Repedés

Hatodik fejezet

《 Nehéz rájönni arra, ha valaki hazudik. Évekig ezzel foglalkoztam, minden utat átfésültem annak reményében, hogy felismerem, mi hazugság, s mi nem. De, a megoldás végig ott volt az orrom előtt: minden embernek van egy jele, amit akkor mutat meg, mikor hazudik. Nem kell nagy dolgokra gondolni, például egy orrvakargatás, egy kisebb lépés a helyén, egy kéz mozdulat. Ám, mikor erre rájöttem, végig gondoltam, hogy biztos tudni akarom-e, hogy mikor hazudik egy ember, hiszen kétfajta hazugság van: kegyes és kegyetlen. A kegyes jó dolog ám, ha kiderül, a hazugság forrása és a hazugság célpontja is sérül, a kegyetlenről nem is beszélve. Ám, mi is a baj a hazugsággal? Pusztán annyi, hogy mindig kiderül. 》

- Mit kérsz, Taehyung? – kérdezte Jimin a pult fele fordulva és a választ várva. Taehyung odaállt mellé és engem kezdett nézni. 

- Tömény jöhet. – Jiminnek szánta válaszát, ám közben végig szemembe nézett. Tudtam, mire megy ki a játéka. Fel akart idegesíteni, csak nem értettem, miért. Arcfestéke végett nem tudtam rájönni, hogy tényleg mosolyog-e, vagy ez csak Joker ismert vigyora, ami egyszerre volt ijesztő és idegesítő. 

- Kimegyünk a többiekhez, Key? – A kérdésem elején Taehyung szemébe néztem töretlenül, majd mikor Key nevéhez értem, utóbbira mosolyogtam.

- Persze – lökte el magát a pulttól, majd kérdőn nézett rám. – Mit vigyünk ki? – Ez tényleg ilyen hülye, vagy csak tetteti? Már megint nem vett észre semmit.

- Amit szeretnél – válaszoltam buta lány módjára. Taehyung halkan felnevetett, majd Jiminnel és Jinnel együtt meghúzták a felespoharakat, s a következő italt tárgyalták meg. Key a kezembe adta a piros poharat, tele alkohollal, majd átlépett velem a nappaliba, ahol leültünk egy kisebb bőrkanapéra. A helyen látszott, hogy át van alakítva, hogy tudjunk táncolni: az asztalok, kanapék, állólámpák mind a falhoz, vagy a könyvekkel felpakolt szekrényekhez voltak szorítva. Viszonylag sok ember táncolt Calvin Harris új számára, a „My Way”-re. Régen volt már, hogy ösztönzést érezzek a táncolásra, ami nem betanult koreográfiára épül, és ez most sem volt másképp. Key néha próbált felhúzni és táncra bírni, de nem sikerült neki, s egyik próbálkozásánál a dzsekijét is visszaadtam. Egy idő után megunta az unszolásomat én pedig úgy fél óráig el is voltam a kanapén a kisebb tömeget nézve és a zenéket hallgatva – mellettem egy turbékoló párral, akik konkrétan már a másik seggéig ledugták a nyelvüket –, aztán JiNa huppant le mellém verejtéktől csillogó hajjal és arccal, szétrebbentve a „szerelmeseket”.

- Gyere már, Desty! – Na, most ő kezdett unszolni. 

- Nem az én stílusom – néztem rá megjátszott bocsánatkérő mosollyal.

- A tánc mindenki stílusa!

Ha te azt tudnád...

