Egy másik út

Tizenkilencedik fejezet

/Tudom, hogy nem én vagyok az író, de képtelen vagyok nem itt hagyni ezt a gifet😂😂 Bnőmmel erre fannolunk már mióta😍😍/

《 Vannak olyan emberek, akik csak bizonyos helyzetben adják önmagukat. Valami olyan helyzetben, ami megkívánja. Ilyenkor van az, hogy egy embert megkedvelünk, hisz ekkor önmaga. Ám, mi történik, ha visszaváltozik? Olyanná, amilyen volt? Kiábrándulunk belőle? Nem, egyáltalán. Ekkor még inkább az személy tárrsaságát akarjuk, hogy újra olyan legyen, mint Akkor. 》

   Csak bámultam hatalmas barna szemeibe, ahogyan szinte minden gondolat átjárta agyam. Eszembe jutott az éjszakánk, ám nem akartam törölni ezeket a gondolatokat. Lepergett előttem minden, ami aznap történt, s másnap reggel. Az a csók is előttem lebegett, amit az ajtóban kaptam, s amit azóta sem tudtam hova tenni. Végig gondoltam, hogy mit láthatott abból, amit a rémálmaim közben csináltam, hogy mit gondolhat ő, hogy miért van itt. De egyszerűen semmire sem jutottam; arcáról a legkisebb érzelmet sem tudtam leolvasni, s ettől ideges és rémült lettem. Feszélyezve éreztem magam, s nem csak a zárkózottsága miatt, hanem a lebukás veszélye miatt is, de valahogy abban a pillanatban az érdekelt a legkevésbé. 

- Évek óta. – Hogy mit csináltam? Őszintén, elképzelésem sem volt, s ugyanannyira meglepődtem magamon, akár Taehyung. 

- És mitől van? – tette fel újabb kérdését. Arca megint semmit nem mutatott, én viszont tudtam, hogy az enyém túl sokat, s nem tudtam ellene tenni.

- Meddig akarsz kérdezősködni?

- Ameddig meg nem tudom, amit szeretnék – válaszolta elszakítva rólam a tekintetét. – Az Mochi? – kerekítette ki szemét. Odanéztem, de nem értettem, miről beszél. Látta rajtam, hogy fogalmam sincs, miről beszél, így felállt és a konyhaszekrényhez lépett, én pedig nem tudtam időben türtőztetni szemeimet, végignéztem rajta, s egyből ellepték agyamat a mocskosabbnál mocskosabb gondolatok. 

  Kibontotta a kis dobozt és vett ki belőle egy zöld gombócszerűséget, majd felém fordult, én pedig észhez terítettem magamat. 

- Ehetek egyet? – kérdezte vágyakozva nézve a sütire, de hiába mondtam volna nemet, úgyis megette volna. 

  Megelégeltem, hogy nem bírok az agyammal, így eltrappoltam a bőröndömhöz, s kitúrtam belőle egy nagy alvós pólót. Taehyungnak dobtam, ő pedig csodálkozva kapta el. 

- Vedd fel – utasítottam felé bökve állammal. – Most.

- Miért? – vigyorodott el. – Tán zavarba ejtő vagyok? – vette le magáról a kardigánt, én pedig maradék erőmmel elfordítottam fejem. – Jó tudni – csilingelt, de engem kezdett idegesíteni. 

- Meddig maradsz? – néztem vissza rá dühösen, épp a fejét dugta át a póló nyakán.

- Mondtam már – vált komollyá. – Amíg el nem mondod, amit tudni akarok. – Felsóhajtottam, s a konyhafalnak dőltem.

- Mit akarsz tudni? – emeltem rá tekintetem. Megkönnyebbült, hogy nem ellenkezek, azonban innenstől megint nem láttam rajta semmit. 

