Omlás

Tizennyolcadik fejezet

《 Az emberek tele vannak elvekkel. „Nem iszok” „Nem eszek” „Nem cigizek” stb. Sokszor, sok döntésünket befolyásolják ezek a fogadalmak, de van, hogy egy idő után csak megkeserítik a napjainkat. Van, hogy magunktól engedjük el őket, de van, hogy a környezetünk befolyásol minket. 

  Nekem is sok elvem volt, néhány ment, néhány maradt. Egyetlen, örök elvem van és volt, amit mindig betartottam, akármi történjen. Ez az elv, hogy nem mesélek, soha, senkinek, semmit a rémálmaimról. 》

 A szállás elé érve felnéztem a hatalmas épületre, ami még a mi házunknál is nagyobb volt, majd hunyorogva szaladtam be az épületbe. Japánban ezerszer hidegebb volt, mint Koreában, s ezt abból is észrevettem, hogy ónos eső esett a napokban, ami miatt megfagyott minden, mintha mindent bevont volna valami vastag, átlátszó műanyag. 

  A drámaisok osztályfőnökei elintézték a bejelentkezést, addig mindenki a gyönyörű, kivilágított hallt nézegette, s a benne levő festményeket. JiNa még oda is rángatott valamelyikhez és hosszasan magyarázott arról, hogy milyen szerepe volt az első ázsiai filmek készítésében a falon csüngő fickónak. Nekem fogalmam sem volt, ki az az ember, de JiNát nagyon érdekelte, így „figyelmesen” hallgattam. 

  Az osztályfőnökök mellett segítségnek azok a japán tanárok is segítettek, akik idefuvaroztak minket, s akik elvileg benne voltak ennek a táncversenynek a szervezésében. Kedvesnek tűntek, na meg kicsinek. 

  Miután ezt elintézték, szétosztották a kulcsokat és belépőkártyákat, elmagyarázták, hogy milyen kulcs mit nyit, de persze senki nem jegyezte meg, így majd szívesen esünk neki a kirakósnak este. Én, természetesen JiNával kerültem össze, meg egy harmadikos csajjal. Aranyos ábrázata volt, a magassága pedig elég lenyűgöző volt, szokatlan. Majdnem akkora volt, mint én, ami azért Ázsiában nagy szó. 

  Mindenki becsődült a két liftbe, de nekem semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy heringpartit tartva mindenkinek mindene hozzám érjen, így JiNával és Yoonsunnal a lépcsőt választottuk, s akkor sem borultam ki, amikor vagy tíz percet gyalogoltunk a harminckettes emeletre. Inkább, mint hogy mindenki hozzám tapadva mocorogjon. 

  A hatalmas, kivilágított folyosón szétnézve elindultunk két irányba, végül JiNa találta meg a négyszáznegyvenhatos szobát. Odaszaladva végighúztam a kártyát a leolvasón, ami egy pittyentéssel nyílt ki, s be is léptünk. Ledobtuk táskáinkat a kis asztalon, lepakoltuk kabátjainkat, s bentebb mentünk. Igazából nem volt akkora szám a szoba; csak három ágy, egy kis konyhasarok, fürdő két tusolóval, és egy mosdó, azonban a visszafogott kinézet egyfajta stílust adott a szobának, ezáltal az egész épületnek. Nem voltak méregdrága bútorok, vagy hasonlók, de mégis jól nézett ki minden. 

- Én most, alszok – dőltem a középső ágyra cipőstől, két pulcsistól, mindenestől. Lehunytam a szemem és nem is foglalkozva azzal, hogy milyen hülyén fekhetek, egyből álomba zuhantam. Túlságosan fáradt voltam, elfárasztott a repülőút, a rémálmom, minden kis hülyeség, így délután háromig fel sem keltem. 

  Amikor kinyitottam szemem, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, így felültem, s miután megnéztem a telefonomon az időt, a konyhába sétáltam valami étel után kutatva. Természetesen semmi sem volt a hűtőben, így leültem az asztalhoz, és tárcsáztam JiNát.