- Hát, akkor én ebből kimaradtam. – JiNa két pillanatig szemeimbe bámult, majd egy határozott mozdulattal felrántott a kanapéról, azt a kezemet fogva, amelyikben az italt tartottam – vodka, Whisky, Jeam és rengeteg kóla volt benne, ráadásul Pepsi, amiért elismerést adok majd Keynek: jól elnyomta az ízeket, más nem biztos, hogy észrevette volna az összes italfajtát benne –, így kiborult az egész a szőnyegre, és a táncoló tömeg közepébe ráncigált. Hiábavalónak bizonyult minden ellenkezésem, JiNa már kicsit ivott és több energia fűtötte, mint engem, hiába az extra alkohol tartalmú cucc. Karomba kapaszkodott és a zene ritmusára kezdett ugrálni, engem is magával húzva. A dal, ha jól emlékszem, a The Chainsmokers-től a Setting Fires volt. Szerettem a dalt és már koreográfiát is tanultam hozzá, de így nem ment, hogy csak elugráljam az egészet. A „tömeg” körülöttem nagyon szorosan állt, kellemetlen volt, hogy mindenki valamilyen testrészét az enyémhez nyomja; azt vettem észre, hogy mostanság túl sok ellentmondásba ütköztem magammal, hiszen a bárban is csak idegen emberekhez érek hozzá. Már épp sikerült kiszabadulnom JiNa szorításából, amikor két kart éreztem meg derekamra kulcsolódva, s egy arcot az én arcomhoz tapadva.

  A számnak vége lett, s egy kicsivel lassabb dal indult – Dayától a Words –, így könnyebb volt mozogni ebben a pozícióban Key-jel. Próbáltam átadni magam az érzésnek, s próbáltom úgy tenni, mintha hatott volna az a rengeteg alkohol, pedig csak egy kicsit éreztem. Key megfordított derekamnál fogva – ő már szebben, nem úgy, mint Taehyung a bárban –, és szép lassan próbált a ritmusra mozgatni engem. Hagytam magam, nem ellenkezhettem örökké. Újabb dalok indultak, s Key továbbra is erősen próbált rávenni, hogy „rendesen” táncoljak. Még olyan elemeket is belevitt, amiben megforgatott, vagy a kezünket keresztbe befonva előttem, összekulcsolva ujjainkat szorított magához. Aztán egyik pillanatról a másikra a sötétségből világosság lett, a hangzavarból csend, s mindenki hunyorogva nézett a villanykapcsolók felé – én a tömeg, s legfőképpen Key tekintetét követtem. A kapcsolóknál Taehyung – ki más – és Hoseok állt minket figyelve zavartalan mosollyal arcukon – most már tisztán látható volt Taehyung mosolya. 

- Felelsz vagy mersz indul! – jelentette be úgy, mintha ez egy csodás hír lenne. – Pakoljuk vissza a kanapékat, halk zenét nyomjunk és mindenki tárazzon fel alkoholból, illetve kajából! – adta ki a parancsokat és mindenki elkezdett mozgolódni, mintha mondatai igeként szálltak volna mindenkire. Kerek szemekkel néztem körbe, majd kihámoztam magam Key karjai közül, s elmentem kaját hozni, mást nem igazán tehettem. Sokan pakolásztak a konyhában rajtam kívül, szemetet, koszos poharakat rendeztek el, cserélték a kiürült üvegeket stb., mintha ők is itt élnének.

- Miért nézel ilyen furán? – próbált a pultnak dőlni JiNa, de kicsit elnézte az irányt és én tartottam meg. 

- Miért jársz ilyen furán? – kérdeztem vissza, mire a szemét forgatta.

- Veled ellentétben, én élvezem a bulit – mondta szemrehányóan, de nem tudott meghatni. – Új pletykák indulnak – jött közelebb hozzám. 

- Ilyen sok emberrel teli szobában akarod ezt velem megosztani? – néztem rá kérdőn. 

