Közeledés

Huszadik fejezet

《 Sokszor kerül az ember olyan helyzetbe, amibe egyrészt fogalma sincs hogy került, másrészt egyáltalán nem akar benne lenni. Legyen szó saját maga által kevert bajról, vagy más által. Ilyenkor célszerű vagy csendben maradni, vagy hangosan és minden figyelmet felkeltve kilépni a szituációból. De egy dolgot nem engedhetünk meg magunknak: nem keverhetünk bele érzelmeket, hisz onnanstól minden borul. 》

  Dél előtt nem sokkal elindultunk a megbeszélt találka helyre, ahol már csak ránk vártak a többiek, majd rosszalló pillantásokat vetve ránk nyomultunk be az étterembe. Az ebédet a szervezők fizették, közben pedig ismertették az elkövetkezendő két nap menetét. Nem állt sokból, a táncosok egész nap próbálnak, aztán délután ötkor kezdődik a verseny, amin mi is részt veszünk. Kapni fogunk egy üres és egy nyomtatott papírt, amit ki kell töltenünk és saját tapasztalatokat kell írni, hogy elég legyen egy esszéhez. Úgy gondoltam, majd Hoseokra összpontosítok, hisz már ismerem valamennyire, s talán a testbeszédét jobban. 

  A lényeg igazából abban rejlik, hogy a táncosokról kell leolvasni az eddig tanultakat, én pedig pont ezt a részét szeretem a pszichológiának. A legérdekesebb része, így nagy lelkesedéssel vágtam bele. Háromféle táncot fogunk látni: társas, balett és modern. A társasban van Hoseok, Jimin, Jungkook, Taehyung és négy harmadéves – Leo, Soonyoung, Haechan és Kyung –; a balettben Jimin és osztálytársa, Jaehyun; majd a modernben pedig mindenki, kivéve két harmadévest. Ez lesz legalább két óra hossza. Utána, ha a táncosok rendbe tették magukat, kapunk egy vacsorát, s másnap délben indulunk a reptérre. Külön figyelmeztetést kaptunk, hogyha ki is mozdulunk az éjszaka, ne ázzunk el túlságosan, mert elronthatja mindkét osztály munkáját. 

- Most pedig kérek mindenkit, hogy jó étvággyal fogyassza el az ebédjét, utána a táncosoknak próba, a másik osztálynak szabad a terep. Ha gondoljátok, be is jöhettek a próbára. 

Na, még mit nem. 

  Amint ezt kimondtam magamban, megcsörrent a telefonom, s láttam, hogy Hoseok írt SMSt. 

  Elnevettem magam, talán kicsit hangosabban, mint kellett volna, mert néhányan rám néztek, s az arcukból azt vettem le, hogy teljesen idiótának néznek. Igaz, ami igaz, Hoseok kezd túl jól ismerni. 

De nem eléggé.

  Egyszerű választ adtam, mire ránéztem a mellettem lévő asztalnál ülő Hoseokra, aki elmosolyodva tette vissza zsebébe telefonját. Ebéd után JiNával nem ártott volna beszélnem, így próbáltam úgy intézni, hogy kettesben maradjunk, de Yoonsun minden pillanatban feltűnt és elterelte JiNa figyelmét. Minden alkalommal a szememet forgattam, de egészen délután háromig nem szereztem magamnak időpontot, azonban Yoonsun elment valamerre, nekem pedig túl gyanús volt, de végre beszélhettem JiNával.

- Elmondod, mi történt Jiminnel? – kérdeztem a konyhapultnak dőlve. Ráemeltem tekintetem, hogy minél többet láthassak belőle: idegesség, szomorúság, düh. 

- Semmi, Destiny, és örülnék, ha békén hagynál – mondta idegesen, és elvonult a fürdőbe. Ingerülten felsóhajtottam, majd eszembe jutott, hogy mit csinálhatnék. 

  Gondolkodás nélkül kaptam fel a kártyámat a kisasztalról, majd indultam meg a mellettem lévő szobába. Bekopogtattam, s halk sutyorgást hallottam bentről. 

- Hé! Jeon Jungkook, nyisd ki az ajtót! – kopogtam be, s a sutyorgás abba maradt, és mivel nem történt semmi, újra kopogtam, de hangosabban. – Gyorsan! – Még egy kis sutyorgás, aztán egy kócos hajú Jimin nyitott nekem ajtót, egy szál alsónadrágban, egy halvány mosollyal arcán. 

- Nincs itt – mondta szórakozottan, nekem pedig gyanús lett. Óvatosan átnéztem a válla fellett, s megláttam a padlón egy fekete pólót, ami nyilván az övé volt, nem messze pedig egy fekete melltartót. Visszanéztem Jiminre, aki annyira szórakozott volt, hogy nem vette észre, hogy szétnéztem. 

- Akkor hol van? – tettem fel a kérdést unottan. Persze, nem voltam érdektelen, leesett az állam felsőtestén, s karjain, de fontosabb dolgom is volt.

- Elment Taehyunggal vásárolni – adta le az infót, s várta, hogy van-e még kérdésem. 

- Kösz – sóhajtottam egyet, majd elindultam vissza a szobámba, de még visszafordultam hozzá az ajtóra téve kezem, s ekkor láttam meg Yoonsun kabátját a fogason. Jiminre néztem, akinek ismerős mosoly terült el arcán. Egy elégedett mosoly. Hirtelen elkapott a hányinger, s elcsodálkoztam magamon, hogy sikerült anélkül megszólalnom, hogy ráhánytam volna.

- Megmondanád Jungkooknak, hogy keressen meg? – tettem keresztbe kezem. Bólintott, majd be is csukta az ajtót. 

  Mielőtt bementem JiNához, megpróbáltam felébredni a sokkból. Azon agyaltam, hogy milyen következményekkel járna, ha elmondanám neki, hogy Jimin Yoonsunnal szűrte össze a levet. Teljesen összetörne...Nem akartam megbántani, és nem is akartam beleszólni ebbe az egészbe, de Jimin akkora egy seggfej!

  Végül úgy döntöttem, hogy nem akarok ebbe belefolyni, de attól még tudni szeretném, hogy JiNának mikor mi a baja, hogy megvigasztaljam. 

  JiNa még mindig a fürdőszobában időzött, én viszont nem tudtam magammal mit kezdeni. Heverésztem az ágyon, amikor a telefonom megcsörrent. A kijelzőn Hoseok virított ezer wattos mosolyával, én pedig szintén mosolyogva vettem fel.

- Na mi van, mosolykirály? – szóltam bele.

- Haha, nagyon vicces – próbált közömbösen beszélni, de hallottam a hangján, hogy megint mosolyog. – Azt akartam mondani, hogy gyere a próbateremhez.

- Ah – nyögtem fel és lefejeltem a párnám.

- Gyerünk! – utasított.

- Muszáj? – nyöszörögtem.

- Igen. Nem akarom hogy ötig ott szenvedj. Épp szünet van, siess – tette le. Megforgattam szemem, sóhajtottam egy fájdalmasat, majd meg se nézve, hogy nézek ki, léptem ki a hotelból, hogy elmenjek a két háztömbbel arrébb lévő próbatermekhez. 

  Egy kis folyosóra nyílt az ajtó, s onnan mehettem végig a beszámozott termeken, amibe be is láttam az üvegen keresztül. A hely öt szintes volt, egy szinten csak négy helység volt, s az enyém a hármas volt. A zene kihallatszódott bentről, ugyanaz, amire táncoltunk Taehyunggal. Mindenki párban táncolta a koreográfiát, bár nem volt olyan bonyolult, mint a közös táncunk. Páran már ültek a falak tövében, s figyelték a próbát, nekem viszont így még kevesebb kedvem volt bemenni, de Hoseok annyira akarta, hogy csak belementem a dologba. 

  Nemsokan figyeltek fel rám, mikor beléptem, de JiNát egyből kiszúrtam a sarokban ücsörögve csatlósaival. A fal mellett odasétáltam hozzá, közben azon gondolkoztam, hogy hogy nem vettem észre, hogy elment a szobánkból. Na meg, Jimin nem az igazat mondta nekem, ugyanis ő még mindig nem volt itt, azonban Taehyung és Jungkook nagyon is – ezt abból az idegesítő szúrós érzésből is észre vettem, ami a hátamba fúródott szemeket jelezte –, csak fél órával később esett be ő maga. Egy páran meg is szidták érte, majd miután lezajlott a „jaj de hiányoztál az elmúlt két órában-smaci” JiNával, beállt ő is táncolni. Ettől a ponttól kezdve kezdtem el agyalni. Folyamatosan őt figyeltem, s az járt a fejemben, hogyha ez kiderül, mennyire fogja megbántani JiNát. 

  Jimin után nemsokkal nyílt az ajtó, s Yoonsun lépett be rajta. Ekkor már egy kicsivel többen voltunk, így beletelt egy kis időbe míg megtalált minket, s felénk vette az irányt, de én őt is végigmértem. Felismerem, ha valaki Úgy mosolyog, és ő Úgy mosolygott. Ez volt a minden kétségemet elsöprő bizonyíték, s az utolsó csepp, amíg végleg meg nem gyűlöltem Yoonsunt. Utáltam gyűlölködni, de el kellett ismernem, hogy akaratomon kívül is a lelkemre vettem JiNa sorsát, akár megijedtem ettől, akár nem. 

  JiNa gyorsan eltársalgott Yoonsunnal, s elkezdtem figyelni őket. JiNa felszabadult és jókedvű volt Yoonsun mellett, Yoonsun pedig mintha itta volna minden szavát. 

Seggnyaló.

  Tudtam, mit gondol Yoonsun, amikor Jimin a szünetben odajött hozzánk, s szájon csókolta JiNát az arcánál fogva. Sunyi, gonosz mosoly húzódott végig száján, bennem pedig egyre jobban nőtt a hányinger, s düh. 

  Jimin leült cseverészni, én pedig Hoseokot kerestem szememmel, aki épp egy társaságban állt, így inkább kimentem a mosdóba, ami nem messze volt a teremtől.

  Megmostam arcom, s a tükörbe nézve hajtogattam magamnak, hogy nem kotyogok el semmit. Mert már ott tartottam.

  Kilépve a mosdóból, Taehyunggal találtam szembe magam, akinek egy kisebb mosoly húzódott végig száján. Fogalmam sincs, mi ütött belém, talán a sok düh tette ezt velem, de ő volt az első olyan velem szembe jövő ember, akinek kiadhattam dühöm. 

- Te tudtad? – Igen, talán kissé félreérthetően és vádlón kezdtem, ezt égig emelt szemöldökéből is észre vettem. 

- Mit? – kérdezte megrökönyödve. Nyilván nem ezt várta tőlem elsőre a tegnap este után.

- Jimint és Yoonsunt – mondtam ki undorodva, majd keresztbe fontam karom. Lehunyta szemét, s sóhajtott egy hatalmasat. – Tehát igen – meredtem magam elé. 

- Nézd – nézett szemeimbe. – Nem az én dolgom, és még ha az is lenne se foglalkoznék vele. Igen, tudtam, Yoonsun az elmúlt másfél napban többször volt nálunk, minthogy beszéltem volna Jiminnel – forgatta meg szemét, én pedig próbáltam feldolgozni a dolgokat. – De téged ez miért is érdekel?

- Hogy miért? JiNa a barátnőm, és Jimin egy seggfej! – néztem rá idegesen. 

- Mióta foglalkozol mások problémáival? – tette fel nevetve a költői kérdést, én pedig őszintén elgondolkoztam. Miért is érdekel JiNa és Jimin, és mégis mióta? És Taehyung mióta ismer ennyire?

- Nem tudom – fogtam meg homlokom, s bebámultam az üres próbaterem ablakán a korlátnak támaszkodva. 

- Gyere vissza – intett fejével. – És ne foglalkozz velük, oké? – mosolygott egy aprót, majd elindult, én viszont egy ideig még figyeltem széles vállát szürke Puma pulóverében, s egy kérdés lebegett előttem:

Hova lett az a beképzelt Taehyung, aki a parkolóban azt várta, hogy letépjem róla a ruháit? 

- Na, mi lesz, maradsz egyedül? – vigyorodott el, s végül azt vettem észre, hogy belépve a terembe én is mosolygok. 

  Megtettem, amit mondott. Nem foglalkoztam velük, kizártam, hogy mit látok Yoonsunon, s így tényleg egyszerűbb volt velük beszélgetni. Azonban, lassan kezdtem rájönni, hogy miért érdekel ennyire JiNának a lelkivilága, akár elismertem, akár nem.