- Miről szoktál álmodni? – Nekem ez túl sok volt. Nem voltam kész rá, hogy egy idegennek bármit is elmondjak erről. Elfordítottam fejem, s erősen beharaptam alsó ajkam. Nem akartam válaszolni, s ezt Taehyung is észrevette. Sóhajtott egyet, majd elvett még egy sütit, s várt. Nekem támadt egy ötletem, így megint a bőröndömhöz léptem, s elővettem belőle egy kisebb dzsekit. Magamra vettem, majd a pokrócomat is a kezemre tettem, s a kabátokhoz léptem. 

- Mit csinálsz? – jött közelebb Taehyung, én pedig a kezébe nyomtam kabátom. 

- Kimegyünk az erkélyre – jelentettem be, s egy papucsot felvéve elindultam a folyosó végén lévő ajtóhoz. Úgy gondoltam, talán ott egyszerűbb lehet vele beszélgetni. 

- Hé! – kiáltott Taehyung, s hallottam, hogy utánam szalad. – Destiny, állj már meg! Rohadt hideg van, nem...

  Kinyitva az üvegajtót léptem ki a hidegbe, s őszintén, én is rendesen meglepődtem, de annyira elkápráztatott a város látványa, hogy nem érdekelt a hőmérséklet. Eltátva szám lépkedtem a korláthoz, s néztem körbe, majd Taehyung is az ajtóhoz ért. Halkan állt meg mellettem, s ő is száját tátva nézett szét, majd a korlátra könyökölt. 

- Te nem vagy normális – mondta halkan, én pedig a szája melegétől keletkezett ködöt figyeltem, amíg el nem tűnt, majd ránéztem. 

- Az lehet – vontam meg a vállam, s ráfogtam a hideg korlátra. Úgy éreztem magam, mint amikor Hoseokkal voltam a tengerben. Csend telepedett ránk, én pedig vacogva ugyan, de megszólaltam, hisz tudtam, hogy válaszokra vár. – Egy traumához kapcsolódik – ejtettem ki lassan. 

Igen, teljesen elment az eszem.

- De azt nem árulod el, hogy kivel kapcsolatos, igazam van? – Ránéztem, majd ő is rám, én pedig ismét elvesztem azokban a gyönyörű, barna szemekben. Fürkészően kutatta szemeim mélyét, de megpróbáltam elzárni mindent, azonban az emlékképek megrohamozták agyam területeit. Akaratomon kívül néztem le ajkaira, melyeket ő is észrevett, s elmosolyodva fordult ismét a város fele. Homlokomat ráncoltam, kissé megbántott ezzel. Mintha ő nem érezne semmit abból, amit én. – Nem kérem, hogy mond el, s nyilván nem is fogod megtenni, amit megértek, de annyit még kérdeznék, hogy miért nem próbálsz rajta változtatni? 

- Hogy tudnék? – kérdeztem értetlenül. – Én...próbálkoztam, de semmi sem segített. 

- Megfogadsz egy tanácsot? – nézett rám. 

- Azt hiszem – mondtam bizonytalanul. Nem tudtam hova tenni ezt a Taehyungot, de egyszerűen nem érdekelt tovább, s engedtem. 

- Kelj fel, ha felébredtél. Sétálj egy pár kört, nézz Tvt, de semmiféleképpen se aludj vissza, mert nem fog menni. – Hűh. Ezt még tényleg nem próbáltam. 

- Te honnan tudsz ezekről? – kérdeztem vissza. Halkan felnevetett, majd lenézett az útra alattunk. 

- Nekem is voltak régen. Megtanultam kezelni – gondolkozott el, majd megrázta fejét. Nagyon felkeltette az érdeklődésem ezzel a két mondattal. Ellökte magát a korláttól, s rám nézett egy műmosoly kíséretében. – Megtudtam, amit akartam. Jó éjt – intett, s indult volna be, de elkaptam a karját. Egyből a kezére nézett, majd érdeklődve rám. 