- Aj – megint megragadta alkarom és elkezdett húzni egyenesen a folyosón lévő egyik ajtó fele, s mielőtt beléptünk, taps és hú-zás hallatszott a nappali felől. Értetlenül néztem JiNára, aki legyintve jelezte, hogy lényegtelen. Hát oké. – Szóval – kezdett bele, miután leült az egyik kis fotelbe a szobában. Én fogtam magam és kiterültem a hatalmas krémszínű ágyneművel és rózsás díszpárnákkal megrakott ágyra, s a plafonon a szabályos görög mintákat kezdtem figyelni. – Mia most Jiminnel van valamelyik szobában. – Ennek hallatára még az én szemem is kikerekedett és felültem az ágyon, JiNára nézve. – Igen ám – bólogatott. – Már egy ideje beszélgetnek, és most úgy látszik, össze is jönnek. 

- De tudod, hogy milyen... – próbáltam felhívni figyelmét arra az apróságra, hogy Jimin a három nőcsábász egyike.

- Annak már vége! Én is hallottam Jimint beszélni és láttam, hogy néz most Miára. Nincs vele gond – legyintett, majd totál szétfolyt a kanapén. Én kijelentésében eléggé kételkedtem, tekintve, hogy még megállni se tudott egy tárgy támasztása ellenére sem. – De mi van veled meg Key-jel? – emelkedett meg hirtelen és pletykaéhesen nézett rám. 

- Mi lenne? – dőltem vissza. – Beszélgettünk.

- Baszki, Destiny! Ne add nekem a szűzi prűd kislányt! 

- Tessék? – vékonyodott el a hangom, miközben teljes elképedéssel ültem fel megint.

- Hallottad te! – biccentett állával, majd elgondolkozott és bűnbánóan nézett rám. – Jaj, ne haragudj, még nem feküdtél le senkivel?

- Mi? – akadtam ki teljesen. – Ehhez meg mi közöd van?

- Hát... – kezdte a padlót pásztázni, majd ismét felnézett rám. – Barátnők vagyunk, gondolom egy ilyet elmondhatsz. – Kintről halk zene szűrődött be és kisebb hangzavar, na meg nevetés. Szemét néztem pár pillanatig, s elgondolkoztam. Ha ez az ára annak, hogy elhiggye, hogy barátnők vagyunk, mi mást kellett volna tennem? Mire mentem volna, ha azt hazudom, hogy még szűz vagyok? A hazugság soha nem vezet jó irányba. 

- De, persze... – vakargattam meg tarkóm. – Már nem vagyok szűz – jelentettem ki, majd visszadőltem az ágyra. 

- Na akkor mesélj, mi van Key-jel? – Hallottam hangján azt az izgalmat, hogy végre pletykához juthat. 

- Csak táncoltunk és beszéltünk a konyhában – mondtam egyszerűen. 

- Csak?! – emelte meg hangját. – Destiny! Key közelébe nem kerül végzősön kívül más, maximum egy-két harmadéves! 

- Ez remek – nevettem fel hülyén. – Most már mehetünk? – álltam fel. Nem igazán érdekelt a Key téma, főleg, hogy a suliban úgyse fogunk beszélni és, hogy amúgy se akar tőlem egy egyéjszakás kalandnál többet. A poén ebben az egészben, hogy én még azt se tőle. 

  Miután kiforgatta szemét JiNa, kiléptünk a nappaliba és mindenki ránk szegezte tekintetét. A szobában félhomály volt, mindenki egy hatalmas körben ült, akik pedig nem játszottak, a körön kívül.

- Na, hogy ment? – szólt oda nekünk egy harmadéves, azt hiszem, Jackson. Arcán kaján vigyor húzódott, s már-már incselkedve nézett ránk. Ekkor esett le, hogy mit nyilvánított JiNa lényegtelennek az előbb. Elképedve néztem rá, majd a perverz vigyorú Jacksonra.