- Jó reggelt, Csipkerózsika – köszönt bele, de én csak a szemem forgattam.

- Hol vagytok? Elmehetnénk kaját venni. Vagy étterembe.

- Pont most tartunk haza négy szatyor kajával. – Megkönnyebbülten sóhajtottam, ugyanis ma még csak egy szendvicset ettem és kopogott a szemem az éhségtől. 

- Okés, várlak – tettem le. 

  Átkutattam az egész szobát, minden szekrényt és polcot, de törülközőkön, ágyneműn, tányérokon, evőeszközökön és szappanon kívül semmit nem találtam, így visszadőltem az ágyra és vártam JiNáékat, amikor beugrott, hogy Yunát nem hívtam fel. Gyorsan előkaptam a mobilom és tárcsáztam volna, amikor megláttam a hat nem fogadott hívást. Egyből rányomtam Yunára, aki egy csöngés után fel is vette. 

- Kisasszony! Nagyon nem leszünk jóban! – kezdett bele megemelkedett hangon, én pedig folyamatosan kértem a bocsánatot. – Annyira aggódtam! Azt hittem, elraboltak! 

Persze, ez tök logikus...

- Ne haragudj, elaludtam, amikor a szállásra értünk. – Sikerült végre kimondanom.

- Még egy ilyen és nem mész sehova! – zárta le végre.

- Ne haragudj! – nyújtottam el a mondatom végét. Persze, egyből megenyhült, s elcseverésztük az időt Japánról, meg a szobáról, amikor nyílt a bejárati ajtó és elköszöntem tőle. JiNa és Yoonsun nevetve jöttek be rajta, majd lepakolták cuccaikat a helyükre. Egyből a szatyorhoz rohantam, miközben elmakogtam egy sziasztokot, s kipakoltam mindent. 

- Japán kaja, japán kaja, japán kaja... – soroltam és mindent kiraktam az asztalra, s mikor már kétségbeesetten kutattam valami számomra is ehető után, végre a kezembe akadt két zacskó hamburger. 

- Köszönöm! – mondtam JiNának, majd hozzá is láttam.

- Gondoltam, hogy nem fogsz ezekből enni – nevetett fel az asztalon lévő kajákra mutatva. 

- Úgyúgy – vigyorogtam, majd ők is leültek enni. 

- Csinálunk ma valamit? – kérdeztem.

- Elvileg, mi semmit, majd a táncosok próbálnak nemsoká – válaszolt Yoonsun. 

- Szóval itt szenvedünk? – egyszerűsítettem le, mire Yoonsun bólogatott. Volt benne valami furcsa. Ahogy arcát néztem, valamit észrevettem, de nem tudtam megmondani, mit. Úgy döntöttem, csendes megfigyelő leszek. 

- Jimin azt mondta, este felmennek a városba keresni egy jó helyet. – Érezhető volt, hogy megfagy a levegő, de nem miattam, vagy JiNa miatt. Yoonsunra néztem diszkréten, aki szintén rám. Amit a szemében láttam, az ugyanaz volt, ahogyan én szoktam az emberekre nézni. Lélekbelátóan. 

  Gyorsan felhasználtam a bevált módszerem: maszk, elterelés és a buta kislány játszása. 

- Ez remek – sóhajtottam fel. 

- Te is jössz – mondta JiNa nekem háttal, éppen a japán kajáját dobta össze.

- Ezt te sem gondoltad komolyan – ráztam meg fejem. – Biztos nem. 

- Ne csináld már Destiny – fordult felém és leült az asztalhoz. – Kérlek. 

- Nem – néztem rá. 

- Kösz szépen – durcizott be. Nem említettem meg többet az éjszakát, ahogyan se JiNa, se Yoonsun, azonban nagyon gyanús volt a lány nem-érdekel-semmi-sége. Minden mozdulatát figyeltem, amit csak lehetett, de semmi érdekeset nem tett estig. Akkor viszont előkapta a telefonját egy hívás miatt, nekem meg túl feltűnő volt, hogy elvonult a fürdőbe telefonálni. Természetesen nem álltam oda hallgatódzni, de észrevettem, hogy mennyit változott jó irányba ábrázata, mikor kilépett az ajtón. 

Valami nem stimmel.

- Destiny, nagyon sokáig haragudni fogok rád, remélem az eszedbe vésted – bökött rám mutatóujjával és elment a fürdőbe készülődni. Egyedül maradtam Yoonsunnal, így megpróbáltam óvatosan tapogatódzni. 

- Harmadéves vagy? – kérdeztem rá lágy hangon és mosolyogva felé fordultam.

- Na idefigyelj kiscicám – vált gunyorossá, én pedig őszintén meglepődtem a váltásán. – Ne szimatolj utánam, érthető vagyok? Sokkal jobban jársz, ha holnap este is itt maradsz, egyedül – köpte a szavakat, majd felkapva kabátját és táskáját, elhagyni készült a szobát. Arcomra egy rémült ábrázatot varázsoltam, hogy azt higgye, hatalma van felettem. – És akkor is, ha nem mondasz neki semmit – mutatott a fürdőszoba ajtóra, majd el is tűnt, becsapva az ajtót maga után. Elnevettem magam, viccesnek tartottam, hogy a csaj ennyire ideges valami miatt. Biztos fontos dolog lehetett, ha ennyire féltette a területét. Mindenesetre, megvárom, amíg kiderül, ami, ahogy elnéztem – a titkosságát tekintve – hamar bekövetkezik majd. 

  JiNa úgy egy órával később duzzogva jött ki a fürdőből, én pedig rajta is nevettem. 

- Meddig fogod ezt csinálni? – néztem fel rá az ágyon hasalva.

- Amíg rá nem veszlek, hogy el gyere – válaszolt egyszerűen. Felnevettem, s kimentem keresni valami nasit a konyhába. Rossz szokás, ha unatkozok, eszek. Ám nem volt semmi a konyhában. – Destiny, ne csináld már ezt! – nyavalygott JiNa. 

- Nincs semmi chips, csoki, akármi? – nézelődtem tovább, JiNa pedig felsóhajtott mögöttem.

- Megettem. Menj el venni.

- Aj! – fordultam felé. – Oké, elmegyek.

- Nekem aztán édes mindegy – legyintett rám, én pedig ismét felnevettem.

  Felkaptam magamra valami elviselhető cuccot, ami egy fehér nadrágot és fekete lógós pólót jelentett, majd el is indultam le. Ahogy kiléptem a folyosóra és becsuktam az ajtót egyből szétnéztem, s balról egy üvegajtót láttam meg. Nyújtogattam nyakamat, s úgy tűnt, az ajtón túl egy erkélyféleség van. Érdekesnek tartottam, de kellett már a nasi, így gondoltam majd visszafele kimegyek oda.

  Őszintén fogalmam sem volt, hogy hol fogok boltot találni, így mikor kiléptem a forgalmas utcára, majd kissé arrébb ugrottam az emberek elől, nehogy elsodorjanak, rendesen körbe néztem. Tippeltem, s elindultam egy irányba az utcán, boltokat keresve, közben magamat szidtam, amiért nem kérdeztem meg JiNát, hogy merre volt bolt. 

  Nagyokat nyújtózkodva kavarogtam az emberforgatagban, amit általában a szobámból szoktam nézni. Nem igazán volt senki sem tekintettel rám, vagy arra, hogy épp előttük állok, simán eltaroltak, ha nem mentem arrébb. A japánok még undokabbak, mint a koreaiak. 