   Hoseok összesen egyszer jött oda hozzám az egész próba alatt, úgy tűnt, mindenkivel jóban volt, aki a teremben tartózkodott, így alig jutott ideje rám. Furcsa. 

Fél ötkor már mindenki az épületen kívül állt, s indult a verseny helyszínére. JiNával még beugrottunk a cuccunkért, Yoonsun nélkül természetesen, hisz ő már elvitte a cuccát, hát persze. 

   JiNának ezerszer jobb kedve lett, miután vége lett a feladatunknak, s én is ezt vettem észre magamon. Egyszerű volt a jegyzetet megírni, jó esszét fogok belőle készíteni, azonban nem akartam a kis négyzetbe firkantani, hogy kiről gyűjtöttem az infókat...Úgy terveztem, hogy Hoseokról jegyzetelek, de akárhányszor rá akartam összpontosítani, folyamatosan bejött a képbe Taehyung, s vonzotta a figyelmemet. A mozdulatai, az arckifejezései, a kisugárzása, ahogy táncolt. Nem mondom, hogy Hoseok nem táncolt zseniálisan, de egyszerűen nem tudtam más táncosra figyelni. Hosszú jegyzetet készítettem róla, de a nevet nem írtam le, s nem is terveztem, talán csak az esszé végén. 

- Remélem, most nem makacsolod meg magad, és eljössz velünk – mondta félvállról JiNa, miközben a fülbevalóit tette be a tükör előtt. Egyből eszembe jutott Yoonsun figyelmeztetése, arról, hogy maradjak itt, de próbáltam nem foglalkozni vele, ahogy az egész Jimines marhaságról sem.

- Kik mennek? – kérdeztem én is ugyanolyan stílusban, mire felém fordult.

- Én, Chimchim, Yoonsun, Hoseok, Taehyung, Jungkook és akiket te nem ismersz, harmadikosok – sorolta fel.

- Ki a fene az a Chimchim? – artikuláltam.

- Hát Jimin – nézett rám értetlenül, mire elnevettem magam, ő pedig megforgatva szemét fordult vissza. – Akkor jössz? – kérdezte, mikor abbahagytam a nevetést. 

Chimchim!

- Még nem tudom – köszörültem meg torkom, s telefonomért nyúltam. 

  Írtam egy SMSt Hoseoknak, hogy biztos megy-e este, ugyanis semmi kedvem nem volt egyedül vissza találni a hotelbe hajnalban. Tudtam, hogy Jimin és JiNa úgyis eltűnnek valahova szerelmeskedni, meg hogy egész este mással se lesznek elfoglalva, csak egymással. Egyáltalán, miért is akartam menni? Magam sem tudom, de végül belementem, JiNa legnagyobb örömére. 

- Imádlak! – ugrott a nyakamba, így az ágyra borultunk, majd a szerencsétlenségünkön nevetve fetrengtünk, amíg valaki nem köszörülte meg a torkát.

Yoonsun.

- Akkor megyünk ma, JiNa? 

Ajaj.

- Igen és képzeld, jön Destiny is! – vigyorgott rám, s Yoonsun arckifejezésén alig bírtam nem nevetni. 

  JiNa túlságosan belelkesedett a ténytől, hogy velük megyek, ezért történt az, hogy egy színes mintákkal borított, vörös csőszoknya, s egy hátul derekamig kivágott, fekete felső került rám. 

- Ezt te sem gondoltad komolyan, JiNa! – álltam a tükör előtt, s próbaltam nem Summert látni magamban. De nem ment. 

- De, nagyon is! Most jön a sminked – lépkedett közelebb hozzám sminkcuccokkal a kezében. Megadóan felsóhajtottam, hagytam, hogy azt tegye velem, amit akar. Legalább ennyi öröme legyen abban, hogy elmegyek vele. 

  Hihetetlen, de egy visszafogott smink nézett rám a tükörből, s aztán kiakadtam, hogy rajta miért nincs ilyen keveset takaró ruha. Erre a válasza az volt, hogy neki már van barátja, ezért neki már nem kell kirívóan öltöznie. Na, ezt rendesen elleneztem magamban, ugyanis Jiminnek muszáj egy folyamatos célpont, ami elvonja a többi nőről a figyelmét. 

  Tehát este fél kilenckor Jiminnel és Yoonsunnal indultunk el a bárba, amit én még nem ismertem. Akárhányszor Yoonsun hozzászólt Jiminhez, állandóan emlékeztettem magam arra, amit Taehyunggal beszéltünk a próbatermek előtt, így elviselhető volt a helyzet. 

  A szórakozóhely előtt hatalmas sor állt, de Jimin megragadta JiNa kezét, aki az enyémet, végül nekem is meg kellett Yoonsunét, s a sor mellett elfurakodva megálltunk a termetes őrök előtt. Jimin dumált velük két szót, majd a tömeg fújolása közepette beléptünk az ajtón. 

  Hangos, világi pop zene szólt, embertenger táncolt mindenhol, a pult is teljesen tömve volt, az asztalokat pedig nem is lehetett látni, ám egyszer csak megláttam egy kb. tizenöt fős társulást, akik hangosan nevetve iszogattak. Ott volt mindenki, s érkezésünkre üdvözöltek minket.

- Aki nem ismerné, ő Destiny, a barátnőm, pedagógiáról – mutatott rám JiNa, s a félénk és magabiztos közt elmosolyodtam, mire néhányan kedvesen bólintottak, s elfoglaltuk helyünket az asztalnál. Szerencsére Hoseok mellé kerültem, másik oldalamon nem tudom, ki volt, valami harmadikos, előttem viszont Jimin.

Éljen.

- Mit kérsz, Des? – kiáltott fülembe Hoseok, s felmutatta a Bacardit, Martinit, s Malibut.

- Nem igazán terveztem inni – kiáltottam én is vissza neki. 

- Na, ne csináld, Des, másodikok lettünk, igyál már velem egyet! – lökött egyet rajtam, s kiabálásából észrevettem, hogy ő sincs már túl jó passzban, így nem ellenkeztem tovább. Ráadásul Jungkook, Jimin és két harmadéves is mondta, hogy „igyak már”, bár nem igazán értettem, mi közük van hozzám. Aztán Taehyungra néztem, aki épp egy lánnyal beszélgetett, igen közel ülve hozzá. Nevettek, a lány megütötte néha egy kicsit karját, amire Taehyung csak mosolygott.

- RUM! – nyúltam a Malibus üvegért. Mindenki ujjongva tapsolt, s öntött magának egyet, amit koccintás után le is húztunk. Az alkohol égette torkom, de most az egyszer jól esett. Azonban, fogalmam sem volt, mit csináltam, csak tettem, amit éppen akkor jónak láttam, s a második kör után már nem is éreztem magam kényelmetlenül kivágott hátú felsőmben. 

  Hatalmas hangulat volt az asztal körül, Hoseokék tartották a színvonalat, mindig beszéltek valamiről, aminek nevetés volt a vége. Voltak itt pletykák, sulis dolgok, családi dolgok, minden, amit el lehetett képzelni, s néha én magam is becsatlakoztam. Elfeledkeztem Jiminékről, anyuról, a suliról,  Amerikáról, mindenről, s életemben először jól éreztem magam. Kikapcsolódtam, biztonságban éreztem magam, annak ellenére is, hogy egy idegen országban voltam. Magam sem hittem el, de így volt, s ez volt az egyik legkellemesebb éjszakám. 

  Taehyung és a japán kiscsaj egy idő után eltűntek, én viszont kizártam őket és a társaságra figyeltem.

- Egy tánc? – kérdezte Hoseok kissé nehézkesen beszélve. A parkettre néztem, ami rendesen tele volt, s felrémlett bennem a heringparti iránti undorom, de inkább felvettem vele a harcot. 

- Gyere – ragadtam meg kezét és kitápászkodtam a helyünkről, majd az emberek közé húztam magam után. Azt hiszem, Siától a Move Your Body ment, így ez elég jó alapot adott a hangulatunkra. Fogalmam sincs, meddig táncoltunk az emberek közt, de egyszer arra eszméltem fel, hogy Hoseok megragadja karom és a fülemhez hajol.

- Elfáradtam, gyere igyunk valamit – kiáltotta, s kivonszolt a tömegből a megcsappant emberszámú asztalunkhoz. Se Taehyung, se a kurvája, se Jimin, se JiNa, se Jungkook. Összefoglalva, az alap társaságból csak Yoonsun ült egyik osztálytársával, s jóízűen beszélgettek. Mi levágódtunk az asztal mellé, s ittunk még egy rumot, aztán lehúztunk egy Martinit is. Hoseokon már nagyon látszódott, rajtam még kevésbé, de nem akartam hagyni, hogy a mosdón végezze, így Yoonsunhoz toltam az üvegeket. 

- Visszamegyünk? – kérdezte Hoseok a vállamra dőlve, én pedig próbáltam megtartani fejének súlyát, mely vállamat nyomta. Ha be kellett volna lőnöm, azt mondtam volna, hogy egy óra és kidől, feltéve, ha nem iszik többet, mert akkor a vécére fog dőlni. 

- Nem, maradjunk egy picit pihenni – csitítottam, s nem is ellenkezett tovább. – Yoonsun – szóltam neki, s szúrós szemét rám emelve figyelt. – Többiek merre vannak?

- Jimin, JiNa táncolnak. – Érdekes, hogy pont velük kezdte. – Jungkook eltűnt valahova pár perce, a harmadikosok innivalóért állnak sorba – mutatott a nagy tömegre a pultnál. – Taehyung pedig nemrég lépett le egy japán csajszival. – Egy pillanatra mintha elszorult volna szívem, de a következő pillanatban óriási harag vett rajtam erőt, s valószínűleg ennek következtében történhetett meg az, hogy elmentem táncolni egy vadidegen, angol fickóval, aki felkért. 

- Mi járatban Japánban? – kiáltotta a fülembe, miközben táncoltunk. 

- Egyetemes kirándulás Koreából – hajoltam én is a füléhez.

- Korea? És hogy kerül egy ilyen szép, amerikai lány pont Koreába? – mosolygott csábítóan, de valahogy nem ragadott el vele. 

- Nagynénémnél lakom – vontam vállat. – Na és te? Hogy kerülsz Japánba? – tereltem gyorsan a témát, amitől egész este jó távol voltam.

- Üzleti út, egy hét – válaszolt, miközben óvatosan derekamra vezette kezét. Helyes fickó volt, szőke, napbarnított bőrét messziről észre vette az ember. Magas, vékony testalkata volt, s ezt ki is emelte feszes nadrágjával, sima, egyszerű szürke pólójával. Valószínűleg Floridából, vagy Kaliforniából jött ide. Azonban nekem nem volt úgy szimpatikus, mint valaki, akit nem tudtam néven nevezni. 

  Közelebb húzott magához, s testünk összeérve mozgott egymáson, miközben kezemet nyakára tettem, s lehunytam szemem. Az ő keze csupasz hátamat súrolta, s egyre jobban haladt lefele. 

- Kalifornia vagy Florida? – kérdeztem.

- Kalifornia, San Francisco – hajolt közel fülemhez. – New Jersey vagy Maine? 

- New Jersey, New York – leheltem ajkára, s túl későn fogtam fel, hogy mit is teszek. Erre azonban csak akkor jöttem rá, amikor még közelebb húzott magához, s mohón megcsókolt. 

  Nekem nem volt hangulatom. Nem volt kedvem, ingerem erre. Mégis ott maradtam, azonban amikor csuklómat megragadva valaki kiszakított csókcsatámból, feleszméltem, s ismét undorodtam magamtól. Ki tudja, meddig ment volna ez...

- Taehyung? – próbáltam összerakni az elmosódott képeket előttem, miközben az asztalunkhoz tartottunk. Felkapta kabátomat, vállamra dobta, s elkezdett a kijárat fele húzni. Sokan ütköztek nekem, igazából valahogyan nem is érdekelt, kik jönnek nekem, ha ilyen szorosan fogta kezem. 

  Kiverekedve magunkat a tömegből a hideg utcára eszembe jutott Hoseok, ahogy a vállamra dőlt, mert annyit ivott. Aggódni kezdtem érte, s visszaakartam menni.

- Hoseokot nem hagyhatjuk ott, Taehyung – engedtem el kezét, s ekkor vettem észre, mennyire feldúlt arca. Elindultam a tömeg fele, hogy visszamenjek, de Taehyung elém állt, én pedig a fekete pulóverének ütköztem.

- Nem mész sehova – próbált higgadtan beszélni, de éreztem fejemen, ahogy nagy levegőket vesz, hogy megnyugodjon. – Hoseokot vissza bírják vinni Jiminék, s jelenleg nem egészen vagyok biztos benne, hogy te vinnéd Hoseokot, vagy ő téged – gúnyolódott, én viszont hátra léptem mellkasától.

- Szerinted én részeg vagyok? – néztem rá szúrósan, s eszembe jutott az a kis japán csaj. – Egyébként is, hol van a japánka? – fontom össze karom magam előtt, mire beharapta alsó ajkát, s elnézett az utcán.

- Most az nem lényeg, oké? – nézett vissza rám megacélozva magát, én viszont hangosan felnevettem. 

- Nevetséges vagy – mondtam szemébe, mire egekig szaladt szemöldöke.

- Én vagyok a nevetséges? – mutatott magára. – Nem te voltál az, aki egy vadidegen hapsival smárolt egy fullra megtelt szórakozó helyen, külföldön?! – emelt hangján, s őszinte dühöt láttam szemeiben. Akármennyire is nem akartam elismerni, igaza volt. Felelőtlen voltam, s köszönetet kellett mondanom Taehyungnak. 

  A földet pásztázva vettem mély levegőt, majd néztem fel rá, s láttam, hogy ő is pont lenyugodni próbál.

- Ne haragudj – mondtam ki nagy nehezen, noha még mindig szemeim előtt lebegett, ahogy a csajjal enyelgett.

- Nem haragszom, de most visszamegyünk a hotelba – ragadta meg újra kezem, s húzni kezdett maga után, amit több okból sem bántam. Egyrészt egy megmagyarázhatatlan okból, másrészt, mert alig bírtam sétálni. Állni még oké, de egymás után tenni a lábaimat már nem volt egyszerű. Így történt, hogy a karjába kapaszkodva buktam orra. Megállt, s lassan lenézett rám, ahogy karján lógok. 

- Bocsi – vigyorodtam el, mint egy kisgyerek, s visszagondolva nem is értem, mi a fene ütött belém. Megforgatta szemét, velem szembe fordult, s egy hirtelen mozdulattal lehajolva dobott fel vállára. Természetesen sikítoztam, kapálództam, de nem használt semmi.

- Ezzel csak annak az esélyét növeled, hogy elejtelek és bevered a fejed – mondta unott hangon, s beletörődve sorsomba – vagyis abba, hogy az egész utca megbámul, hogy Taehyungnak panorámás kilátása nyílik a fenekemre, és hogy csak még jobban szédültem fejjel lefele – hagytam, hogy egészen a hotelig cipeljen, ahol szintén elég érdekesen néztek ránk, de Taehyung csak legyintett, hogy „nincsen semmi baj”. 

Hát persze.

- Most már letehetsz – nyöszörögtem, mikor a liftbe szálltunk be.

- Nem hiszem – válaszolta huncut hangon. – Nekem tetszik ez a szitu – mondta, s láttam magam előtt, ahogy vigyorogva néz fenekemre.

- Hát nekem is, marhára – ironizáltam. – Na, tegyél le! – kezdtem megint kapálódzni, mire végre valahára letett a földre, én pedig az egyensúlyomat próbáltam megtalálni dzsekijébe kapaszkodva. Aztán rájöttem, hogy nem jó dolog ittasan közel állni Taehyunghoz, egy szűk liftben. Szemeibe bámultam, ahogyan ő is enyéimbe, majd észrevettem, hogy elnyitva számat figyelem az ő beharapott ajkait. Fokozatosan éledtek újra receptoraim, s éreztem meg kezeit felkaromon, leheletét orromon, parfümjét, teste melegét, őt magát, amikor nyílt a lift ajtaja, s egy nagy társaság nyomódott be rajta, mi pedig arra eszméltünk, hogy ki kell szállnunk, megtörve a pillanatot. 

Egy másik út

Tizenkilencedik fejezet

/Tudom, hogy nem én vagyok az író, de képtelen vagyok nem itt hagyni ezt a gifet😂😂 Bnőmmel erre fannolunk már mióta😍😍/

《 Vannak olyan emberek, akik csak bizonyos helyzetben adják önmagukat. Valami olyan helyzetben, ami megkívánja. Ilyenkor van az, hogy egy embert megkedvelünk, hisz ekkor önmaga. Ám, mi történik, ha visszaváltozik? Olyanná, amilyen volt? Kiábrándulunk belőle? Nem, egyáltalán. Ekkor még inkább az személy tárrsaságát akarjuk, hogy újra olyan legyen, mint Akkor. 》

   Csak bámultam hatalmas barna szemeibe, ahogyan szinte minden gondolat átjárta agyam. Eszembe jutott az éjszakánk, ám nem akartam törölni ezeket a gondolatokat. Lepergett előttem minden, ami aznap történt, s másnap reggel. Az a csók is előttem lebegett, amit az ajtóban kaptam, s amit azóta sem tudtam hova tenni. Végig gondoltam, hogy mit láthatott abból, amit a rémálmaim közben csináltam, hogy mit gondolhat ő, hogy miért van itt. De egyszerűen semmire sem jutottam; arcáról a legkisebb érzelmet sem tudtam leolvasni, s ettől ideges és rémült lettem. Feszélyezve éreztem magam, s nem csak a zárkózottsága miatt, hanem a lebukás veszélye miatt is, de valahogy abban a pillanatban az érdekelt a legkevésbé. 

- Évek óta. – Hogy mit csináltam? Őszintén, elképzelésem sem volt, s ugyanannyira meglepődtem magamon, akár Taehyung. 

- És mitől van? – tette fel újabb kérdését. Arca megint semmit nem mutatott, én viszont tudtam, hogy az enyém túl sokat, s nem tudtam ellene tenni.

- Meddig akarsz kérdezősködni?

- Ameddig meg nem tudom, amit szeretnék – válaszolta elszakítva rólam a tekintetét. – Az Mochi? – kerekítette ki szemét. Odanéztem, de nem értettem, miről beszél. Látta rajtam, hogy fogalmam sincs, miről beszél, így felállt és a konyhaszekrényhez lépett, én pedig nem tudtam időben türtőztetni szemeimet, végignéztem rajta, s egyből ellepték agyamat a mocskosabbnál mocskosabb gondolatok. 

  Kibontotta a kis dobozt és vett ki belőle egy zöld gombócszerűséget, majd felém fordult, én pedig észhez terítettem magamat. 

- Ehetek egyet? – kérdezte vágyakozva nézve a sütire, de hiába mondtam volna nemet, úgyis megette volna. 

  Megelégeltem, hogy nem bírok az agyammal, így eltrappoltam a bőröndömhöz, s kitúrtam belőle egy nagy alvós pólót. Taehyungnak dobtam, ő pedig csodálkozva kapta el. 

- Vedd fel – utasítottam felé bökve állammal. – Most.

- Miért? – vigyorodott el. – Tán zavarba ejtő vagyok? – vette le magáról a kardigánt, én pedig maradék erőmmel elfordítottam fejem. – Jó tudni – csilingelt, de engem kezdett idegesíteni. 

- Meddig maradsz? – néztem vissza rá dühösen, épp a fejét dugta át a póló nyakán.

- Mondtam már – vált komollyá. – Amíg el nem mondod, amit tudni akarok. – Felsóhajtottam, s a konyhafalnak dőltem.

- Mit akarsz tudni? – emeltem rá tekintetem. Megkönnyebbült, hogy nem ellenkezek, azonban innenstől megint nem láttam rajta semmit. 

- Miről szoktál álmodni? – Nekem ez túl sok volt. Nem voltam kész rá, hogy egy idegennek bármit is elmondjak erről. Elfordítottam fejem, s erősen beharaptam alsó ajkam. Nem akartam válaszolni, s ezt Taehyung is észrevette. Sóhajtott egyet, majd elvett még egy sütit, s várt. Nekem támadt egy ötletem, így megint a bőröndömhöz léptem, s elővettem belőle egy kisebb dzsekit. Magamra vettem, majd a pokrócomat is a kezemre tettem, s a kabátokhoz léptem. 

- Mit csinálsz? – jött közelebb Taehyung, én pedig a kezébe nyomtam kabátom. 

- Kimegyünk az erkélyre – jelentettem be, s egy papucsot felvéve elindultam a folyosó végén lévő ajtóhoz. Úgy gondoltam, talán ott egyszerűbb lehet vele beszélgetni. 

- Hé! – kiáltott Taehyung, s hallottam, hogy utánam szalad. – Destiny, állj már meg! Rohadt hideg van, nem...

  Kinyitva az üvegajtót léptem ki a hidegbe, s őszintén, én is rendesen meglepődtem, de annyira elkápráztatott a város látványa, hogy nem érdekelt a hőmérséklet. Eltátva szám lépkedtem a korláthoz, s néztem körbe, majd Taehyung is az ajtóhoz ért. Halkan állt meg mellettem, s ő is száját tátva nézett szét, majd a korlátra könyökölt. 

- Te nem vagy normális – mondta halkan, én pedig a szája melegétől keletkezett ködöt figyeltem, amíg el nem tűnt, majd ránéztem. 

- Az lehet – vontam meg a vállam, s ráfogtam a hideg korlátra. Úgy éreztem magam, mint amikor Hoseokkal voltam a tengerben. Csend telepedett ránk, én pedig vacogva ugyan, de megszólaltam, hisz tudtam, hogy válaszokra vár. – Egy traumához kapcsolódik – ejtettem ki lassan. 

Igen, teljesen elment az eszem.

- De azt nem árulod el, hogy kivel kapcsolatos, igazam van? – Ránéztem, majd ő is rám, én pedig ismét elvesztem azokban a gyönyörű, barna szemekben. Fürkészően kutatta szemeim mélyét, de megpróbáltam elzárni mindent, azonban az emlékképek megrohamozták agyam területeit. Akaratomon kívül néztem le ajkaira, melyeket ő is észrevett, s elmosolyodva fordult ismét a város fele. Homlokomat ráncoltam, kissé megbántott ezzel. Mintha ő nem érezne semmit abból, amit én. – Nem kérem, hogy mond el, s nyilván nem is fogod megtenni, amit megértek, de annyit még kérdeznék, hogy miért nem próbálsz rajta változtatni? 

- Hogy tudnék? – kérdeztem értetlenül. – Én...próbálkoztam, de semmi sem segített. 

- Megfogadsz egy tanácsot? – nézett rám. 

- Azt hiszem – mondtam bizonytalanul. Nem tudtam hova tenni ezt a Taehyungot, de egyszerűen nem érdekelt tovább, s engedtem. 

- Kelj fel, ha felébredtél. Sétálj egy pár kört, nézz Tvt, de semmiféleképpen se aludj vissza, mert nem fog menni. – Hűh. Ezt még tényleg nem próbáltam. 

- Te honnan tudsz ezekről? – kérdeztem vissza. Halkan felnevetett, majd lenézett az útra alattunk. 

- Nekem is voltak régen. Megtanultam kezelni – gondolkozott el, majd megrázta fejét. Nagyon felkeltette az érdeklődésem ezzel a két mondattal. Ellökte magát a korláttól, s rám nézett egy műmosoly kíséretében. – Megtudtam, amit akartam. Jó éjt – intett, s indult volna be, de elkaptam a karját. Egyből a kezére nézett, majd érdeklődve rám. 

- Ez nem fair. Te kérdezősködhetsz, én meg nem? – vontam fel szemöldököm. Elmosolyodott, majd megint lenézett a kézfejemre, ami még mindig karját markolta. A padlót nézve elengedtem, majd visszafordultam a város fele. 

- És te mire vagy kíváncsi? – állt vissza mellém. Hirtelen elgondolkoztam. Pontosan mire? Ha azt kérdezem, miért voltak rémálmai, nem fogja elmondani, ahogy én se tenném. Ha azt kérdezem, hogy miket álmodott, azt se mondja el. Rengeteg kérdés cikázott fejemben, s egyik végül kiszaladt számon.

- Mióta nincsenek rémálmaid? 

- Hát, körülbelül, egy éve – gondolkozott el, én pedig igencsak meglepődtem. 

- És mitől maradt abba? – gördült le újra ajkaimról kérdésem.

- Igazából, nem tudom. Csak észrevettem, hogy nincs több – hazudott. Valamiért tudtam, hogy nem mond igazat. 

- Elmesélsz egyet? – Na, ez volt az a pont, ahol befogtam kezemmel a számat. 

- Semmi baj, persze – mosolyodott el. – A legemlékezetesebb talán az volt, amikor egy számomra teljesen ismeretlen helyre kerültem. Mármint, úgy ismeretlen, hogy azóta sem tudom, hol láttam azt a helyet. Ez egy hatalmas erdő kellős közepe volt, s akárhogy akartam kijönni onnan, a fák nem engedtek. Nagyon megmaradt, hogy sötét volt, és hideg. Vacogtak a fogaim, aztán egy kéz megérintette a vállam, de mire odafordultam, nem volt ott. Aztán ismét, s a harmadik már nem megérintett, hanem elrántott, de a személy nem tűnt el, inkább kaptam egy balost – nevetett fel halkan, ám nekem korántsem volt ilyen mulatságos ez a történet. – Apámtól kaptam. Dühös volt, mérges, úgy éreztem, én vagyok az oka. Fellökött, s mielőtt rám ugorhatott volna, sikerült rávennem magam, hogy felébredjek – fejezte be, nekem pedig kellett egy kis idő, míg feldolgozom a hallottakat, majd végül egy elég egyszerű kérdéssel indítottam. 

- Hogy érted, hogy magadtól ébredtél fel? – Ismét halkan felnevetett, majd lenézett kulcsolt kezeire.

- Az évek alatt meg lehet tanulni. Csak meg kell próbálni a valóságra összpontosítani, még ha nehéz is. Persze, az egész álmot nem lépheted át, de a szörnyűbb részeket igen – bólintott egy aprót. 

- Erről sem hallottam még – könyököltem én is a korlátra. Továbbra is nagyon vacogtam, és a leheletünk is nagyon látszott a levegőben, de legalább volt rajtunk valami. – Mielőtt bármit kérdeznék, meddig mehetek el a kérdésekkel? – terítettem ki a lapjaimat; nem akartam kertelni. Egyszerűbb egyenesnek lenni. Érdeklődve sandított rám.

- Akármeddig. Most mondtam el életem legrosszabb rémálmát, szerinted meddig mehetnél? – nevetett fel rendesen, s én is elmosolyodtam.

- Rendben. Miért pont apukád? 

- Az apám...nem volt a világ legjobb apja, hogy úgy fogalmazzak. Sok keserűséget okozott nekünk – fejezte ki magát egyszerűen. 

- Bántott? – kérdeztem, de igazából felesleges volt, egyértelmű. Aprót bólintott, majd rám nézett, ám nem értettem, miért. Elkaptam tekintetem, de ő továbbra is arcom figyelte. Mintha olvasott volna rólam.

- Kié a két eltűnt kéz? – tértem rá, Taehyung pedig kissé meglepődött.

- Anyámé, és a testvéremé – sóhajtotta. Magamban eltátottam számat, soha nem gondoltam, hogy van egy testvére. 

- Ők most hol vannak? – Talán, kissé túl nyers voltam. 

- Anyám...nincs már. A testvérem pedig az apámmal – vett egy mély levegőt. –, Daeguban. – Itt elhallgattam, s végig gondoltam mindent. Ha Taehyunggal így bánt az apja, akkor a testvérével sem bánhat másképp. Hatalmas kő nehezedett szívemre, s ahogy elnéztem, Taehyung sem volt a toppon. 

- Ne haragudj, nem akartam, hogy...

- Nincs mit sajnálni – fordult felém, majd én is szembefordultam vele. Igaza volt. Nincs mit sajnálni, s ezt én tudom talán a legjobban. Most már talán még Taehyung is. 

- Tudom, igazad van, csak nem akartam, hogy rosszul érezd magad... – Mutatóujját számra helyezte, így fogva be azt. A szívem hatalmasat dobbant – az ijedtségtől is, meg alapból is –, majd felnéztem szemeibe, amiben az előbbi szomorúság és fájdalom egy kicsit sem látszott már, helyette ott volt a huncut Taehyung. Megforgattam szemeim, majd lefejtettem ujját számról. – Néha, mintha nem lehetne téged komolyan venni. 

- De lehet. Csak az ritka – mutatta fel ujját előttem, s elindult az ajtó fele. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de én szarrá fagytam. – Elnevettem magam, majd én is az ajtó fele sétáltam. 

  Megálltunk az ajtóm előtt, visszaadta a kabátomat, majd kérdőn nézett rám.

- A póló? – mutatott mellkasára.

- Holnap visszaadod, nehogy az idősebbekre is a szívinfarktust hozd – forgattam meg szemem, s elindultam be. 

- Már megtettem – nevetett fel, s egy hatalmas vigyor terült el arcán. 

- Nem érdekel – néztem rá szúrósan, s gondolatban pedig homlokon vágtam magam, amiért megint elárultam gondolataim. Ő persze vette a célzást, s még jobban nevetve ment át a másik szobába. 

Mi a fene van velem?!

  Elpakoltam mindent, amit miatta túrtam szét a szobában, s ránéztem az órára. Negyed négy. Jó, sokáig beszéltünk, ez tény, s rendesen át is fagytam ez idő alatt. Na meg, visszaköltözött szemembe a fáradtság. Egészen reggel kilencig nem is ébredtem fel, akkor ugyanis hatalmas csörömpölés csapta meg fülem. 

- Mi az ilyenkor? – dünnyögtem a párnámba, s felemeltem fejem. Yoonsun vette fel a földről éppen...a serpenyőt. Miután felvette, visszatette oda, ahova való volt. Megforgattam szemem, tudtam, hogy direkt dobta le a földre, de már úgysem tudtam volna visszaaludni, így kivánszorogtam a konyhába kávéért. Azonban nem volt sehol. – Kávé? – néztem Yoonsunra.

- Nos, tekintve, hogy nem vettél, nincsen – fordult felém keresztbefont karral, majd végignézett rajtam. Már majdnem felnevettem, amikor rájöttem, hogy én most „félek” Yoonsuntól. Összébb húztam magam, majd újra feltettem egy kérdést, ezúttal nem nézve szemébe.

- JiNa? 

- Jiminnek vitt reggelit – vonta meg vállát, én pedig gondolatban akkorát forgattam szememen, hogy lerepült az arcomról. 

  Elővettem a tegnapi kajám maradékát, megmelegítettem, majd gondoltam, úgyis megyünk valamerre és majd akkor iszok kávét. Csakhogy egy órával később, mikor már majdnem bealudtam ismét, rájöttem, hogy nekem kávé nélkül nincs ébredés. Elgondolkoztam, s eszembe jutott, hogy a hallban van egy kis automata, amiben biztosan van kávé. Elhúztam számat, mert az automatás kávé a világ legrosszabb kávéja, de több, mint a semmi. 

  Magamra kaptam egy hosszú pulcsit, ami legalább a combomig ért, felvettem a pénztárcám és el is indultam le. Yoonsunt az ágyán fekve hagytam, éppen nagyon SMS-ezett valakivel. Egy gondolat kezdte agyamat piszkálni, de gyorsan elhessegettem, értelmetlennek tartottam. 

  Igen, elég érdekesen néztek rám a folyosón, a liftben, a hallban, s még a recepciós is felvonta szemöldökét kinézetemen. Pedig szerintem egy tipikus fiatal lány külsejét mutattam. 

  Bedobtam a pénzt, s vártam a kávét, amikor JiNát láttam kiviharozni a liftből, de olyan gyorsan, hogy még utána szólni sem volt időm, már el is tűnt a bejárati ajtóban. Homlokráncolva néztem utána, majd elindultam a lift fele, s mikor kinyílt az ajtó, valaki rohadt erősen csapódott nekem, az összes kávét rám borítva. Na meg, engem is felborítva. 

- Destiny, ne haragudj, nem akartam – ragadta meg karom Jungkook, s miután felállított, el is tűnt JiNa után. Én meg ott maradtam, csurom kávésan, pizsamában, a hall közepén. Elképedve néztem utána, majd az emberekre, akik aggódva néztek engem. 

Mi a fene köze van JiNának Jungkookhoz?! És én erről miért nem tudok?!

- Jól vagyok – intettem, s feltápászkodva beléptem a liftbe. A tükörben megnéztem magam, s elhúztam számat a csurom kávés pólómon, s arcomon. Belenéztem a poharamba, amiben még volt két korty kávé, így legalább azt lehúztam. Kiléptem a liftből, a mikor kioldottam az ajtónk zárját, láttam belépni Taehyungot az erkélyről, amin tegnap voltunk. Észrevett, s ahogy végigmért, elnevette magát. Na, én erre persze megforgattam szemem, s beléptem a szobánkba, ahol nem volt senki. Ismét. 

  Levettem a cipőm, majd a tükörre suhant előttem a szemem, s egy halvány mosolyt véltem felfedezni saját arcomon. Gyorsan letöröltem róla, majd elővettem pár ruhát, s elmentem lezuhanyozni. 

  Az asztalon találtam egy cetlit, amire az volt írva, hogy közös ebéd lesz egy étteremben, meg hogy JiNa elmegy egy kicsit, majd jön. Megvontam vállam, majd gondoltam felhívom, hátha, de ki volt kapcsolva. 

  JiNa és Jungkook – igen, Jungkook – olyan fél tizenkettő fele estek be az ajtón, halkan pusmogva két zacskóval kezükben. Azt hitték, alszom, pedig csak zenét hallgattam. 

- Sziasztok – köszöntem rájuk jól hallhatóan, mire kissé megijedtek, de mosolyogva köszöntek nekem. Jungkook kissé félénken, de ő is odabökött egy sziát. Ahogy JiNa arcát figyeltem, nem igazán lehetett túl jó kedve. Na jó, a sminkje el volt folyva és úgy nézett ki, mint akit most szedtek ki a tengerből. Gondoltam, itt az ideje jó barátnőnek lenni, így odamentem segíteni a zacskókban. 

- Mi történt? – súgtam oda Jungkooknak, aki egy kissé megilletődve válaszolt. 

- Jimin. – Tudta, hogy ebből mindent értek, így nem is mondott többet, én pedig egyből JiNához léptem.

- Mit csinált az a seggfej? – kérdeztem mögötte állva. 

- Semmit – fordult Jungkook fele. – Köszönöm, hogy segítettél ma, nagyon kedves volt tőled – lépett hozzá közelebb, s átkarolta nyakát. Az én állam legalább a hallig esett le, fogalmam sem volt róla, hogy ilyen közel kerültek egymáshoz.

- Igazán nincs mit, máskor is – mosolyodott el szerényen a fiú. – Ne szomorkodj tovább, Jimin...ilyen fajta – rántotta meg vállát, s engedett szorításából.

- Köszönöm – mosolygott hálásan JiNa, majd kikísérte Jungkookot.

- Elmondanád, hogy ez mégis mikor történt? – néztem rá elképedve. Tovább pakolt a zacskókból, nekem háttal állva, ami kissé idegesített. – És hogy mit csinált Jimin?! 

- Egyik este túl korán mentem és beszéltünk egy picit náluk – vonogatta vállát, s nem szándékozott második kérdésemre választ adni.

- JiNa, utoljára teszem fel ezt a kérdést – figyelmeztettem. – Mit csinált már megint?! – emeltem hangomon, amikor nyílt a bejárati ajtó. 

- Sziasztok lányok! – kiáltott be Yoonsun, én meg megforgattam szemem. 

- Már hiányzott – morogtam, majd JiNa elindult az ajtóhoz. 

- Oh, hello – lepődött meg valamin. – Hát te? – Na, erre már én is felfigyeltem.

- Áh, láttam Yoonsunt feljönni, s gondoltam visszahozom Destiny pólóját. – Azt hittem, kiszalad a lábam alól a talaj. 

Mégis mit gondolt?! 

  Kisebb néma csönd következett, majd JiNa dadogta, hogy jöjjön csak be, a konyhában vagyok. Hatalmas levegőt véve fordultam teljesen normális arccal feléjük, ám lehet, kicsit túl eszelősre sikerült. JiNa és Yoonsun szemöldöküket felvonna néztek Taehyung után, így még kínosabb volt a szitu.

- Kösz, hogy kölcsönadtad. Szerintem megfagytam volna tegnap – vakargatta fejét, nekem pedig egy igen nagy kő esett le szívemről. Aztán észrevettem Taehyung szemében a kis játékosságot. – A kulcsot végül hozták a srácok két órával később – nevetett kínosan, s további jeleket adott, hogy ő bizony csak játszik. 

  Szúrósan néztem szemébe, majd elvettem tőle és eltessékeltem az ajtóig, s a kábult lányok ellenére kiléptem hozzá a folyosóra. 

- Ilyet még egyszer meg ne próbálj csinálni! –  böktem rá mellkasára, ő pedig lenézve ujjamra nézett vissza rám mosolyogva. 

- Ugyan miért? – vigyorodott el. – Jó, szaftos pletykák lehetnének rólunk.

- És te ezt élveznéd? – kérdeztem tőle teljesen elképedve, mire bólogatott, én pedig hitetlenül felnevettem. 

- Mert te nem? Ismerd el, hogy élveznéd, ha rólunk szólnának a mocskosabbnál mocskosabb pletykák – bökött felém állával, én pedig még jobban elképedtem, közben eszembe jutottak a pletykák, amiket JiNától szoktam hallgatni. Egy pillanatra, mintha tetszettek volna, de végül rámtört egy kisebb hányinger, így nagyon gyorsan kivertem őket a fejemből.

- Te nem vagy normális – ráztam meg fejem. – Meg ne próbálj megint jelenetet rendezni! – néztem komolyan szemébe, mely egy kicsit sem vált komolyabbá. 

  Hátat fordítottam neki, majd egy mosolyt varázsolva arcomra mentem be az ajtón. JiNa és Yoonsun az asztalnál ülve ettek valami japán süteményt, elővettem a hozott csokit, és azon agyaltam, hogy mi a fene ütött belém előző este. Teljesen elment az eszem, nyilván képzeltem, hogy Taehyung normális is tud lenni. 

- Hé, azért fel ne robbanj – lökte meg a karom JiNa. Kizökkentem a szitokszavak világából, s rájuk néztem. Yoonsun érdeklődve figyelt, JiNa viszont játékosan. Yoonsun figyelt, tanulmányozott, így gyorsan letöröltem mindent az arcomról. 

- Nincs semmi baj, csak meglepődtem – mosolyogtam a lehető legőszintébben. 

Omlás

Tizennyolcadik fejezet

《 Az emberek tele vannak elvekkel. „Nem iszok” „Nem eszek” „Nem cigizek” stb. Sokszor, sok döntésünket befolyásolják ezek a fogadalmak, de van, hogy egy idő után csak megkeserítik a napjainkat. Van, hogy magunktól engedjük el őket, de van, hogy a környezetünk befolyásol minket. 

  Nekem is sok elvem volt, néhány ment, néhány maradt. Egyetlen, örök elvem van és volt, amit mindig betartottam, akármi történjen. Ez az elv, hogy nem mesélek, soha, senkinek, semmit a rémálmaimról. 》

 A szállás elé érve felnéztem a hatalmas épületre, ami még a mi házunknál is nagyobb volt, majd hunyorogva szaladtam be az épületbe. Japánban ezerszer hidegebb volt, mint Koreában, s ezt abból is észrevettem, hogy ónos eső esett a napokban, ami miatt megfagyott minden, mintha mindent bevont volna valami vastag, átlátszó műanyag. 

  A drámaisok osztályfőnökei elintézték a bejelentkezést, addig mindenki a gyönyörű, kivilágított hallt nézegette, s a benne levő festményeket. JiNa még oda is rángatott valamelyikhez és hosszasan magyarázott arról, hogy milyen szerepe volt az első ázsiai filmek készítésében a falon csüngő fickónak. Nekem fogalmam sem volt, ki az az ember, de JiNát nagyon érdekelte, így „figyelmesen” hallgattam. 

  Az osztályfőnökök mellett segítségnek azok a japán tanárok is segítettek, akik idefuvaroztak minket, s akik elvileg benne voltak ennek a táncversenynek a szervezésében. Kedvesnek tűntek, na meg kicsinek. 

  Miután ezt elintézték, szétosztották a kulcsokat és belépőkártyákat, elmagyarázták, hogy milyen kulcs mit nyit, de persze senki nem jegyezte meg, így majd szívesen esünk neki a kirakósnak este. Én, természetesen JiNával kerültem össze, meg egy harmadikos csajjal. Aranyos ábrázata volt, a magassága pedig elég lenyűgöző volt, szokatlan. Majdnem akkora volt, mint én, ami azért Ázsiában nagy szó. 

  Mindenki becsődült a két liftbe, de nekem semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy heringpartit tartva mindenkinek mindene hozzám érjen, így JiNával és Yoonsunnal a lépcsőt választottuk, s akkor sem borultam ki, amikor vagy tíz percet gyalogoltunk a harminckettes emeletre. Inkább, mint hogy mindenki hozzám tapadva mocorogjon. 

  A hatalmas, kivilágított folyosón szétnézve elindultunk két irányba, végül JiNa találta meg a négyszáznegyvenhatos szobát. Odaszaladva végighúztam a kártyát a leolvasón, ami egy pittyentéssel nyílt ki, s be is léptünk. Ledobtuk táskáinkat a kis asztalon, lepakoltuk kabátjainkat, s bentebb mentünk. Igazából nem volt akkora szám a szoba; csak három ágy, egy kis konyhasarok, fürdő két tusolóval, és egy mosdó, azonban a visszafogott kinézet egyfajta stílust adott a szobának, ezáltal az egész épületnek. Nem voltak méregdrága bútorok, vagy hasonlók, de mégis jól nézett ki minden. 

- Én most, alszok – dőltem a középső ágyra cipőstől, két pulcsistól, mindenestől. Lehunytam a szemem és nem is foglalkozva azzal, hogy milyen hülyén fekhetek, egyből álomba zuhantam. Túlságosan fáradt voltam, elfárasztott a repülőút, a rémálmom, minden kis hülyeség, így délután háromig fel sem keltem. 

  Amikor kinyitottam szemem, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, így felültem, s miután megnéztem a telefonomon az időt, a konyhába sétáltam valami étel után kutatva. Természetesen semmi sem volt a hűtőben, így leültem az asztalhoz, és tárcsáztam JiNát.

- Jó reggelt, Csipkerózsika – köszönt bele, de én csak a szemem forgattam.

- Hol vagytok? Elmehetnénk kaját venni. Vagy étterembe.

- Pont most tartunk haza négy szatyor kajával. – Megkönnyebbülten sóhajtottam, ugyanis ma még csak egy szendvicset ettem és kopogott a szemem az éhségtől. 

- Okés, várlak – tettem le. 

  Átkutattam az egész szobát, minden szekrényt és polcot, de törülközőkön, ágyneműn, tányérokon, evőeszközökön és szappanon kívül semmit nem találtam, így visszadőltem az ágyra és vártam JiNáékat, amikor beugrott, hogy Yunát nem hívtam fel. Gyorsan előkaptam a mobilom és tárcsáztam volna, amikor megláttam a hat nem fogadott hívást. Egyből rányomtam Yunára, aki egy csöngés után fel is vette. 

- Kisasszony! Nagyon nem leszünk jóban! – kezdett bele megemelkedett hangon, én pedig folyamatosan kértem a bocsánatot. – Annyira aggódtam! Azt hittem, elraboltak! 

Persze, ez tök logikus...

- Ne haragudj, elaludtam, amikor a szállásra értünk. – Sikerült végre kimondanom.

- Még egy ilyen és nem mész sehova! – zárta le végre.

- Ne haragudj! – nyújtottam el a mondatom végét. Persze, egyből megenyhült, s elcseverésztük az időt Japánról, meg a szobáról, amikor nyílt a bejárati ajtó és elköszöntem tőle. JiNa és Yoonsun nevetve jöttek be rajta, majd lepakolták cuccaikat a helyükre. Egyből a szatyorhoz rohantam, miközben elmakogtam egy sziasztokot, s kipakoltam mindent. 

- Japán kaja, japán kaja, japán kaja... – soroltam és mindent kiraktam az asztalra, s mikor már kétségbeesetten kutattam valami számomra is ehető után, végre a kezembe akadt két zacskó hamburger. 

- Köszönöm! – mondtam JiNának, majd hozzá is láttam.

- Gondoltam, hogy nem fogsz ezekből enni – nevetett fel az asztalon lévő kajákra mutatva. 

- Úgyúgy – vigyorogtam, majd ők is leültek enni. 

- Csinálunk ma valamit? – kérdeztem.

- Elvileg, mi semmit, majd a táncosok próbálnak nemsoká – válaszolt Yoonsun. 

- Szóval itt szenvedünk? – egyszerűsítettem le, mire Yoonsun bólogatott. Volt benne valami furcsa. Ahogy arcát néztem, valamit észrevettem, de nem tudtam megmondani, mit. Úgy döntöttem, csendes megfigyelő leszek. 

- Jimin azt mondta, este felmennek a városba keresni egy jó helyet. – Érezhető volt, hogy megfagy a levegő, de nem miattam, vagy JiNa miatt. Yoonsunra néztem diszkréten, aki szintén rám. Amit a szemében láttam, az ugyanaz volt, ahogyan én szoktam az emberekre nézni. Lélekbelátóan. 

  Gyorsan felhasználtam a bevált módszerem: maszk, elterelés és a buta kislány játszása. 

- Ez remek – sóhajtottam fel. 

- Te is jössz – mondta JiNa nekem háttal, éppen a japán kajáját dobta össze.

- Ezt te sem gondoltad komolyan – ráztam meg fejem. – Biztos nem. 

- Ne csináld már Destiny – fordult felém és leült az asztalhoz. – Kérlek. 

- Nem – néztem rá. 

- Kösz szépen – durcizott be. Nem említettem meg többet az éjszakát, ahogyan se JiNa, se Yoonsun, azonban nagyon gyanús volt a lány nem-érdekel-semmi-sége. Minden mozdulatát figyeltem, amit csak lehetett, de semmi érdekeset nem tett estig. Akkor viszont előkapta a telefonját egy hívás miatt, nekem meg túl feltűnő volt, hogy elvonult a fürdőbe telefonálni. Természetesen nem álltam oda hallgatódzni, de észrevettem, hogy mennyit változott jó irányba ábrázata, mikor kilépett az ajtón. 

Valami nem stimmel.

- Destiny, nagyon sokáig haragudni fogok rád, remélem az eszedbe vésted – bökött rám mutatóujjával és elment a fürdőbe készülődni. Egyedül maradtam Yoonsunnal, így megpróbáltam óvatosan tapogatódzni. 

- Harmadéves vagy? – kérdeztem rá lágy hangon és mosolyogva felé fordultam.

- Na idefigyelj kiscicám – vált gunyorossá, én pedig őszintén meglepődtem a váltásán. – Ne szimatolj utánam, érthető vagyok? Sokkal jobban jársz, ha holnap este is itt maradsz, egyedül – köpte a szavakat, majd felkapva kabátját és táskáját, elhagyni készült a szobát. Arcomra egy rémült ábrázatot varázsoltam, hogy azt higgye, hatalma van felettem. – És akkor is, ha nem mondasz neki semmit – mutatott a fürdőszoba ajtóra, majd el is tűnt, becsapva az ajtót maga után. Elnevettem magam, viccesnek tartottam, hogy a csaj ennyire ideges valami miatt. Biztos fontos dolog lehetett, ha ennyire féltette a területét. Mindenesetre, megvárom, amíg kiderül, ami, ahogy elnéztem – a titkosságát tekintve – hamar bekövetkezik majd. 

  JiNa úgy egy órával később duzzogva jött ki a fürdőből, én pedig rajta is nevettem. 

- Meddig fogod ezt csinálni? – néztem fel rá az ágyon hasalva.

- Amíg rá nem veszlek, hogy el gyere – válaszolt egyszerűen. Felnevettem, s kimentem keresni valami nasit a konyhába. Rossz szokás, ha unatkozok, eszek. Ám nem volt semmi a konyhában. – Destiny, ne csináld már ezt! – nyavalygott JiNa. 

- Nincs semmi chips, csoki, akármi? – nézelődtem tovább, JiNa pedig felsóhajtott mögöttem.

- Megettem. Menj el venni.

- Aj! – fordultam felé. – Oké, elmegyek.

- Nekem aztán édes mindegy – legyintett rám, én pedig ismét felnevettem.

  Felkaptam magamra valami elviselhető cuccot, ami egy fehér nadrágot és fekete lógós pólót jelentett, majd el is indultam le. Ahogy kiléptem a folyosóra és becsuktam az ajtót egyből szétnéztem, s balról egy üvegajtót láttam meg. Nyújtogattam nyakamat, s úgy tűnt, az ajtón túl egy erkélyféleség van. Érdekesnek tartottam, de kellett már a nasi, így gondoltam majd visszafele kimegyek oda.