-  Nem történt semmi, faszfej! – ültem le Key ölébe, aki az egyik kanapé sarkában nekem mutogatta a helyet. Jackson még jobban vigyorgott, majd visszatért foglalkoztatottjához, megpörgetve az üveget. Legnagyobb meglepetésemre JiNa Mark ölébe ült le. Nem is láttam ma este őket együtt. Jó, igaz, Key-jel voltam, de akkor is. Taehyungra fordult az üveg vége, ki mellett egy szőke csajszi üldögélt, s a fiú haját csavargatta, miközben rágója csattogott foga alatt. A szőke csaj megbökte Taehyung vállát, hogy aktivizálja már magát, s csak ekkor vettem észre, hogy megint meredten engem bámul, de ezúttal semmi mosollyal arcán, hiába zavart be az arcfesték. Tisztán láttam minden gondolatát, életemben először: dühös és egyben aggódó. Halkan felnevettem, majd Taehyung arcáról fénysebességgel tűnt el minden érzelem, s visszavette laza, buta srác oldalát. Egy kicsit meglepődtem. Hihetetlen volt, hogy átmenet nélkül változtatott külsőjén, ezen belül is arckifejezésén. 

- Felelsz vagy mersz, Taehyung? – kérdezte Key. Szóval ő volt előtte.

- Felelek – válaszolta unottan. Key egyből mondta is kérdését, mintha már felkészült volna erre az eshetőségre.

- Ki váltott ki utoljára olyan izgalmat belőled, hogy nem kellett előjáték? – Ledöbbentem a kérdésen. Még életemben nem játszottam ilyet, csak hallottam róla, és a játékszabályokat ismertem. Ledöbbenésemet zavar és rémület követte, amint meghallottam a választ:

- Egy bárban egy sztriptíz táncos. 

Taehyung POV 

  Láttam az arcát. Láttam a zavart, a döbbenetet, a rémületet tekintetében. Aztán eltűnt. Eltűnt minden, mintha soha ott se lett volna. Ábrázata kifejezéstelenné vált, s már én is alig hittem el, hogy mind ott volt szemében. Egy pillanat volt az egész, de én mégis láttam. Körbe néztem, de más nem vette észre, még Hoseokék se. Én a megszokott nyertes mosolyom varázsoltam magamra, hisz rájöttem. Saját magát árulta el, pedig próbálta rejtegetni; nem volt elég gyors. Hozzám nem. Tudtam, hogy ki ő. Ő Destiny Crawford, Summer, a bárból.

- Komolyan, Taehyung? – nézett rám undorral az a barom Jackson. Elegem volt mára belőle.

- Annyira hihetetlen? – vigyorodtam el. – Miért ne állhatna fel egyből egy egyszerű táncosra? A sztriptíznek ez a lényege, nemde?

Taehyung POV vége

  Ideges voltam. Nagyon ideges. Képtelen voltam tovább Taehyung arckifejezéseit fürkészni és leolvasni, mit gondol. Tekintetem Key italára vándorolt, amit egyből kivettem kezéből, s meghúztam, miközben próbáltam a nyugodt maszkomat felvenni, de csak a kifejezéstelent sikerült. Torkomból majdnem feltört egy kisebb köhögés, amikor megéreztem a tömény vodkát. Csodálkozva néztem Keyre, amiért így issza a töményet. Ha így folytatja, nagyon gyorsan padlón lesz. A játék folytatódott, de nekem szükségem volt egy kis nyüzsgés nélküli öt percre. Eldöntöttem, hogy most veszem igénybe a kiskaput a kert hátuljában.

  Óvatosan felkeltem Key öléből, majd meglepődött arca fele fordulva azt hazudtam, hogy fáj a fejem és kimegyek szellőzni egy kicsit. A konyhában vettem magamhoz egy pizzát, amit papír tányérra tettem, meg egy pulcsit felkaptam az egyik székről – amire azt tippeltem, hogy Key-é, mert az ő stílusának tűnt –, hogy tudjak mire ülni a homokban, s mentem is a hátsó kiskapuhoz. Hűvös volt, amikor kiléptem a kertbe, ezért visszafordultam az alsó szinten smároló társasághoz, akik egy kicsit megfogyatkoztak, mióta utoljára köztük jártam, és felkaptam az első ruhát, ami a kezembe akadt. Úgyse mennek azok most ki egy jó darabig – már az udvarra, nem egymásból. Lényegében egymásból sem. Felkapva a bőrdzsekit elsétáltam a part fele. A kapu fele tartva megcsapott a tenger sós illata, a nedves levegő és a szél, amit magával hozott. Beleszívtam az illatba, s ezzel próbáltam kicsit nyugtatni magamon. A homokos tengerparton egy árva lélek nem volt, ahogy egy napozóágy, napernyő, szikla, vagy bármi más sem, csak néhány bója úszott távolabb a vízben – gondolom azt jelezte, hogy addig lehet kimenni. A hullámok nagyobb szelet hoztak magukkal, ahogy közelebb mentem, s hangosak és haragosak voltak, mintha vihar előtt lennének. 