- Ez nem fair. Te kérdezősködhetsz, én meg nem? – vontam fel szemöldököm. Elmosolyodott, majd megint lenézett a kézfejemre, ami még mindig karját markolta. A padlót nézve elengedtem, majd visszafordultam a város fele. 

- És te mire vagy kíváncsi? – állt vissza mellém. Hirtelen elgondolkoztam. Pontosan mire? Ha azt kérdezem, miért voltak rémálmai, nem fogja elmondani, ahogy én se tenném. Ha azt kérdezem, hogy miket álmodott, azt se mondja el. Rengeteg kérdés cikázott fejemben, s egyik végül kiszaladt számon.

- Mióta nincsenek rémálmaid? 

- Hát, körülbelül, egy éve – gondolkozott el, én pedig igencsak meglepődtem. 

- És mitől maradt abba? – gördült le újra ajkaimról kérdésem.

- Igazából, nem tudom. Csak észrevettem, hogy nincs több – hazudott. Valamiért tudtam, hogy nem mond igazat. 

- Elmesélsz egyet? – Na, ez volt az a pont, ahol befogtam kezemmel a számat. 

- Semmi baj, persze – mosolyodott el. – A legemlékezetesebb talán az volt, amikor egy számomra teljesen ismeretlen helyre kerültem. Mármint, úgy ismeretlen, hogy azóta sem tudom, hol láttam azt a helyet. Ez egy hatalmas erdő kellős közepe volt, s akárhogy akartam kijönni onnan, a fák nem engedtek. Nagyon megmaradt, hogy sötét volt, és hideg. Vacogtak a fogaim, aztán egy kéz megérintette a vállam, de mire odafordultam, nem volt ott. Aztán ismét, s a harmadik már nem megérintett, hanem elrántott, de a személy nem tűnt el, inkább kaptam egy balost – nevetett fel halkan, ám nekem korántsem volt ilyen mulatságos ez a történet. – Apámtól kaptam. Dühös volt, mérges, úgy éreztem, én vagyok az oka. Fellökött, s mielőtt rám ugorhatott volna, sikerült rávennem magam, hogy felébredjek – fejezte be, nekem pedig kellett egy kis idő, míg feldolgozom a hallottakat, majd végül egy elég egyszerű kérdéssel indítottam. 

- Hogy érted, hogy magadtól ébredtél fel? – Ismét halkan felnevetett, majd lenézett kulcsolt kezeire.

- Az évek alatt meg lehet tanulni. Csak meg kell próbálni a valóságra összpontosítani, még ha nehéz is. Persze, az egész álmot nem lépheted át, de a szörnyűbb részeket igen – bólintott egy aprót. 

- Erről sem hallottam még – könyököltem én is a korlátra. Továbbra is nagyon vacogtam, és a leheletünk is nagyon látszott a levegőben, de legalább volt rajtunk valami. – Mielőtt bármit kérdeznék, meddig mehetek el a kérdésekkel? – terítettem ki a lapjaimat; nem akartam kertelni. Egyszerűbb egyenesnek lenni. Érdeklődve sandított rám.

- Akármeddig. Most mondtam el életem legrosszabb rémálmát, szerinted meddig mehetnél? – nevetett fel rendesen, s én is elmosolyodtam.

- Rendben. Miért pont apukád? 

- Az apám...nem volt a világ legjobb apja, hogy úgy fogalmazzak. Sok keserűséget okozott nekünk – fejezte ki magát egyszerűen. 

- Bántott? – kérdeztem, de igazából felesleges volt, egyértelmű. Aprót bólintott, majd rám nézett, ám nem értettem, miért. Elkaptam tekintetem, de ő továbbra is arcom figyelte. Mintha olvasott volna rólam.

- Kié a két eltűnt kéz? – tértem rá, Taehyung pedig kissé meglepődött.

- Anyámé, és a testvéremé – sóhajtotta. Magamban eltátottam számat, soha nem gondoltam, hogy van egy testvére. 

- Ők most hol vannak? – Talán, kissé túl nyers voltam. 