  Minden utcasarkon befordultam, közben mindig kerestem valami támpontot, hogy vissza is találjak majd, de egy idő után valahogy kevesebb lett az ember, és kisebb lett forgalom, így megálltam, s alaposan körbe néztem. Hihetetlen, de egy nyamvadt boltot nem találtam, mióta sétáltam, s ez kezdett rohadtul idegesíteni. Nem akartam mást, csak chipset zabálva figyelni a várost, ami kezdett sötétedni. Elindultam vissza a megjegyzett képek alapján, s amikor növekedett az emberek száma, másik irányba indultam, s újra nézelődni kezdtem szlalomozva az emberek közt. 

  Amikor megpillantottam az első boltszerű valamit, egyből megálltam, s a túloldalra bámulva nézegettem a kirakatot, ami ruhákkal volt tele. Mélyet lélegezve nyugtáztam, hogy végre eljutottam a rendes civilizációba, s mentem tovább. Miután nekimentem egy nőnek, megpillantottam egy cipő és újságboltot, s gondoltam, nem ártana egy térkép, mert lehet, hogy többre mennék. Beléptem a boltba, s az angol feliratokat olvasgatva nagy nehezen sikerült találnom egy Tokió térképet, amit a pénztárhoz is vittem. Az idős bácsi mosolyogva kérte el a pénzt, én pedig elfelejtettem, hogy pénzt kellett volna váltanom. Hatalmasat sóhajtva mutattam neki, hogy nincs nálam yen, de ő mosolyogva legyintett, és kivette kezemből a wont. Elképedve néztem rá, majd el is vettem a térképet, két nyelven köszönömöt makogva, csak pont japánul nem, mert nem tudtam. Amint kiléptem, egyből fellapoztam a térképet, de fogalmam sem volt, hol van a hotelünk. Azonban szerencsére latin betűkkel is le voltak írva a helynevek. Gondoltam egyet és visszamentem a boltba, a bácsi pedig érdeklődve nézett rám. Odalépkedtem elé és óvatosan elmutogattam neki, hogy azt szeretném, jelölje be nekem a hotelt. Nagy nehezen elmondtam neki a nevét, mire ő fogott egy tollat és reszkető kézzel rajzolt egy x-et, majd azt is bejelölte, ahol mi voltunk. A hotel melletti utcában. Gondolatban homlokon csaptam magam, s mosolyogva vettem vissza, újra makogva a köszönömöket, majd végre elindultam a boltok irányába. Egyre több üzlet tűnt fel, ahogy az emberek száma is nőtt, hirdetőtáblákat kezdtem látni, s éttermekből áradó illatokat éreztem meg. Ekkor lélegeztem fel a legnagyobbat, mert éttermeknél kajás boltoknak is kell lennie. 

  Gyorsítottam lépteimen, s amikor végre megláttam egy üvegablakkal borított élelmiszer üzletet, megálltam egy pillanatra és légzésemet lassítottam. 

  Beléptem az üzletbe, a sorokra néztem, majd az eladóra, s egyből eszembe jutott, hogy nem váltottam pénzt. Elfancsalítottam arcom, s a térképemet kiterítve a kisebb pultra az üveg előtt kezdtem keresni valami feliratot, aminek egy kicsit is köze volt egy pénzváltóhoz. 

  Tőlem két utcányira találtam egyet, így meg is indultam abba az irányba, s már szinte futottam, mert vészesen sötétedett az ég. Na meg, vészesen közeledett a jégkorszak. 

  Betrappoltam a pénzváltóba, ahol a nő borzasztó lassan szolgált ki, s mikor végre felém nyújtotta a pénzt, kikaptam kezéből és rohantam vissza a boltba. 

  Átfutottam a sorokat, s lekaptam az első chipseket, amik a kezembe akadtak, meg az első üveg Pepsit, sőt, a másodikat is, majd még egy nagy tábla csokit nyomtam a kosaramba, majd végre fizettem. Azonban amikor megláttam az árat, kikerekedtek szemeim.

Lehet, mégsem az első dolgokat kellett volna lekapkodni a polcról...