  Nem sok mindent láttam, csak amennyit Key-ék háza bevilágított. Levettem cipőm és mezítláb sétáltam addig, amíg a hullám éppen nem ért el; ott leterítettem a pulcsit, lepakoltam a kaját, s a víz fele gyalogoltam tovább. Kegyetlen hideg volt, ahogy az első hullám felfutott lábamon, és tudtam, hogy így se perc alatt felfázok, de szerettem volna legalább térdig belemenni – vagy legalábbis addig, amíg látom, hova lépek. A fény fogyatkozni kezdett, s magam előtt csak sötétséget láttam, lábam alatt pedig jéghideget éreztem, de megérte: elkezdtem lenyugodni. Elvett, s ugyanakkor feltöltött energiával a morajló tenger. Arcom, s azok a testrészeim, melyeket nem fedte ruha, kezdtek ragadóssá s feszessé válni a sós szél hatására, mely szemből ütközött nekem folyamatosan. Hirtelen kedvem lett volna beleugrani a vízbe, de ennyire én sem bolondultam meg. Arra várnom kell még egy nyarat, ha már kettőt elpazaroltam. 

- Megfázol, Destiny! – Összerezzentem, sőt igazából a másodperc töredéke alatt fordultam hátra, hogy bármikor védekezhessek az idegen ellen. Az idegen nevetett reakciómon, s levéve cipőjét elindult felém. Nem láttam arcát, csupán alakját, melyet akkor ismertem fel, mikor már egy méterre állt tőlem. Még jó, mert amúgy behúztam volna neki. – Megakartál ütni? – játszotta meg a sértődöttet. – Vérig vagyok sértve – fordította el fejét, s kecsesen keresztbe fonta karjait maga előtt. Most én nevettem el magam, s ő is lepillantott rám sértődéséből, majd nem bírta tovább és ő is beszállt a röhögésbe. 

- Következőleg előre jelentsd be, hogy ki vagy és nem akarlak majd megütni! – Meglepődtem közvetlenségemen, mely tőlem soha nem volt megszokott senkivel szemben sem. Veszélyben kezdtem érezni magam, így próbáltam visszavenni nyitottságomból. Rám nézett, elgondolkozott, majd egy egyszerű lendülettel lecsapott a jéghideg vízzel, amiről meg is feledkeztem. Lábamon már megszoktam a jeges vizet, de a mellkasomon még nem és nem is szerettem volna, így elkezdtem a száraz part fele futni, Hoseok pedig jött utánam. Olyanok voltunk, akár egy óvodás szerelmespár, akik egymást kergetik. Nekem nem fért a fejembe, hogy éppen mit művelek egy idegennel – hisz azon kívül, hogy egy egyetemre járunk, semmi közös nincs bennünk –, de inkább éltem az érzésnek. Annak az érzésnek, hogy van egy ilyen „barátom” is. 

  Hála a jó istennek kiértem a vízből, mielőtt rám ugorhatott volna és együtt hasaltunk volna a vízbe, melynek következménye egy jó kiadós tüdőgyulladás lett volna. A pulcsiig futottam, majd felkaptam a pizzám a földről, mielőtt Hoseok rálépett volna. Odaért hozzám, s csurom vizesen röhögött rajtam.