- Anyám...nincs már. A testvérem pedig az apámmal – vett egy mély levegőt. –, Daeguban. – Itt elhallgattam, s végig gondoltam mindent. Ha Taehyunggal így bánt az apja, akkor a testvérével sem bánhat másképp. Hatalmas kő nehezedett szívemre, s ahogy elnéztem, Taehyung sem volt a toppon. 

- Ne haragudj, nem akartam, hogy...

- Nincs mit sajnálni – fordult felém, majd én is szembefordultam vele. Igaza volt. Nincs mit sajnálni, s ezt én tudom talán a legjobban. Most már talán még Taehyung is. 

- Tudom, igazad van, csak nem akartam, hogy rosszul érezd magad... – Mutatóujját számra helyezte, így fogva be azt. A szívem hatalmasat dobbant – az ijedtségtől is, meg alapból is –, majd felnéztem szemeibe, amiben az előbbi szomorúság és fájdalom egy kicsit sem látszott már, helyette ott volt a huncut Taehyung. Megforgattam szemeim, majd lefejtettem ujját számról. – Néha, mintha nem lehetne téged komolyan venni. 

- De lehet. Csak az ritka – mutatta fel ujját előttem, s elindult az ajtó fele. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de én szarrá fagytam. – Elnevettem magam, majd én is az ajtó fele sétáltam. 

  Megálltunk az ajtóm előtt, visszaadta a kabátomat, majd kérdőn nézett rám.

- A póló? – mutatott mellkasára.

- Holnap visszaadod, nehogy az idősebbekre is a szívinfarktust hozd – forgattam meg szemem, s elindultam be. 

- Már megtettem – nevetett fel, s egy hatalmas vigyor terült el arcán. 

- Nem érdekel – néztem rá szúrósan, s gondolatban pedig homlokon vágtam magam, amiért megint elárultam gondolataim. Ő persze vette a célzást, s még jobban nevetve ment át a másik szobába. 

Mi a fene van velem?!

  Elpakoltam mindent, amit miatta túrtam szét a szobában, s ránéztem az órára. Negyed négy. Jó, sokáig beszéltünk, ez tény, s rendesen át is fagytam ez idő alatt. Na meg, visszaköltözött szemembe a fáradtság. Egészen reggel kilencig nem is ébredtem fel, akkor ugyanis hatalmas csörömpölés csapta meg fülem. 

- Mi az ilyenkor? – dünnyögtem a párnámba, s felemeltem fejem. Yoonsun vette fel a földről éppen...a serpenyőt. Miután felvette, visszatette oda, ahova való volt. Megforgattam szemem, tudtam, hogy direkt dobta le a földre, de már úgysem tudtam volna visszaaludni, így kivánszorogtam a konyhába kávéért. Azonban nem volt sehol. – Kávé? – néztem Yoonsunra.

- Nos, tekintve, hogy nem vettél, nincsen – fordult felém keresztbefont karral, majd végignézett rajtam. Már majdnem felnevettem, amikor rájöttem, hogy én most „félek” Yoonsuntól. Összébb húztam magam, majd újra feltettem egy kérdést, ezúttal nem nézve szemébe.

- JiNa? 

- Jiminnek vitt reggelit – vonta meg vállát, én pedig gondolatban akkorát forgattam szememen, hogy lerepült az arcomról. 

  Elővettem a tegnapi kajám maradékát, megmelegítettem, majd gondoltam, úgyis megyünk valamerre és majd akkor iszok kávét. Csakhogy egy órával később, mikor már majdnem bealudtam ismét, rájöttem, hogy nekem kávé nélkül nincs ébredés. Elgondolkoztam, s eszembe jutott, hogy a hallban van egy kis automata, amiben biztosan van kávé. Elhúztam számat, mert az automatás kávé a világ legrosszabb kávéja, de több, mint a semmi. 

