték volna őket. A jelmezek sokasága viszont jobban felkeltette figyelmemet, mint gondoltam volna. Észrevehető volt minden emberen valami a személyiségéből, ami a jelmezben nyilvánult meg. Például a vérfarkast általában magabiztos, beképzelt fiúk választják. A vámpírt az olyan lányok, akik elhiszik magukról, hogy szépek és szexik – igazából ez a fiúkra is igaz. Akik viszont ötletesen öltöztek, azok kreatívak és igényesek.
- Milyen koncert ez? – kérdeztem Key füléhez hajolva, aki megfogta derekam, hogy megtartson. Ez azt igazolja, hogy valahol ő is egy úriember, és hogy egy gazdag családban nevelkedett.
- Hát, a másodéves drámáisok közül hét srác elkezdett zenéket csinálni, de nevük még nincs és bandának se nevezik még magukat – magyarázta ő is a fülemhez hajolva. Szóval Kim Taehyung és csődülete bandát akar alapítani.
Erre kíváncsi vagyok.
Fény és hangtechnika volt rendesen, Taehyungék ahogy felvonultak a mikrofonjukkal, a fények egyből kigyulladtak és füst gép is indult. Kezdtem egy kicsit fázni, amit valamilyen furcsa okból kifolyólag Key is észrevett, és egyből a hátamra terítette „koszos” és szaggatott dzsekijét.
Nyálas.
Elindult egy dal, mely egy „égesd fel” felszólítással kezdett, Yoongi jóvoltából. Mind a heten elkezdtek táncolni, én pedig szörnyen elképedtem. Mind egyszerre mozogtak, nem volt eltéres a hét fiú mozgása közt. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy így tudnak táncolni – vagy egyaltalán tudnak. A dal mondandója viszont elismerem, hogy tetszett. A hangjuk rengeteg dologban különbözött, de valahogy mégis jól hangoztak együtt, és ami a legjobban meglepett, az Jimin magas hangja volt. Tudtam, hogy különleges a hangja, ez a nevetéséből is visszatükröződött már, de nem hittem volna, hogy ennyire magasan képes énekelni.
A tömeg hangosan kántálta a dal szövegét, rengeteg energia szabadult fel az emberekből és a fiúk is érezték ennek hatását. Magabiztosak és határozottak voltak, félmosollyal énekeltek, és nem féltek néhány szexis elemet belevinni az előadásba: a fekete, térdnél kivágott nadrág lábukra simult, kiemelt minden domborulatot deréktól lefele, és valahogy beugrott egy kép, hogy ma a három macsó ennek következményét ki is fogja használni. Elnevettem magam, és figyeltem, ahogy a fiúk beállnak egy újabb dalra. Ez már egy lassúbb, érzelmesebb szám volt, de valahogy ez is tetszett. Nyálas és szerelmes meg nyálasan szerelmes témát ragadtak meg, ahogy azt minden előadó teszi manapság, de a tánc ennél is elképesztőbb volt. Nem azt mondom, hogy szép, inkább, hogy látványos.
Hasonló témájú számokat adtak még elő, aztán négyen egy szóló dalt is bemutattak. Taehyung arról énekelt, hogy csalódást okozott, Jimin egy hazugságról, melyben benne rekedt, Hoseok, hogy az anyukája a mindene és neki akar megfelelni, Jungkook pedig arról, hogy mennyire fáj neki, ha a körülötte lévő fontos emberek számára szomorúak. Ismét Jimin hangját emelném ki, ami ismét meglepett. Egyetlen egy hozzá hasonló hangú énekest ismerek, az pedig Olly Alexander. Ő sem a szép hangjával lett híres, hanem a különlegessel.
- Hogy tetszett? – vigyorgott Key, és beinvitált a házba. JiNa valamikor Jimin Lie-ánál szívódott fel, azóta pedig nem láttam.
Védjem meg, mi?
- Jimin hangját elfogom lopni valahogy – nevettem el magam és elindultunk fel az emeletre.
- És mihez kezdesz egy férfi énekhanggal? – nevetett Key is.
- Híres leszek. – Fogtam egy pizzát és a konyhapultnak dőltem az utcára néző hatalmas ablak előtt.
- Enyém az első album – szögezte le én meg bólogatva nevettem. Felemelte a sört és a vodkát, én pedig egyből jeleztem a vodkát, hogy hiteles legyek. Egész jót beszélgettünk – de persze olyan témákról, amik nem súrolják a komoly kategóriát –, amikor Hoseok rontott be a konyhába és ölelt át hátulról. Nem kicsit lepődtem meg, hiszen ő még soha nem került be az intim szférámba. Őszintén, meg is ijedtem. Furcsán néztem Keyre, aki kisebb haraggal Hoseokra, aztán mikor Hoseok nem igazán akart elengedni, Key felszólalt. Szerintem már lilult a fejem.
- Megfojtod szegényt, haver! – próbált játékosan odaszólni Hoseoknak, de én éreztem, hogy van benne egy kisebb ingerültség is. Hoseok elengedett és odatántorgott a pulthoz egy kis Whiskyért. Látszott rajta, hogy ivott már egy kicsit, és nem szívesen hagytam neki, hogy többet igyon.
Miket beszélek?! Miért ne hagyhatnám?! Mi közöm van hozzá?!
Kezdett elegem lenni ebből a hetesből erre az évre – vagy egész életemre.
- Na igyunk! – lépett be mögülem Jimin egy zombi, Taehyung egy Joker, és Jin egy orvos jelmezben, közülük pedig Taehyung volt, aki furán nézett rám, s csak később jöttem rá, hogy ez a dzseki miatt volt, amit elfelejtettem visszaadni.
Egyre jobb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése