Eseményhullám

Tizenhetedik fejezet

《 Sokszor tettem már szívességet embereknek; például elmentem helyettük valahova, megtettem helyettük valamit, ilyesmik. Általában erre mindig ők kértek meg, s én is csak akkor vállaltam el, ha nyomósabb okuk volt rá. Azonban...magamtól soha nem tettem semmit. Tudtam, hogy maguktól kell megtenniük, hogy leküzdjék a félelmeiket, határaikat. Még soha nem segítettem önszántamból senkinek, de ahogy elnézem, ez nem is az én döntésem volt; akkor és most sem. 》

  Az elkövetkezendő két hétben, akármilyen hihetetlen, de nem kerültem összetűzésbe Taehyunggal. Persze, találkoztam vele, de nem beszéltünk, vagy kerültünk öt méternél közelebbi kapcsolatba. Nem nézett, nem követett, nem beszélt hozzám; mintha nem létezett volna. Elképzelésem sem volt, mi történt, de őszintén, örültem neki. Egyedül Hoseokkal beszéltem rendszeresen a suliból, elmentünk hamburgerezni, ami azért nagy szó, mert én soha nem szoktam kimozdulni otthonról. Jó, mondjuk az is benne volt a dologban, hogy vagy három napig nyaggatott miatta, de nem zavart. Csak először volt furcsa, aztán hozzászoktam, második alkalommal pedig JiNa is velünk jött. Ennek oka pedig Hoseok rögeszmélye volt: muszáj jóban lenned az emberekkel, különben becsavarodsz. Ezt igazán kétlem még most is, hiszen annyi évig voltam egyedül, mégis semmi bajom. 

- Hallottad, hogy a pszichológiások is jönnek velünk a táncversenyre? – kérdezte tök természetes hangsúlyban egyik délután Hoseok, amikor eljött, hogy segítsek neki egy tánckoreóban. 

  Óh, igen, elmentünk táncolni is. Sikerült arra is rávennie, én pedig nagyon ideges állapotban mutattam neki pár mozdulatot a próbatermünkben. Igazából, nem is sült el olyan rosszul, mint vártam, sőt. Jó volt, hogy valaki „tapasztaltabbal” is megoszthattam a tudásom. Ő pedig elismeréssel néz engem mindig, amikor táncolni lát. 

- Hogy micsoda? – álltam meg abban a pózban, amiben éppen voltam. Szájtátva és teljes hitetlenkedéssel néztem rá. Nem hittem a saját fülemnek. 

- Járni kéne iskolába, Des – nevetett fel, s ivott egy kis vizet. Oda sétáltam elé és kivettem a kezéből.

- Miről beszélsz? – kérdeztem komolyan.

- Tényleg nem hallottad? – értetlenkedett. – Jöttök ti is Japánba, velünk. Valami vizsgátok lesz, amihez ott lesz feladatotok – magyarázta, én pedig nyeltem egy hatalmasat. – Úgy hallottam, jegyzetelnetek kell majd a táncosokról valamit. Tudod, ilyen pszicho dolgokat – mutogatott össze-vissza. Fogtam a telefonom és egyből tárcsáztam JiNát. 

Hogy nem szólt nekem?!

- Hé! Nekem miért nem szólsz az olyan fontos dolgokról, minthogy Japánba megy az egész osztály három nap múlva, de azt egyből elmondod, hogy Hoseok kivel volt előző éjszaka?! – tértem egyből a tárgyra. Láttam magam előtt, ahogy hüledezik és fel se fogta a mondatom azon részét, amiben nem Hoseokról beszéltem, így feltettem újra a kérdést, miközben Hoseok döbbent arcát néztem, aki az imént hallottakat tanulmányozta. – Miért nem szóltál, hogy három nap múlva utazunk? 

- Az egész suli ezzel van tele, mi vagyok én, valami információhordozó és kiadó?! – emelkedett meg hangja. 

- JiNa, gyere már vissza, be kell fejeznünk valamit... – hallottam meg a háttérből egy ismerős hangot. 

Jimin!

- JiNa, még is mi a jó istent csinálsz Jiminnel?! Elment az a maradék csepp/semennyi eszed is?! – Már nem találtam szavakat, amivel jellemezhettem volna az éppen feltörő érzelmeimet.

Teljesen elment az esze! 