  Magamra kaptam egy hosszú pulcsit, ami legalább a combomig ért, felvettem a pénztárcám és el is indultam le. Yoonsunt az ágyán fekve hagytam, éppen nagyon SMS-ezett valakivel. Egy gondolat kezdte agyamat piszkálni, de gyorsan elhessegettem, értelmetlennek tartottam. 

  Igen, elég érdekesen néztek rám a folyosón, a liftben, a hallban, s még a recepciós is felvonta szemöldökét kinézetemen. Pedig szerintem egy tipikus fiatal lány külsejét mutattam. 

  Bedobtam a pénzt, s vártam a kávét, amikor JiNát láttam kiviharozni a liftből, de olyan gyorsan, hogy még utána szólni sem volt időm, már el is tűnt a bejárati ajtóban. Homlokráncolva néztem utána, majd elindultam a lift fele, s mikor kinyílt az ajtó, valaki rohadt erősen csapódott nekem, az összes kávét rám borítva. Na meg, engem is felborítva. 

- Destiny, ne haragudj, nem akartam – ragadta meg karom Jungkook, s miután felállított, el is tűnt JiNa után. Én meg ott maradtam, csurom kávésan, pizsamában, a hall közepén. Elképedve néztem utána, majd az emberekre, akik aggódva néztek engem. 

Mi a fene köze van JiNának Jungkookhoz?! És én erről miért nem tudok?!

- Jól vagyok – intettem, s feltápászkodva beléptem a liftbe. A tükörben megnéztem magam, s elhúztam számat a csurom kávés pólómon, s arcomon. Belenéztem a poharamba, amiben még volt két korty kávé, így legalább azt lehúztam. Kiléptem a liftből, a mikor kioldottam az ajtónk zárját, láttam belépni Taehyungot az erkélyről, amin tegnap voltunk. Észrevett, s ahogy végigmért, elnevette magát. Na, én erre persze megforgattam szemem, s beléptem a szobánkba, ahol nem volt senki. Ismét. 

  Levettem a cipőm, majd a tükörre suhant előttem a szemem, s egy halvány mosolyt véltem felfedezni saját arcomon. Gyorsan letöröltem róla, majd elővettem pár ruhát, s elmentem lezuhanyozni. 

  Az asztalon találtam egy cetlit, amire az volt írva, hogy közös ebéd lesz egy étteremben, meg hogy JiNa elmegy egy kicsit, majd jön. Megvontam vállam, majd gondoltam felhívom, hátha, de ki volt kapcsolva. 

  JiNa és Jungkook – igen, Jungkook – olyan fél tizenkettő fele estek be az ajtón, halkan pusmogva két zacskóval kezükben. Azt hitték, alszom, pedig csak zenét hallgattam. 

- Sziasztok – köszöntem rájuk jól hallhatóan, mire kissé megijedtek, de mosolyogva köszöntek nekem. Jungkook kissé félénken, de ő is odabökött egy sziát. Ahogy JiNa arcát figyeltem, nem igazán lehetett túl jó kedve. Na jó, a sminkje el volt folyva és úgy nézett ki, mint akit most szedtek ki a tengerből. Gondoltam, itt az ideje jó barátnőnek lenni, így odamentem segíteni a zacskókban. 

- Mi történt? – súgtam oda Jungkooknak, aki egy kissé megilletődve válaszolt. 

- Jimin. – Tudta, hogy ebből mindent értek, így nem is mondott többet, én pedig egyből JiNához léptem.

- Mit csinált az a seggfej? – kérdeztem mögötte állva. 

- Semmit – fordult Jungkook fele. – Köszönöm, hogy segítettél ma, nagyon kedves volt tőled – lépett hozzá közelebb, s átkarolta nyakát. Az én állam legalább a hallig esett le, fogalmam sem volt róla, hogy ilyen közel kerültek egymáshoz.

- Igazán nincs mit, máskor is – mosolyodott el szerényen a fiú. – Ne szomorkodj tovább, Jimin...ilyen fajta – rántotta meg vállát, s engedett szorításából.