  Rálegyintettem, s futólépésben szlalomoztam az emberek közt, miközben majd’ szétmarta gyomromat a gyomorsav. 

Borzasztóan éhes voltam már, legalább két órája a városban szaladgáltam, el is faradtam és rendesen fáztam is. Ránéztem a térképemre, s kb. fel sem pillantva belőle jutottam el végre a hotelhez. 

Megy a bánat bárhova ebből a meleg épületből...Biztos ki sem teszem a lábam innen, ha csak nagyon muszáj. 

  A portás fickó elég érdekesen méregetve zilált kinézetem figyelt, ahogy elmentem a liftig és magamban hálát adtam, amiért végre jó melegben vagyok. A liftben a tükörnek dőlve hunytam le egy picit szemem, majd amikor szólt a csengő, kiléptem a liftből, s beslisszoltam a szobába. Mindent lehajigáltam, s zacskóstól kidőltem az ágyra. 

- JiNa! – kiáltottam, de semmi választ nem kaptam. – Yoonsun! – próbáltam újra, de kongott a ház az ürességtől. Felsóhajtottam, s elővettem a chipset, majd szemezni kezdtem a távirányítóval, ami JiNa éjjeliszekrényén volt. Fájdalmasat nyögve másztam az ágyára, s hosszan nyújtózkodva vettem el onnan. 

  Benyomtam a tévét, de mivel nem értettem japánul, gyorsan meguntam. Végül egy zeneadóra kapcsoltam, amin ugyan inkább japán dalok mentek, de az is megtette, hogy ne legyen olyan csönd a lakásban. 

  Egy óra múlva már semmi nem maradt a vásárolt kajákból, s már sötét is volt kint, nekem pedig nehezedni kezdtek pilláim. Igazából, nem értem hogyan, hogyha legalább négy órát aludtam délután, de végül elaludtam. 

Taehyung POV

  Miután kiléptem a liftből, elvánszorogtam az ajtómig és nyűglődve nyomtam a belépő kártyát a kis világító négyzetre, ami egy kisebb hangjelzés után ki is nyílt, én pedig beestem az ajtón. Mocsok fáradt voltam, az egész napos próba, az utazás, és most ez a Jimin által kitalált kiruccanás, aminek kurvára semmi értelme nem volt; mindenki dög fáradt már. Ezért is jöttem haza, hogy végre tudjak aludni a holnap reggeli próbák előtt. 

  Elmentem letusolni, s már az sem érdekelt, hogy megfázok egy szál rövidnadrágban, bedőltem az ágyba. Elszenderedtem, félálomba merültem, amikor egy hangos sikoltás csapta meg fülem. Szemeim egyből kipattantak, tudtam, ki sikít. Azonban azt nem, hogy honnan jött a hang. Felkeltem, magamra kaptam egy vékony kardigánt, ami az ágy mellett hevert, s nem törődve semmivel, léptem ki a folyosóra. Nem tudtam, mi vezérelt, de úgy éreztem, muszáj megtalálnom a hangok forrását.

  Fejemet kapkodtam a folyosó ajtóin, nem tudtam, honnan jött a hang. Fáradtságomnak nyoma sem volt, ahogy elindultam az erkély felé, majd egy pár ember ki is lépett a szobájából, megnézni, mi történt, s mikor megláttak egy szál semmiben, vissza is mentek undorodó arccal oda, ahonnan jöttek. 

  Újabb sikítás, én pedig megtorpantam helyemen, s visszább lépkedve kezdtem behatárolni, melyik ajtó mögött van.

- Négyszáznegyvenhat... – tűnődtem el, hiszen valahol már láttam ennek a szobának egy kártyáját. – Jimin! – Hát persze, JiNa miatt Jiminnek is van egy kártyája a szobához. 