- Le kell tennem. – És letette. Leengedtem magam mellett a telefonom és leültem a kis asztalhoz. Hoseok odalépett mellém, majd leguggolt és rám nézett. 

- Vedd le a maszkod, mert nem látom, hogy milyen érzelem van most benned! – szólt rám.

- Csak felvenni tudom, le nem! – csattantam fel talán túl erélyesen. Felsóhajtottam és idegesen túrtam hajamba. – Te tudtál róla? 

- Mármint? – ráncolta szemöldökét.

- Jiminről és JiNáról. – Felsóhajtott, majd lassan felállt és a szobát pásztázta. – Tehát igen.

- Persze, hogy tudtam, JiNa kb. minden második nap ott van nálunk.

- De istenem...Elmondtam neki, hogy ne tegye ezt, mert baja lesz belőle. Jimin egy erkölcstelen baromarc, mint Taehyung! Mondtam neki...mondtam – dörzsöltem arcom. Megbeszéltem vele, hogyha érzelmileg vonzódni fog, akkor abból csak rosszul jöhet ki. Többször is átbeszéltem vele, mégsem hallgatott rám. 

- Des... – guggolt vissza. – Téged ez miért foglalkoztat ennyire? Hagy csinálja, majd megtanulja saját maga. Tudod te is, hogy az emberek a saját hibáikból tanulnak. – Teljesen igaza volt, én pedig ezzel a viselkedéssel magamnak mondtam ellent.

- Igazad van – fogtam fejem, majd felálltam és visszasétáltam a próbaterem közepére. – Zenét – intettem és beálltam, hogy folytassuk. 

  Ezen agyaltam egészen estig. Egyszerűen nem értettem, miért érdelkelt ennyire, hogy Jimin kihasználja JiNát. Semmi közöm nem volt JiNához, azon kívül, hogy „barátnők” voltunk. Mégis...mintha nem akartam volna, hogy baja essen, legfőképpen nem az egyik idióta baromarc miatt abból a bandából. 

- Megjöttem! – kiáltottam el magam, amint beléptem az ajtón és ledobtam a kulcsaimat az asztalra. 

- Szia, szívem, milyen volt? – jött Yuna hangja a konyhából, miközben valami zene is hallatszott a lejátszóból. Bentebb lépkedtem és hallgattam egy kicsit a dalt, közben azt a dögöt figyeltem, aki Yuna lábai közt járkálva incselkedett, kajáért kunyerálva. 

- Ez meg mi? – néztem Yunára kérdőn, miközben leültem a pulthoz. Épp valami salátát dobott össze. 

- Hoseok adta tegnap, mikor itt volt – kavargatta tovább, nekem meg elkerekedett a szemem. – Egy pendrive a zenéikkel. 

- Zenéikkel? – kérdeztem vissza, nyomatékosítva a többes számot. 

- Ühüm – bólogatott aprót és a tűzhelyhez fordult azt is kavargatni. Valami levesnek tűnt, bár Koreában az ember ebben soha nem lehet biztos. – Van egy pár, amint hallod.

  Egy ideig figyeltem a dalra, de nem igazán nyerte el tetszésem az „Élj a saját szabályaid szerint” dalszöveg. 

- Most tudtam meg, hogy három nap múlva Japánba megyünk a vizsga miatt – jelentettem be nyugodt hangon, mire Yuna felém kapta fejét. 

- Hogy mi van?! – emelte meg hangját.

- Ja, kb. én is így reagáltam – sóhajtottam fel. Lehunytam szemeim, s mikor kinyitottam, Yuna előttem állt és a csuklóm ragadta meg, majd húzott az előszobába. – Mit csinálsz?! – kérdeztem ijedten.

- Elmegyünk vásárolni. Nincs sok időnk mindent elkészíteni, szóval siess! – kapkodta össze a cuccait, és a kezembe nyomta kabátom.

- De Yuna, csak három nap múlva megyek! – próbáltam figyelmeztetni, de mintha meg se hallott volna, így ráhagytam. 

  Lesiettünk a parkolóba és bepattanva fekete, bőrüléses autójába indultunk el a nagy éjszakai-szöuli forgalomba. Nem túloztam, mikor a nagy forgalmat említettem, ilyenkor szoktak a gazdag vállalattulajdonosok hazamenni, ezáltal elkerülhetetlen a dugó. Pont egy ilyenbe ragadtunk bele az egyik nagy bevásárlóközpont fele ám Yuna, mint mindig, szép kerülőt téve gyorsan odatalált. 

  Az utcai forgalom ellenére a boltban igen kevesen voltak, ami, ha belegondolunk este nyolckor, záróra előtt két órával nem csoda. Egyből az élelmiszerek közé vetődtünk, s záróra előtt nem sokkal Yuna végre beadta a derekát és megengedte – igen, megengedte –, hogy hazamenjünk. Egy rakat felesleges rágcsát és üdítőt szedett össze, meg előre csomagolt tengeri izéket – már a másodiknál fogalmam sem volt, mik azok, így nem foglalkoztam vele, majd úgyis Hoseoknak adom és veszek valami Amerikából származót. 

  Ezeken kívül persze fontos dolgokat is, mint női cuccok, fürdőcuccok, ruha(amit nem egészen értettem) és amik szerinte szükségesek voltak – szerintem már kevésbé, hiszen három napra utaztam csak. Mindenesetre hagytam, hagy aktívkodjon, úgy tűnt, élvezte, hogy ilyesmiket csinálhat. 

- Soha többé – motyogtam magam elé, amikor végre kidőlhettem a kanapéra, majd farkasszemet kezdtem nézni a szemben lévő Amarival – ő lett végül a macska, bár nem értem, miért ezt a nevet adta neki, mikor ez női. Mondjuk nekem teljesen mindegy volt. 

- Holnap belepakolunk a bőröndbe! – sétált Yuna boldogan a tűzhelyhez és folytatta, amit félbehagyott. 

- Minek?! – A hangom talán vékonyabbnak hatott, mint amire számoltam. 

- Hogy kész legyen – vágott értetlen fejet, én pedig az ujjaim közé fogtam az orrom. Sóhajtva indultam meg fürdeni, de Yuna megállított. 

- Hoseok is megy? – Na, igen. Újabban – vagy nem újabban – túl sokat érdeklődik felőle. Még mindig nem vetette el, hogy mi majd összejövünk, nekem pedig kezdett betelni a pohár. 

- Igen – fordultam felé, majd cukkolni kezdtem, ahogy szoktam. – Taehyung is. – Erre megfagyott mozdulataiban, majd felém fordult. – Sőt, az egész osztálya, es egy rakás harmadéves is! – indultam fel nevetve, de ez már elkeseredésemben volt.

  Négy nap a gerle párral, Taehyunggal, akit hiába utálok mindennél jobban, mégis vonz, és Hoseokkal még több idő. 

Talán a legutolsó kecsegtetőbb volt.

  Három – pörgős – nappal később, ami alatt Yuna folyamatosan csinált valamit, ami az utazással volt kapcsolatos, végre valahára lezáródhatott ez az egész hajcihő és mehettem Japánba. Őszintén, nem sok kedvem volt. Engem ezek az országok valahogy sosem vonzottak, így tök lazán vettem az egész utazósdit. 

  Hoseok és JiNa reggel hétre – igen, hétre – nálunk voltak, s arra vártak, hogy végre elkészüljek, ám én még mindig egy szál térdnadrágban és egy hatalmas pólóban – aminek a válla már le is lógott felkarom közepéig – rohangáltam fel-alá a házban, a farmeremet keresve, amit előző éjjel kiterítettem; valahova. Csak én sem tudtam, hova. 

- Des, vagy abbahagyod a rohangálást, vagy én foglak megállítani! Vegyél fel egy másik nadrágot! – nyűglődött Hoseok a konyha közepén állva. JiNa épp ivott egy kávét, mert már nem bírta volna ki a reptérig – közben persze nem szívesen szólt hozzám. Nem volt hajlandó velem beszélni a Jimines esetről, én pedig nem faggattam. Úgyis hozzám fordul majd, ha baj van, hiszen csak én tudok erről a színjátékról – ami már nem biztos, hogy az volt, mégsem zargattam. Inkább megfigyeltem. 

- Nem! – álltam meg előtte és idegesen néztem rá. – Nem véletlen készítettem ki! – mentem tovább és ismét megnéztem Yuna szobájában. De nem volt. A nappaliba mentem – újra –, de Hoseok a vállamnál fogva megállított. Komoran nézett rám, aztán a pólóm nyakához nyúlt és visszahúzta a vállamra. Így már rendesen takart. Felnevettem, majd mentem is tovább.

- Így rohangálj – szólt utánam. Még jobban nevettem, aztán felszaladtam az emeletre is, miután két perc alatt nem került a nappaliba a nadrágom. 

- Kisasszony! – szólt be feszült hangon a szobámba Yuna. Oda kaptam a fejem, ő pedig a feje mellett tartva nézett a farmeromra, amit vagy egy órája kerestem. Hatalmasat sóhajtottam, s szaladtam is érte. 

- Ezer hála, Yuna – szedtem ki kezéből, és elkezdtem felvenni. 

- Aha – bólogatott, majd szem forgatva kiment az ajtón. – Összekészítek mindent egy helyre, nehogy itthon hagyj valamit. Vagy azt is eltedd véletlen „jobb helyre” – emelte ki, én pedig hozzávágtam egy Snoopy plüsst, mire ő megsértődést tettetve elhagyta az emeletet. 

  Lent még szaladgáltam egy kört a nyakláncomért, amit fogalmam sincs, miért vettem le előző este, hiszen soha nem szoktam, de végül sikerült bekászálódnunk Yuna autójába és a reptér fele vennünk az irányt, a repülő indulása előtt egy órával. Rendesen megszidtak mind a hárman érte, de hála Yunának, gyorsan bejutottunk a becsekkolásra. Elbúcsúztam tőle, ami kissé elhúzódott, de így is elértük a beszállókaput. A probléma csak az üléssel kezdődött, ugyanis nem ugyanoda szóltak a jegyek. Én valahova hátra kerültem, JiNa és Hoseok pedig elöl kétoldalra messze egymástól. Azonban az szemet szúrt, hogy Hoseok Jimin mellé ült. 

Pff. 

  Elpakoltam a cuccaimat és elhelyezkedtem a helyemen, elővettem egy kis kaját, mert ma még nem ettem, plusz a fülesemet is a fülembe nyomtam, s már készültem elaludni, amikor egy idős férfi hátra szólt az előző sorból. Mindenki körülöttünk felé kapta a fejét – beleértve a mellettem ülő fiatal pár, az előttem kuksoló Namjoon, és egy barna hajú valaki is. 

- Elnézést, kisasszony, helyet tudnánk cserélni? – kérlelt erőtlen hangon. Természetesen egyből felálltam, s bólogatva előre indultam. A férfi nagyon hálás volt, folyton mondta, hogy „köszönöm”, és még meg is simogatta a karomat. Rámosolyogtam még utoljára, végül elindultam Namjoonon keresztül, s amikor megláttam, hogy ki ül mellette, gyorsan lefagyott arcomról a mosoly; övén sem volt másképp. 

Két rohadt hétig sikerült elkerülnöm, erre...

- Bocs – szóltam Namnak, amikor átverekedtem magam hosszú lábain, majd Taehyung előtt próbáltam minél kevesebb testrészét érintve átjutni az ablakhoz. Sóhajtott egy nagyot, végül levetődtem a mellette lévő székre, ami pont az ablakra nézett. Még nem indultunk el, de ahogy kinéztem, innen is elég magasnak tűnt. Rég ültem repülőn, így kissé szoknom kellett a helyzetet. Elhelyezkedtem, elővettem a telefonom, fülesem, s közben Taehyung egy percre sem szólt hozzám, vagy nézett rám. Megnyugodva igazítottam székemen, s dőltem hátra, hogy aludjak, ám valamiért ideges voltam, így csak meg-meghunytam, de mindig kinyitottam a szemem és ránéztem Taehyungra, aki Nammal beszélgetett, s rám se bagózott. 

  Valahogy egy órával később sikerült elaludnom, az ablak fele fordulva, de hirtelen ébredtem, egy gyors zuhanásból. 

Taehyung POV

  Csendben elhelyezkedett mellettem, semmi érzelmet nem mutatva arcán; de hiába, engem nem zavart, már hozzászoktam. Szép, komótosan vette elő telefonját, fülhallgatóját és próbált elaludni, kényelmes pózt keresni, de nem igazán talált, emellett folyamatosan rám pislogott, hogy figyelem-e, nézem-e, pedig nem. Namjoonnal beszéltem, végül zenét hallgattam, amikor egyszer azt vettem észre, hogy valami éles és szúrós vájódik karomba. Odakaptam fejem, majd kezem a fájó pontra tettem, de egyből elengedtem a belém csimpaszkodott kezet, amint megláttam, mi történik. Destiny kapaszkodott minden áron alkaromba, s közben fejét kapkodta. Megint rémálma volt. 