- Köszönöm – mosolygott hálásan JiNa, majd kikísérte Jungkookot.

- Elmondanád, hogy ez mégis mikor történt? – néztem rá elképedve. Tovább pakolt a zacskókból, nekem háttal állva, ami kissé idegesített. – És hogy mit csinált Jimin?! 

- Egyik este túl korán mentem és beszéltünk egy picit náluk – vonogatta vállát, s nem szándékozott második kérdésemre választ adni.

- JiNa, utoljára teszem fel ezt a kérdést – figyelmeztettem. – Mit csinált már megint?! – emeltem hangomon, amikor nyílt a bejárati ajtó. 

- Sziasztok lányok! – kiáltott be Yoonsun, én meg megforgattam szemem. 

- Már hiányzott – morogtam, majd JiNa elindult az ajtóhoz. 

- Oh, hello – lepődött meg valamin. – Hát te? – Na, erre már én is felfigyeltem.

- Áh, láttam Yoonsunt feljönni, s gondoltam visszahozom Destiny pólóját. – Azt hittem, kiszalad a lábam alól a talaj. 

Mégis mit gondolt?! 

  Kisebb néma csönd következett, majd JiNa dadogta, hogy jöjjön csak be, a konyhában vagyok. Hatalmas levegőt véve fordultam teljesen normális arccal feléjük, ám lehet, kicsit túl eszelősre sikerült. JiNa és Yoonsun szemöldöküket felvonna néztek Taehyung után, így még kínosabb volt a szitu.

- Kösz, hogy kölcsönadtad. Szerintem megfagytam volna tegnap – vakargatta fejét, nekem pedig egy igen nagy kő esett le szívemről. Aztán észrevettem Taehyung szemében a kis játékosságot. – A kulcsot végül hozták a srácok két órával később – nevetett kínosan, s további jeleket adott, hogy ő bizony csak játszik. 

  Szúrósan néztem szemébe, majd elvettem tőle és eltessékeltem az ajtóig, s a kábult lányok ellenére kiléptem hozzá a folyosóra. 

- Ilyet még egyszer meg ne próbálj csinálni! –  böktem rá mellkasára, ő pedig lenézve ujjamra nézett vissza rám mosolyogva. 

- Ugyan miért? – vigyorodott el. – Jó, szaftos pletykák lehetnének rólunk.

- És te ezt élveznéd? – kérdeztem tőle teljesen elképedve, mire bólogatott, én pedig hitetlenül felnevettem. 

- Mert te nem? Ismerd el, hogy élveznéd, ha rólunk szólnának a mocskosabbnál mocskosabb pletykák – bökött felém állával, én pedig még jobban elképedtem, közben eszembe jutottak a pletykák, amiket JiNától szoktam hallgatni. Egy pillanatra, mintha tetszettek volna, de végül rámtört egy kisebb hányinger, így nagyon gyorsan kivertem őket a fejemből.

- Te nem vagy normális – ráztam meg fejem. – Meg ne próbálj megint jelenetet rendezni! – néztem komolyan szemébe, mely egy kicsit sem vált komolyabbá. 

  Hátat fordítottam neki, majd egy mosolyt varázsolva arcomra mentem be az ajtón. JiNa és Yoonsun az asztalnál ülve ettek valami japán süteményt, elővettem a hozott csokit, és azon agyaltam, hogy mi a fene ütött belém előző este. Teljesen elment az eszem, nyilván képzeltem, hogy Taehyung normális is tud lenni. 

- Hé, azért fel ne robbanj – lökte meg a karom JiNa. Kizökkentem a szitokszavak világából, s rájuk néztem. Yoonsun érdeklődve figyelt, JiNa viszont játékosan. Yoonsun figyelt, tanulmányozott, így gyorsan letöröltem mindent az arcomról. 

- Nincs semmi baj, csak meglepődtem – mosolyogtam a lehető legőszintébben.