  Őszintén fogalmam sem volt, hogy hol fogok boltot találni, így mikor kiléptem a forgalmas utcára, majd kissé arrébb ugrottam az emberek elől, nehogy elsodorjanak, rendesen körbe néztem. Tippeltem, s elindultam egy irányba az utcán, boltokat keresve, közben magamat szidtam, amiért nem kérdeztem meg JiNát, hogy merre volt bolt. 

  Nagyokat nyújtózkodva kavarogtam az emberforgatagban, amit általában a szobámból szoktam nézni. Nem igazán volt senki sem tekintettel rám, vagy arra, hogy épp előttük állok, simán eltaroltak, ha nem mentem arrébb. A japánok még undokabbak, mint a koreaiak. 

  Minden utcasarkon befordultam, közben mindig kerestem valami támpontot, hogy vissza is találjak majd, de egy idő után valahogy kevesebb lett az ember, és kisebb lett forgalom, így megálltam, s alaposan körbe néztem. Hihetetlen, de egy nyamvadt boltot nem találtam, mióta sétáltam, s ez kezdett rohadtul idegesíteni. Nem akartam mást, csak chipset zabálva figyelni a várost, ami kezdett sötétedni. Elindultam vissza a megjegyzett képek alapján, s amikor növekedett az emberek száma, másik irányba indultam, s újra nézelődni kezdtem szlalomozva az emberek közt. 

  Amikor megpillantottam az első boltszerű valamit, egyből megálltam, s a túloldalra bámulva nézegettem a kirakatot, ami ruhákkal volt tele. Mélyet lélegezve nyugtáztam, hogy végre eljutottam a rendes civilizációba, s mentem tovább. Miután nekimentem egy nőnek, megpillantottam egy cipő és újságboltot, s gondoltam, nem ártana egy térkép, mert lehet, hogy többre mennék. Beléptem a boltba, s az angol feliratokat olvasgatva nagy nehezen sikerült találnom egy Tokió térképet, amit a pénztárhoz is vittem. Az idős bácsi mosolyogva kérte el a pénzt, én pedig elfelejtettem, hogy pénzt kellett volna váltanom. Hatalmasat sóhajtva mutattam neki, hogy nincs nálam yen, de ő mosolyogva legyintett, és kivette kezemből a wont. Elképedve néztem rá, majd el is vettem a térképet, két nyelven köszönömöt makogva, csak pont japánul nem, mert nem tudtam. Amint kiléptem, egyből fellapoztam a térképet, de fogalmam sem volt, hol van a hotelünk. Azonban szerencsére latin betűkkel is le voltak írva a helynevek. Gondoltam egyet és visszamentem a boltba, a bácsi pedig érdeklődve nézett rám. Odalépkedtem elé és óvatosan elmutogattam neki, hogy azt szeretném, jelölje be nekem a hotelt. Nagy nehezen elmondtam neki a nevét, mire ő fogott egy tollat és reszkető kézzel rajzolt egy x-et, majd azt is bejelölte, ahol mi voltunk. A hotel melletti utcában. Gondolatban homlokon csaptam magam, s mosolyogva vettem vissza, újra makogva a köszönömöket, majd végre elindultam a boltok irányába. Egyre több üzlet tűnt fel, ahogy az emberek száma is nőtt, hirdetőtáblákat kezdtem látni, s éttermekből áradó illatokat éreztem meg. Ekkor lélegeztem fel a legnagyobbat, mert éttermeknél kajás boltoknak is kell lennie. 

  Gyorsítottam lépteimen, s amikor végre megláttam egy üvegablakkal borított élelmiszer üzletet, megálltam egy pillanatra és légzésemet lassítottam. 

  Beléptem az üzletbe, a sorokra néztem, majd az eladóra, s egyből eszembe jutott, hogy nem váltottam pénzt. Elfancsalítottam arcom, s a térképemet kiterítve a kisebb pultra az üveg előtt kezdtem keresni valami feliratot, aminek egy kicsit is köze volt egy pénzváltóhoz. 

  Tőlem két utcányira találtam egyet, így meg is indultam abba az irányba, s már szinte futottam, mert vészesen sötétedett az ég. Na meg, vészesen közeledett a jégkorszak. 

  Betrappoltam a pénzváltóba, ahol a nő borzasztó lassan szolgált ki, s mikor végre felém nyújtotta a pénzt, kikaptam kezéből és rohantam vissza a boltba. 

  Átfutottam a sorokat, s lekaptam az első chipseket, amik a kezembe akadtak, meg az első üveg Pepsit, sőt, a másodikat is, majd még egy nagy tábla csokit nyomtam a kosaramba, majd végre fizettem. Azonban amikor megláttam az árat, kikerekedtek szemeim.

Lehet, mégsem az első dolgokat kellett volna lekapkodni a polcról...

  Rálegyintettem, s futólépésben szlalomoztam az emberek közt, miközben majd’ szétmarta gyomromat a gyomorsav. 

Borzasztóan éhes voltam már, legalább két órája a városban szaladgáltam, el is faradtam és rendesen fáztam is. Ránéztem a térképemre, s kb. fel sem pillantva belőle jutottam el végre a hotelhez. 

Megy a bánat bárhova ebből a meleg épületből...Biztos ki sem teszem a lábam innen, ha csak nagyon muszáj. 

  A portás fickó elég érdekesen méregetve zilált kinézetem figyelt, ahogy elmentem a liftig és magamban hálát adtam, amiért végre jó melegben vagyok. A liftben a tükörnek dőlve hunytam le egy picit szemem, majd amikor szólt a csengő, kiléptem a liftből, s beslisszoltam a szobába. Mindent lehajigáltam, s zacskóstól kidőltem az ágyra. 

- JiNa! – kiáltottam, de semmi választ nem kaptam. – Yoonsun! – próbáltam újra, de kongott a ház az ürességtől. Felsóhajtottam, s elővettem a chipset, majd szemezni kezdtem a távirányítóval, ami JiNa éjjeliszekrényén volt. Fájdalmasat nyögve másztam az ágyára, s hosszan nyújtózkodva vettem el onnan. 

  Benyomtam a tévét, de mivel nem értettem japánul, gyorsan meguntam. Végül egy zeneadóra kapcsoltam, amin ugyan inkább japán dalok mentek, de az is megtette, hogy ne legyen olyan csönd a lakásban. 

  Egy óra múlva már semmi nem maradt a vásárolt kajákból, s már sötét is volt kint, nekem pedig nehezedni kezdtek pilláim. Igazából, nem értem hogyan, hogyha legalább négy órát aludtam délután, de végül elaludtam. 

Taehyung POV

  Miután kiléptem a liftből, elvánszorogtam az ajtómig és nyűglődve nyomtam a belépő kártyát a kis világító négyzetre, ami egy kisebb hangjelzés után ki is nyílt, én pedig beestem az ajtón. Mocsok fáradt voltam, az egész napos próba, az utazás, és most ez a Jimin által kitalált kiruccanás, aminek kurvára semmi értelme nem volt; mindenki dög fáradt már. Ezért is jöttem haza, hogy végre tudjak aludni a holnap reggeli próbák előtt. 

  Elmentem letusolni, s már az sem érdekelt, hogy megfázok egy szál rövidnadrágban, bedőltem az ágyba. Elszenderedtem, félálomba merültem, amikor egy hangos sikoltás csapta meg fülem. Szemeim egyből kipattantak, tudtam, ki sikít. Azonban azt nem, hogy honnan jött a hang. Felkeltem, magamra kaptam egy vékony kardigánt, ami az ágy mellett hevert, s nem törődve semmivel, léptem ki a folyosóra. Nem tudtam, mi vezérelt, de úgy éreztem, muszáj megtalálnom a hangok forrását.

  Fejemet kapkodtam a folyosó ajtóin, nem tudtam, honnan jött a hang. Fáradtságomnak nyoma sem volt, ahogy elindultam az erkély felé, majd egy pár ember ki is lépett a szobájából, megnézni, mi történt, s mikor megláttak egy szál semmiben, vissza is mentek undorodó arccal oda, ahonnan jöttek. 

  Újabb sikítás, én pedig megtorpantam helyemen, s visszább lépkedve kezdtem behatárolni, melyik ajtó mögött van.

- Négyszáznegyvenhat... – tűnődtem el, hiszen valahol már láttam ennek a szobának egy kártyáját. – Jimin! – Hát persze, JiNa miatt Jiminnek is van egy kártyája a szobához. 

  Gyorsan visszaugrottam a saját szobámba, ami a négyszáznegyvenötös volt, s felkaptam a kis asztalról a kártyát. Valahogyan, végig sem gondoltam, hogy mit fogok tenni, ha bejutok a szobába, így mikor beléptem, teljesen lefagytam. Nem tudtam, mit tegyek, ahogy Destiny az ágyon csapkolódott, kiáltozott, nyöszörgött és sírt. Előjöttek az éjszakánk emlékei, melyeket sürgősen kivertem fejemből. Akkor sem tettem semmit, így most sem, azonban leültem mellé az ágyra. Nézni kezdtem, tudtam, hogy nem szabad felkelteni, így nem is tettem. Csak, mégis elvesztem benne. Az arca, a haja, a nyaka, a lábai, kezei, minden túl...szép volt. 

  Hirtelen elfordítottam tekintetem, s megtöröltem szemeim. Elfelejtettem magammal minden valótlan kijelentést, s amíg ezzel foglalatoskodtam, észre sem vettem, hogy abba maradt a sírás, kiáltozás, s mozgolódás. 

Taehyung POV vége

  Újból hirtelen keltem fel, majd próbáltam szívverésemen és légzésemen lassítani. Hajamba túrtam, megtöröltem arcom, mely rendesen izzadt volt, aztán kinyitottam szemem, s megfagyott ereimeben a vér, ahogy Taehyung arcát láttam szemem sarkából, majd már nagyjából normál szívverésem megint felgyorsult. 

- Te mégis mi a francot keresel itt? – Próbáltam nyugodt és közömbös hangnemet megütni, de túl vékonyra sikerült hangom. Szívemre tettem kezem, majd szemem ismét lehunytam térdemre könyökölve. 

- Hallottam egy sikítást és átjöttem megnézni, mi az. – Na, bezzeg neki sikerült a közömbös hangnem.

- És hogy jutottál be? – tereltem a témát.

- Jiminnek van kártyája – vont vállat, én pedig ránéztem. Kár volt, ugyanis egy laza rövidnadrágon és kardigánon kívül más nem takarta, én pedig hatalmas csatát vívva szememmel értem el, hogy ne nézzek le, azonban hiába, tudtam, mi van lent. Azt is tudtam, hogy Destiny vagyok, azt is, hogy Jiminék még tuti fent vannak a városban, s azt is, hogy egy nyamvadt ágyon ültünk, miközben alig volt rajtunk ruha. Hisz rajtam is kevés volt, csak egy melegítő felső, és egy rövidnadrág, ami hát, feszes. De hogy a kurva életbe már, ötven centire volt tőlem az a csábító dús ajak, én pedig kezdtem beleőrülni. 

   Sikerült elszakítanom szemem róla, s felsóhajtottam. Nem tudtam, mit akar csinálni, de úgy tűnt, nem akar elmenni. Fogtam magam és felkeltem, felhúztam a nyakamig a zipzárt, mert eddig egy kicsit túl lent volt, s a konyhába lépkedtem, egyre jobban kiverve a fejemből piszkos gondolataimat. 

  Hogy miért nem küldtem el? Fogalmam sincs. Egyszerűen, nem tudtam kimondani azokat a szavakat. 

- Mióta vannak ilyen erős rémálmaid? – Elejtettem az elővett üveget, s két pillanatig a levegőt kapkodtam. Nem köntörfalazott, egyenes rátért a lényegre, én pedig nem tudtam hova tenni. Lassan felé fordultam, de ő már az asztalnál ült. Nem tudtam, mit válaszoljak. Olyan érzésem volt, hogy el kell neki mondanom, ugyanakkor a vészjelzés is monoton hallatszott fejem végében. 

- Miért érdekel? – kérdeztem vissza.

- Mert miért ne? Kíváncsi vagyok – dőlt hátra a széken, keresztbe fonva kezeit hasán, melyekre már majdnem lenéztem. Így már a régi Taehyung volt. Azonban én egyre jobban vágyódtam, s hiába minden erőfeszítésem, nem sikerült csillapítani. Ugyanakkor, hazudni sem volt értelme tovább. 