- Mi ilyen vicces? 

- Láttad volna magad, úgy futottál ki, mint nyakigláb! – nevetett tovább. Neki nem volt olyan szép hangzású nevetése, mint Jiminnek, de a mosolya hozzá gyönyörű volt. 

- Kapd be, Hoseok! – sóhajtottam fel és én is nevettem egy kicsit, aztán visszavettem cipőm és leültem a pulcsira a tenger fele fordulva. Egy kicsit fáztam, amíg a sós víz meg nem száradt rajtam, aztán már csak csípett, ahol azelőtt ért a tenger. Hoseoknak is szorítottam helyet, s belekezdtem pizzám elfogyasztásába, ami kellőképpen kihűlt, mióta kijöttem.

- Hogy kerülsz ide? – szólaltam fel teli szájjal. Hoseok először elvigyorodott rajtam, ahogy bénázok, majd válaszolt is.

- Key mondta, hogy keresselek meg – válaszolta egyszerűen, de tudtam, hogy hazudik - haját éppen válasza közben igazgatta meg, így nem kellett szemembe néznie, ezáltal könnyebben jött szájára a hazugság -, csak azt nem, hogy miért és mi az igazság.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – néztem rá furán. Azért, eléggé nehéz szerintem rájönni, hiszen nem sok embernek van ennyi esze, mint nekem, hogy október végén belemegy a tengerbe. 

- Megérzés – mondta sejtelmesen.

- Nem hiszek a megérzésekben. 

- Kár – nyújtotta ki lábát a homokra, s háta mögött kezével támasztotta magát. – Akkor nekem sem hiszel, ezzel pedig azt éred el, hogy azt hiszem, hogy te azt hiszed, hogy én hazudok – emelte ki az „én” részt azzal, hogy a mellkasára bökött. – Pedig jobb lenne, ha nem. – Egyszerre kicsit sok volt nekem ez az információáradat, ugyanis nem gondoltam volna, hogy Hoseok egy ilyen sok összefüggésből álló mondatot képes kigondolni.

 - Én nem hiszem, hogy hazudsz, én azt mondtam, hogy nem hiszek a megérzésekben. A megérzések tőled független dolgok, előtted sem hittem bennük, így nem mondhatod, hogy hazugnak tartalak. – Kissé döbbenten nézett rám, aztán elmosolyodott.

- Okos lány vagy, Des – biccentett elismerően állával, én pedig megnyugodtam, hogy ő hívott Desnek, ugyanakkor nem értettem, miért jó ez nekem ennyire. Egy pár pillanatig csöndben ültünk egymás mellett és a tengert hallgattuk, ahogy a homokra zúdul, közben behabzsoltam a pizzámat, aztán Hoseok elővett egy csomag ropogtatni valót és kedvesen megkínált vele. Jól esett, ugyanakkor nem értettem, hogy miért hord magával egy csomag kekszet.

- Kösz – fogadtam el a felém nyújtott perecet, s ismét a tengert hallgattuk, amíg meg nem szólalt egy totál értelmetlen kérdéssel. 

- Szerinted mi volt előbb, a tyúk vagy a kakas? – Egy jó másodpercig csak néztem szemeit, hogy mégis milyen kérdés ez – főleg, hogy nem is így szól az eredeti –, honnan szedte és miért kérdezi, és azt vártam, hogy majd elröhögi magát, és közli, hogy ez vicc, de nem. Nem vicc volt.

- Őhm... – gondolkoztam hirtelen. – Szerintem a kakas. 

- Na, és miért? – nézett rám visszafojtott mosollyal.

- Hát, mivel a szaporodás első feltétele a spermium, ezért hiába van egy tyúk tojással és petével, ha nincs spermium, ami megtermékenyítse. 

- És akkor hogy szaporodott a kakas, ha nem volt mit megtermékenyítenie?

- Hát, valami genetikai véletlen során, miközben megtermékenyített egy madarat, lett a tyúk – néztem fel rá a tengerről nevetve. Hoseok is elnevette magát elméletemen, s elmondta az övét, ismét meglepve azzal, hogyan képes gondolkozni. Nagyon erős logikája van, és ezt soha nem gondoltam volna róla, hiszen soha nem tűnt ilyennek. Kellemes csalódás volt. Aztán olyan témára tértünk, amiből már elég volt bőven mára.

- Mesélj Des, mi ez a kavargatás Key-jel? – váltott kissé komolyra. – Első egyetemista bulid és máris így a közepébe vágsz?

- Ez nem kavargatás – kértem ki magamnak, majd felhúztam térdeim, s a homokot kezdtem turkálni. – Csak beszélgettünk, semmi több. Nem is lesz több, engem nem érdekel egy ilyen buta személy. – Ismét meglepett őszinteségem, s rájöttem, hogy ezt mind Hoseok váltja ki belőlem. Olyan kisugárzása van, hogy bárkiből bármit képes kihúzni. A veszélyérzetem fokozódott, s az eltűnt idegességem kezdett visszatérni. A tengerre szegeztem tekintetem, s próbáltam kizárni Hoseok vonzó auráját.

- Buta? – nézett rám furán. – Szerintem nem buta – fordult a tenger fele és úgy folytatta. – Elég okos, nagyon könnyen befolyásolja az embereket, manipulál, főleg a lányoknál, ráadásul úgy, hogy a lány fel se fogja mi történik körülötte, csak amikor reggel az ágyban egyedül ébred fel. – Biztosan igaza van, hiszen Key nem véletlen ilyen felkapott. De nálam nem tudom elképzelni ezt a szituációt; túlságosan sokat látok az emberekből ahhoz, hogy bedőljek bárminek is. 

- Igazad lehet, de...

- Tudom, Des, nem kell kimondanod – tartotta fel kezét, s ezzel belém fojtotta a szót. – Te nem vagy olyan lány, és ezzel én tisztában vagyok. – Itt döbbentem le teljesen. Még is honnan...? – Ne nézz így rám – vigyorodott el. – Nem vagyok se vak, se buta. De szerintem erre már rájöttél – simogatta meg hátam, majd felállt és kezét nyújtotta. Én továbbra is lesokkolódva ültem a pulóveren és őt néztem. – Nem fogok egész este itt szobrozni – engedte lazára testtartását, majd megfogtam kezét és felálltam. Nem szóltam semmit, miközben összeszedtem a pulóvert a homokról és elindultunk be, de az agyam zakatolt. Hogy láthat így át rajtam? Honnan tud ennyi mindent rólam? Vajon ő is látja, amit gondolok, vagy ez csak egy véletlen volt? 

Hah, pont én beszélek véletlenről, amikor szerintem én vagyok az egyetlen, aki ennyire nem hisz benne.

 Mire beértünk a kertbe rájöttem, hogy sokkal idegesebb vagyok, mint mielőtt kimentem a partra.

   A cipőmet levettem, hiszen csupa homok volt, így mezítláb mentem a kis kerti tusig, ahol lemostam a lábam és a cipőm is. Meg kb. már nem éreztem a lábam a jéghideg víztől.

- Hogy került hozzád Taehyung dzsekije? – nézett végig felvont szemöldökkel rajtam. Megdermedtem egy pillanatra, majd végignéztem a  felsőn, és beugrott Taehyung, ahogy ebben énekli a Stigmát a színpadon.

- Fogalmam sincs – néztem vissza Hoseokra megrémülve. Taehyung utál, ahogy én is őt, biztosan kiakadna, ha megtudná, hogy az ő dzsekijét vettem el kérdezés nélkül; én is ezt tenném. – Csak felkaptam egyet, nem is értem magamat...Visszateszem – indultunk meg, Hoseok pedig elvigyorodott rajtam.