  Gyorsan visszaugrottam a saját szobámba, ami a négyszáznegyvenötös volt, s felkaptam a kis asztalról a kártyát. Valahogyan, végig sem gondoltam, hogy mit fogok tenni, ha bejutok a szobába, így mikor beléptem, teljesen lefagytam. Nem tudtam, mit tegyek, ahogy Destiny az ágyon csapkolódott, kiáltozott, nyöszörgött és sírt. Előjöttek az éjszakánk emlékei, melyeket sürgősen kivertem fejemből. Akkor sem tettem semmit, így most sem, azonban leültem mellé az ágyra. Nézni kezdtem, tudtam, hogy nem szabad felkelteni, így nem is tettem. Csak, mégis elvesztem benne. Az arca, a haja, a nyaka, a lábai, kezei, minden túl...szép volt. 

  Hirtelen elfordítottam tekintetem, s megtöröltem szemeim. Elfelejtettem magammal minden valótlan kijelentést, s amíg ezzel foglalatoskodtam, észre sem vettem, hogy abba maradt a sírás, kiáltozás, s mozgolódás. 

Taehyung POV vége

  Újból hirtelen keltem fel, majd próbáltam szívverésemen és légzésemen lassítani. Hajamba túrtam, megtöröltem arcom, mely rendesen izzadt volt, aztán kinyitottam szemem, s megfagyott ereimeben a vér, ahogy Taehyung arcát láttam szemem sarkából, majd már nagyjából normál szívverésem megint felgyorsult. 

- Te mégis mi a francot keresel itt? – Próbáltam nyugodt és közömbös hangnemet megütni, de túl vékonyra sikerült hangom. Szívemre tettem kezem, majd szemem ismét lehunytam térdemre könyökölve. 

- Hallottam egy sikítást és átjöttem megnézni, mi az. – Na, bezzeg neki sikerült a közömbös hangnem.

- És hogy jutottál be? – tereltem a témát.

- Jiminnek van kártyája – vont vállat, én pedig ránéztem. Kár volt, ugyanis egy laza rövidnadrágon és kardigánon kívül más nem takarta, én pedig hatalmas csatát vívva szememmel értem el, hogy ne nézzek le, azonban hiába, tudtam, mi van lent. Azt is tudtam, hogy Destiny vagyok, azt is, hogy Jiminék még tuti fent vannak a városban, s azt is, hogy egy nyamvadt ágyon ültünk, miközben alig volt rajtunk ruha. Hisz rajtam is kevés volt, csak egy melegítő felső, és egy rövidnadrág, ami hát, feszes. De hogy a kurva életbe már, ötven centire volt tőlem az a csábító dús ajak, én pedig kezdtem beleőrülni. 

   Sikerült elszakítanom szemem róla, s felsóhajtottam. Nem tudtam, mit akar csinálni, de úgy tűnt, nem akar elmenni. Fogtam magam és felkeltem, felhúztam a nyakamig a zipzárt, mert eddig egy kicsit túl lent volt, s a konyhába lépkedtem, egyre jobban kiverve a fejemből piszkos gondolataimat. 

  Hogy miért nem küldtem el? Fogalmam sincs. Egyszerűen, nem tudtam kimondani azokat a szavakat. 

- Mióta vannak ilyen erős rémálmaid? – Elejtettem az elővett üveget, s két pillanatig a levegőt kapkodtam. Nem köntörfalazott, egyenes rátért a lényegre, én pedig nem tudtam hova tenni. Lassan felé fordultam, de ő már az asztalnál ült. Nem tudtam, mit válaszoljak. Olyan érzésem volt, hogy el kell neki mondanom, ugyanakkor a vészjelzés is monoton hallatszott fejem végében. 

- Miért érdekel? – kérdeztem vissza.

- Mert miért ne? Kíváncsi vagyok – dőlt hátra a széken, keresztbe fonva kezeit hasán, melyekre már majdnem lenéztem. Így már a régi Taehyung volt. Azonban én egyre jobban vágyódtam, s hiába minden erőfeszítésem, nem sikerült csillapítani. Ugyanakkor, hazudni sem volt értelme tovább. 

Még mindig vonzódok Kim Taehyunghoz.