Még mindig vonzódok Kim Taehyunghoz. 

Eseményhullám

Tizenhetedik fejezet

《 Sokszor tettem már szívességet embereknek; például elmentem helyettük valahova, megtettem helyettük valamit, ilyesmik. Általában erre mindig ők kértek meg, s én is csak akkor vállaltam el, ha nyomósabb okuk volt rá. Azonban...magamtól soha nem tettem semmit. Tudtam, hogy maguktól kell megtenniük, hogy leküzdjék a félelmeiket, határaikat. Még soha nem segítettem önszántamból senkinek, de ahogy elnézem, ez nem is az én döntésem volt; akkor és most sem. 》

  Az elkövetkezendő két hétben, akármilyen hihetetlen, de nem kerültem összetűzésbe Taehyunggal. Persze, találkoztam vele, de nem beszéltünk, vagy kerültünk öt méternél közelebbi kapcsolatba. Nem nézett, nem követett, nem beszélt hozzám; mintha nem létezett volna. Elképzelésem sem volt, mi történt, de őszintén, örültem neki. Egyedül Hoseokkal beszéltem rendszeresen a suliból, elmentünk hamburgerezni, ami azért nagy szó, mert én soha nem szoktam kimozdulni otthonról. Jó, mondjuk az is benne volt a dologban, hogy vagy három napig nyaggatott miatta, de nem zavart. Csak először volt furcsa, aztán hozzászoktam, második alkalommal pedig JiNa is velünk jött. Ennek oka pedig Hoseok rögeszmélye volt: muszáj jóban lenned az emberekkel, különben becsavarodsz. Ezt igazán kétlem még most is, hiszen annyi évig voltam egyedül, mégis semmi bajom. 

- Hallottad, hogy a pszichológiások is jönnek velünk a táncversenyre? – kérdezte tök természetes hangsúlyban egyik délután Hoseok, amikor eljött, hogy segítsek neki egy tánckoreóban. 

  Óh, igen, elmentünk táncolni is. Sikerült arra is rávennie, én pedig nagyon ideges állapotban mutattam neki pár mozdulatot a próbatermünkben. Igazából, nem is sült el olyan rosszul, mint vártam, sőt. Jó volt, hogy valaki „tapasztaltabbal” is megoszthattam a tudásom. Ő pedig elismeréssel néz engem mindig, amikor táncolni lát. 

- Hogy micsoda? – álltam meg abban a pózban, amiben éppen voltam. Szájtátva és teljes hitetlenkedéssel néztem rá. Nem hittem a saját fülemnek. 

- Járni kéne iskolába, Des – nevetett fel, s ivott egy kis vizet. Oda sétáltam elé és kivettem a kezéből.

- Miről beszélsz? – kérdeztem komolyan.

- Tényleg nem hallottad? – értetlenkedett. – Jöttök ti is Japánba, velünk. Valami vizsgátok lesz, amihez ott lesz feladatotok – magyarázta, én pedig nyeltem egy hatalmasat. – Úgy hallottam, jegyzetelnetek kell majd a táncosokról valamit. Tudod, ilyen pszicho dolgokat – mutogatott össze-vissza. Fogtam a telefonom és egyből tárcsáztam JiNát. 

Hogy nem szólt nekem?!

- Hé! Nekem miért nem szólsz az olyan fontos dolgokról, minthogy Japánba megy az egész osztály három nap múlva, de azt egyből elmondod, hogy Hoseok kivel volt előző éjszaka?! – tértem egyből a tárgyra. Láttam magam előtt, ahogy hüledezik és fel se fogta a mondatom azon részét, amiben nem Hoseokról beszéltem, így feltettem újra a kérdést, miközben Hoseok döbbent arcát néztem, aki az imént hallottakat tanulmányozta. – Miért nem szóltál, hogy három nap múlva utazunk? 

- Az egész suli ezzel van tele, mi vagyok én, valami információhordozó és kiadó?! – emelkedett meg hangja. 

- JiNa, gyere már vissza, be kell fejeznünk valamit... – hallottam meg a háttérből egy ismerős hangot. 

Jimin!

- JiNa, még is mi a jó istent csinálsz Jiminnel?! Elment az a maradék csepp/semennyi eszed is?! – Már nem találtam szavakat, amivel jellemezhettem volna az éppen feltörő érzelmeimet.

Teljesen elment az esze! 

- Le kell tennem. – És letette. Leengedtem magam mellett a telefonom és leültem a kis asztalhoz. Hoseok odalépett mellém, majd leguggolt és rám nézett. 

- Vedd le a maszkod, mert nem látom, hogy milyen érzelem van most benned! – szólt rám.

- Csak felvenni tudom, le nem! – csattantam fel talán túl erélyesen. Felsóhajtottam és idegesen túrtam hajamba. – Te tudtál róla? 

- Mármint? – ráncolta szemöldökét.

- Jiminről és JiNáról. – Felsóhajtott, majd lassan felállt és a szobát pásztázta. – Tehát igen.

- Persze, hogy tudtam, JiNa kb. minden második nap ott van nálunk.

- De istenem...Elmondtam neki, hogy ne tegye ezt, mert baja lesz belőle. Jimin egy erkölcstelen baromarc, mint Taehyung! Mondtam neki...mondtam – dörzsöltem arcom. Megbeszéltem vele, hogyha érzelmileg vonzódni fog, akkor abból csak rosszul jöhet ki. Többször is átbeszéltem vele, mégsem hallgatott rám. 

- Des... – guggolt vissza. – Téged ez miért foglalkoztat ennyire? Hagy csinálja, majd megtanulja saját maga. Tudod te is, hogy az emberek a saját hibáikból tanulnak. – Teljesen igaza volt, én pedig ezzel a viselkedéssel magamnak mondtam ellent.

- Igazad van – fogtam fejem, majd felálltam és visszasétáltam a próbaterem közepére. – Zenét – intettem és beálltam, hogy folytassuk. 

  Ezen agyaltam egészen estig. Egyszerűen nem értettem, miért érdelkelt ennyire, hogy Jimin kihasználja JiNát. Semmi közöm nem volt JiNához, azon kívül, hogy „barátnők” voltunk. Mégis...mintha nem akartam volna, hogy baja essen, legfőképpen nem az egyik idióta baromarc miatt abból a bandából. 

- Megjöttem! – kiáltottam el magam, amint beléptem az ajtón és ledobtam a kulcsaimat az asztalra. 

- Szia, szívem, milyen volt? – jött Yuna hangja a konyhából, miközben valami zene is hallatszott a lejátszóból. Bentebb lépkedtem és hallgattam egy kicsit a dalt, közben azt a dögöt figyeltem, aki Yuna lábai közt járkálva incselkedett, kajáért kunyerálva. 

- Ez meg mi? – néztem Yunára kérdőn, miközben leültem a pulthoz. Épp valami salátát dobott össze. 

- Hoseok adta tegnap, mikor itt volt – kavargatta tovább, nekem meg elkerekedett a szemem. – Egy pendrive a zenéikkel. 

- Zenéikkel? – kérdeztem vissza, nyomatékosítva a többes számot. 

- Ühüm – bólogatott aprót és a tűzhelyhez fordult azt is kavargatni. Valami levesnek tűnt, bár Koreában az ember ebben soha nem lehet biztos. – Van egy pár, amint hallod.

  Egy ideig figyeltem a dalra, de nem igazán nyerte el tetszésem az „Élj a saját szabályaid szerint” dalszöveg. 

- Most tudtam meg, hogy három nap múlva Japánba megyünk a vizsga miatt – jelentettem be nyugodt hangon, mire Yuna felém kapta fejét. 

- Hogy mi van?! – emelte meg hangját.

- Ja, kb. én is így reagáltam – sóhajtottam fel. Lehunytam szemeim, s mikor kinyitottam, Yuna előttem állt és a csuklóm ragadta meg, majd húzott az előszobába. – Mit csinálsz?! – kérdeztem ijedten.

- Elmegyünk vásárolni. Nincs sok időnk mindent elkészíteni, szóval siess! – kapkodta össze a cuccait, és a kezembe nyomta kabátom.

- De Yuna, csak három nap múlva megyek! – próbáltam figyelmeztetni, de mintha meg se hallott volna, így ráhagytam. 

  Lesiettünk a parkolóba és bepattanva fekete, bőrüléses autójába indultunk el a nagy éjszakai-szöuli forgalomba. Nem túloztam, mikor a nagy forgalmat említettem, ilyenkor szoktak a gazdag vállalattulajdonosok hazamenni, ezáltal elkerülhetetlen a dugó. Pont egy ilyenbe ragadtunk bele az egyik nagy bevásárlóközpont fele ám Yuna, mint mindig, szép kerülőt téve gyorsan odatalált. 

  Az utcai forgalom ellenére a boltban igen kevesen voltak, ami, ha belegondolunk este nyolckor, záróra előtt két órával nem csoda. Egyből az élelmiszerek közé vetődtünk, s záróra előtt nem sokkal Yuna végre beadta a derekát és megengedte – igen, megengedte –, hogy hazamenjünk. Egy rakat felesleges rágcsát és üdítőt szedett össze, meg előre csomagolt tengeri izéket – már a másodiknál fogalmam sem volt, mik azok, így nem foglalkoztam vele, majd úgyis Hoseoknak adom és veszek valami Amerikából származót. 

  Ezeken kívül persze fontos dolgokat is, mint női cuccok, fürdőcuccok, ruha(amit nem egészen értettem) és amik szerinte szükségesek voltak – szerintem már kevésbé, hiszen három napra utaztam csak. Mindenesetre hagytam, hagy aktívkodjon, úgy tűnt, élvezte, hogy ilyesmiket csinálhat. 

- Soha többé – motyogtam magam elé, amikor végre kidőlhettem a kanapéra, majd farkasszemet kezdtem nézni a szemben lévő Amarival – ő lett végül a macska, bár nem értem, miért ezt a nevet adta neki, mikor ez női. Mondjuk nekem teljesen mindegy volt. 

- Holnap belepakolunk a bőröndbe! – sétált Yuna boldogan a tűzhelyhez és folytatta, amit félbehagyott. 

- Minek?! – A hangom talán vékonyabbnak hatott, mint amire számoltam. 

- Hogy kész legyen – vágott értetlen fejet, én pedig az ujjaim közé fogtam az orrom. Sóhajtva indultam meg fürdeni, de Yuna megállított. 

- Hoseok is megy? – Na, igen. Újabban – vagy nem újabban – túl sokat érdeklődik felőle. Még mindig nem vetette el, hogy mi majd összejövünk, nekem pedig kezdett betelni a pohár. 

- Igen – fordultam felé, majd cukkolni kezdtem, ahogy szoktam. – Taehyung is. – Erre megfagyott mozdulataiban, majd felém fordult. – Sőt, az egész osztálya, es egy rakás harmadéves is! – indultam fel nevetve, de ez már elkeseredésemben volt.

  Négy nap a gerle párral, Taehyunggal, akit hiába utálok mindennél jobban, mégis vonz, és Hoseokkal még több idő. 

Talán a legutolsó kecsegtetőbb volt.

  Három – pörgős – nappal később, ami alatt Yuna folyamatosan csinált valamit, ami az utazással volt kapcsolatos, végre valahára lezáródhatott ez az egész hajcihő és mehettem Japánba. Őszintén, nem sok kedvem volt. Engem ezek az országok valahogy sosem vonzottak, így tök lazán vettem az egész utazósdit. 

  Hoseok és JiNa reggel hétre – igen, hétre – nálunk voltak, s arra vártak, hogy végre elkészüljek, ám én még mindig egy szál térdnadrágban és egy hatalmas pólóban – aminek a válla már le is lógott felkarom közepéig – rohangáltam fel-alá a házban, a farmeremet keresve, amit előző éjjel kiterítettem; valahova. Csak én sem tudtam, hova. 

- Des, vagy abbahagyod a rohangálást, vagy én foglak megállítani! Vegyél fel egy másik nadrágot! – nyűglődött Hoseok a konyha közepén állva. JiNa épp ivott egy kávét, mert már nem bírta volna ki a reptérig – közben persze nem szívesen szólt hozzám. Nem volt hajlandó velem beszélni a Jimines esetről, én pedig nem faggattam. Úgyis hozzám fordul majd, ha baj van, hiszen csak én tudok erről a színjátékról – ami már nem biztos, hogy az volt, mégsem zargattam. Inkább megfigyeltem. 

- Nem! – álltam meg előtte és idegesen néztem rá. – Nem véletlen készítettem ki! – mentem tovább és ismét megnéztem Yuna szobájában. De nem volt. A nappaliba mentem – újra –, de Hoseok a vállamnál fogva megállított. Komoran nézett rám, aztán a pólóm nyakához nyúlt és visszahúzta a vállamra. Így már rendesen takart. Felnevettem, majd mentem is tovább.

- Így rohangálj – szólt utánam. Még jobban nevettem, aztán felszaladtam az emeletre is, miután két perc alatt nem került a nappaliba a nadrágom. 

- Kisasszony! – szólt be feszült hangon a szobámba Yuna. Oda kaptam a fejem, ő pedig a feje mellett tartva nézett a farmeromra, amit vagy egy órája kerestem. Hatalmasat sóhajtottam, s szaladtam is érte. 

- Ezer hála, Yuna – szedtem ki kezéből, és elkezdtem felvenni. 

- Aha – bólogatott, majd szem forgatva kiment az ajtón. – Összekészítek mindent egy helyre, nehogy itthon hagyj valamit. Vagy azt is eltedd véletlen „jobb helyre” – emelte ki, én pedig hozzávágtam egy Snoopy plüsst, mire ő megsértődést tettetve elhagyta az emeletet. 

  Lent még szaladgáltam egy kört a nyakláncomért, amit fogalmam sincs, miért vettem le előző este, hiszen soha nem szoktam, de végül sikerült bekászálódnunk Yuna autójába és a reptér fele vennünk az irányt, a repülő indulása előtt egy órával. Rendesen megszidtak mind a hárman érte, de hála Yunának, gyorsan bejutottunk a becsekkolásra. Elbúcsúztam tőle, ami kissé elhúzódott, de így is elértük a beszállókaput. A probléma csak az üléssel kezdődött, ugyanis nem ugyanoda szóltak a jegyek. Én valahova hátra kerültem, JiNa és Hoseok pedig elöl kétoldalra messze egymástól. Azonban az szemet szúrt, hogy Hoseok Jimin mellé ült. 

Pff. 

  Elpakoltam a cuccaimat és elhelyezkedtem a helyemen, elővettem egy kis kaját, mert ma még nem ettem, plusz a fülesemet is a fülembe nyomtam, s már készültem elaludni, amikor egy idős férfi hátra szólt az előző sorból. Mindenki körülöttünk felé kapta a fejét – beleértve a mellettem ülő fiatal pár, az előttem kuksoló Namjoon, és egy barna hajú valaki is. 

- Elnézést, kisasszony, helyet tudnánk cserélni? – kérlelt erőtlen hangon. Természetesen egyből felálltam, s bólogatva előre indultam. A férfi nagyon hálás volt, folyton mondta, hogy „köszönöm”, és még meg is simogatta a karomat. Rámosolyogtam még utoljára, végül elindultam Namjoonon keresztül, s amikor megláttam, hogy ki ül mellette, gyorsan lefagyott arcomról a mosoly; övén sem volt másképp. 

Két rohadt hétig sikerült elkerülnöm, erre...

- Bocs – szóltam Namnak, amikor átverekedtem magam hosszú lábain, majd Taehyung előtt próbáltam minél kevesebb testrészét érintve átjutni az ablakhoz. Sóhajtott egy nagyot, végül levetődtem a mellette lévő székre, ami pont az ablakra nézett. Még nem indultunk el, de ahogy kinéztem, innen is elég magasnak tűnt. Rég ültem repülőn, így kissé szoknom kellett a helyzetet. Elhelyezkedtem, elővettem a telefonom, fülesem, s közben Taehyung egy percre sem szólt hozzám, vagy nézett rám. Megnyugodva igazítottam székemen, s dőltem hátra, hogy aludjak, ám valamiért ideges voltam, így csak meg-meghunytam, de mindig kinyitottam a szemem és ránéztem Taehyungra, aki Nammal beszélgetett, s rám se bagózott. 

  Valahogy egy órával később sikerült elaludnom, az ablak fele fordulva, de hirtelen ébredtem, egy gyors zuhanásból. 

Taehyung POV

  Csendben elhelyezkedett mellettem, semmi érzelmet nem mutatva arcán; de hiába, engem nem zavart, már hozzászoktam. Szép, komótosan vette elő telefonját, fülhallgatóját és próbált elaludni, kényelmes pózt keresni, de nem igazán talált, emellett folyamatosan rám pislogott, hogy figyelem-e, nézem-e, pedig nem. Namjoonnal beszéltem, végül zenét hallgattam, amikor egyszer azt vettem észre, hogy valami éles és szúrós vájódik karomba. Odakaptam fejem, majd kezem a fájó pontra tettem, de egyből elengedtem a belém csimpaszkodott kezet, amint megláttam, mi történik. Destiny kapaszkodott minden áron alkaromba, s közben fejét kapkodta. Megint rémálma volt. 

  Hagytam, hagy kapaszkodjon, hisz tudtam, azért teszi, mert szüksége van valamire, ami vissza rántja a valóságba. Igazából, piszkosul fájt, de nem érdekelt, csak néztem, ahogy vergődik mellettem. 

- Hé, Tae, nem kelted fel? – bökött meg Nam. Nem lepte meg a jelenet, ami fogadta, hiszen elmeséltem neki mindent a vele töltött estéről, s a titokról. Namjoon túl jó barátom volt ahhoz, hogy ne tudjon erről. 

- Nem – válaszoltam halkan. – Nem tehetem. Majd elmúlik magától. – Arcát figyeltem, izzadtság cseppjeit, melyek felszántották arcát, nyakát, mellkasát. Egyszerű, visszafogott sminkje volt, szépen szedett szemöldöke és kerek orra. Dús, ívelt szájára vándoroltak szemeim, s egy pillanatra elállt lélegzetem. Előttem lebegtek az éjszakánk történtjei, de gyorsan észhez térítettem magam, s elkaptam tekintetem, a karomra nyilalló fájdalomra terelve gondolataimat.

  A leszállás előtt pár perccel kipattant szeme, én pedig nem mozdultam, megvártam, míg realizál mindent, s hagytam, hagy legyen zavarban, amiért a karomba kapaszkodva találta magát. 

Taehyung POV vége

- Bocs – köhintettem, majd megváltásként szólalt fel a kis hang „Kérem, kapcsolják be öveiket, leszállás következik”. Úgy tettem, ahogy mondta, s a karfába kapaszkodva vártam, hogy végre landoljunk. 

  Taehyung nem mondott semmit, nem hagyta, hogy bármilyen érzelmet leolvassak arcáról, így nem is tettem, sőt, nem is akartam beszélni vele. Nem emlékeztem, mi történt, nem akartam emlékezni, s most sem akarok. Úgy volt jó, ha mindenestől elfelejtjük az egészet, azzal a kellemetlen érzéssel együtt, ami mellkasomat feszítette az előbbi jelenet miatt.

  Amint sikeresen lerakták a gépet, fogtam a cókmókom és nagyon gyorsan másztam át Namon és Taehyungon, az se érdekelt, hogy rendesen látták a hátsófelem. Összekapkodtam magam és az elsők közt hagytam el a repülőt, még a nagy tömeg előtt. Egyből a csomagok után eredtem, és pár harmadéves drámaissal vártam a megfelelő bőröndöt, majd miután meglett, leültem a váróban, közel az ajtóhoz, hogy lássam, ha jönnek a tanárok és a többiek. 

  Minden maradék kedvem elment az egész Japános dologtól, nem akartam Taehyunggal találkozni, jobb lett volna, ha el sem jövök. Inkább megbuktam volna, minthogy három napig össze legyek vele zárva. Nagy merengésemben eszembe jutott, hogy megígértem Yunának, hogy felhívom, ha megérkeztem – hiába próbáltam lebeszélni a pénzre hivatkozva, nem érdekelte –, így azzal foglalkoztam, hogy előtúrjam a telefonom valahonnan. Csakhogy nem volt sehol, én pedig egyből bepánikoltam.

- Ne! – pattantam fel, s megindultam a terminál felé, de már be volt csukva. Megálltam és a fejemet fogva néztem körbe valami segítség után kutatva, amikor megpillantottam az információs pultot, a csomagkiadónál pedig a mi tömegünket. Odaszaladtam, s vártam a soromra. Hárman voltak előttem, mindnek valami halaszthatatlan problémája volt – irónia felsőfokon –, így ott álltam egy pár percig, toporogva, és ha nem lettek volna körülöttünk, szerintem a körmömet is rágtam volna. Aztán valaki megérintette a vállam, mire gyorsan megfordultam, s felsóhajtva túrtam a hajamba Hoseok arcát látva. 

- Nincs meg a... – kezdtem bele, de Hoseok felém nyújtott egy pont ugyanolyan telefont, mint az enyém. Kikaptam a kezéből és örömömben a nyakába ugrottam – igen, én –, közben mosolyogtam, mint a tejbetök, s vagy negyven köszönömöt elhadartam a fülébe, amíg pipiskedve szorítottam ki belőle az életet. Igazából, fogalmam sincs, mi ütött belém, ahogy azt a körülöttünk lévők és a karomban lévő személy sem tudta, így miután felfogtam, hogy egy repterén vagyunk, emberek közt, s én nem ez a világ vagyok, meg hogy ez csak egy nyamvadt telefon, köhintve lazítottam szorításomon, majd lassan leengedtem a kezem és megigazítgatva a ruhámat néztem lefele. – Khm...Bocs – mondtam halkan, majd felnéztem rá, mert nem mondott semmit. Arcán egy letörölhetetlen vigyor villogott, amit nagyon szívesen eltüntettem volna. Belelöktem karjába, mire ő besértődve borzolta össze hajam. Komolyan, úgy néztünk ki, mint egy óvodás szerelmespár. Felnevettünk, majd mire abbahagytuk, Hoseok szólalt meg.

- Ne nekem köszönd. – Értetlenül néztem rá. Elnézett a fejem mögött, majd én is arra fordultam. 

Taehyung. 

  Intettem neki egyet, ez lett volna a köszönöm, mire ő elszakítva szemét rólunk nevetett fel, majd Yoongi és Nam fele fordult. 

Ha nem, hát nem. 

  Nem is foglalkozva vele tárcsáztam Yunát és miközben kiléptünk az utcára lebeszéltem vele, hogy hívom, ha a szállásra értem. JiNa is befutott mellém, s úgy nézett rám, mintha minden rendben lenne, azonban nem vagyok se hülye, se vak. Szomorú volt. 

- Na, mi az? Kit szedett össze Jimin? – nyújtogattam a nyakam, s az ajtóban állva találtam meg egy japán csajszival beszélgetve. JiNa keresztbe fonva kezét nézett a másik irányba, majd fogtam magam és elindultam feléjük. Fogalmam sem volt, mit csinálok, de addig nem álltam meg, míg neki nem mentem a csajnak. Jimin elképedve nézett rám, majd a csaj is rám emelte szemét, nekem pedig fintorogni támadt kedvem. A sminkje ramatyul volt felkenve, haja össze-vissza kócosan – azt hitte, jól néz ki, de nagyon benézte –, ruhája, kabátja alatt szinte semmit sem takart, magassarkúja pedig felért nyakának hosszával. Rossz volt ránézni, már attól is fáztam, hogy láttam a ruházatát. Visszatérve arcára, ő sem volt annyira ártatlan ábrázatú, akárcsak én, azonban én elrejtettem rossz akarásomat. Sajnálkozva néztem rá, megtartottam karjánál fogva, igazítgattam ruháját, de ő hisztisen kirántotta kezemből sajátját, Jiminre, aztán ismét rám nézett és el is tűnt az egyik taxiban. 

- Faszom, Destiny... – fordított maga fele, én pedig letöröltem a vigyort arcomról. – Meg vagy húzatva?! 

- Ne haragudj, nem akartam, én csak... – kezdtem magyarázkodni, de mérgesen félbeszakított. 

- Nincs te csak! Aish – sóhajtott fel megtörölve arcát, és el is ment a társaságához. Elmosolyodtam távolodó alakján, majd elindultam JiNához, aki szintén próbálta elfojtani mosolyát. 

- Olyan rossz helyre tudnak állni ezek a japán lánykák – nézelődtem, lenyelve nevetésem. – Az ember tök egyszerűen fellökheti valamelyiket. Talán, mert olyan kicsik – mutattam a mellkasom vonalában egy mércét. JiNa elfordította fejét, és leszorította ajkait, majd megadta magát és felnevetett, én pedig őt követve szintén.