  Hagytam, hagy kapaszkodjon, hisz tudtam, azért teszi, mert szüksége van valamire, ami vissza rántja a valóságba. Igazából, piszkosul fájt, de nem érdekelt, csak néztem, ahogy vergődik mellettem. 

- Hé, Tae, nem kelted fel? – bökött meg Nam. Nem lepte meg a jelenet, ami fogadta, hiszen elmeséltem neki mindent a vele töltött estéről, s a titokról. Namjoon túl jó barátom volt ahhoz, hogy ne tudjon erről. 

- Nem – válaszoltam halkan. – Nem tehetem. Majd elmúlik magától. – Arcát figyeltem, izzadtság cseppjeit, melyek felszántották arcát, nyakát, mellkasát. Egyszerű, visszafogott sminkje volt, szépen szedett szemöldöke és kerek orra. Dús, ívelt szájára vándoroltak szemeim, s egy pillanatra elállt lélegzetem. Előttem lebegtek az éjszakánk történtjei, de gyorsan észhez térítettem magam, s elkaptam tekintetem, a karomra nyilalló fájdalomra terelve gondolataimat.

  A leszállás előtt pár perccel kipattant szeme, én pedig nem mozdultam, megvártam, míg realizál mindent, s hagytam, hagy legyen zavarban, amiért a karomba kapaszkodva találta magát. 

Taehyung POV vége

- Bocs – köhintettem, majd megváltásként szólalt fel a kis hang „Kérem, kapcsolják be öveiket, leszállás következik”. Úgy tettem, ahogy mondta, s a karfába kapaszkodva vártam, hogy végre landoljunk. 

  Taehyung nem mondott semmit, nem hagyta, hogy bármilyen érzelmet leolvassak arcáról, így nem is tettem, sőt, nem is akartam beszélni vele. Nem emlékeztem, mi történt, nem akartam emlékezni, s most sem akarok. Úgy volt jó, ha mindenestől elfelejtjük az egészet, azzal a kellemetlen érzéssel együtt, ami mellkasomat feszítette az előbbi jelenet miatt.

  Amint sikeresen lerakták a gépet, fogtam a cókmókom és nagyon gyorsan másztam át Namon és Taehyungon, az se érdekelt, hogy rendesen látták a hátsófelem. Összekapkodtam magam és az elsők közt hagytam el a repülőt, még a nagy tömeg előtt. Egyből a csomagok után eredtem, és pár harmadéves drámaissal vártam a megfelelő bőröndöt, majd miután meglett, leültem a váróban, közel az ajtóhoz, hogy lássam, ha jönnek a tanárok és a többiek. 

  Minden maradék kedvem elment az egész Japános dologtól, nem akartam Taehyunggal találkozni, jobb lett volna, ha el sem jövök. Inkább megbuktam volna, minthogy három napig össze legyek vele zárva. Nagy merengésemben eszembe jutott, hogy megígértem Yunának, hogy felhívom, ha megérkeztem – hiába próbáltam lebeszélni a pénzre hivatkozva, nem érdekelte –, így azzal foglalkoztam, hogy előtúrjam a telefonom valahonnan. Csakhogy nem volt sehol, én pedig egyből bepánikoltam.

- Ne! – pattantam fel, s megindultam a terminál felé, de már be volt csukva. Megálltam és a fejemet fogva néztem körbe valami segítség után kutatva, amikor megpillantottam az információs pultot, a csomagkiadónál pedig a mi tömegünket. Odaszaladtam, s vártam a soromra. Hárman voltak előttem, mindnek valami halaszthatatlan problémája volt – irónia felsőfokon –, így ott álltam egy pár percig, toporogva, és ha nem lettek volna körülöttünk, szerintem a körmömet is rágtam volna. Aztán valaki megérintette a vállam, mire gyorsan megfordultam, s felsóhajtva túrtam a hajamba Hoseok arcát látva. 

- Nincs meg a... – kezdtem bele, de Hoseok felém nyújtott egy pont ugyanolyan telefont, mint az enyém. Kikaptam a kezéből és örömömben a nyakába ugrottam – igen, én –, közben mosolyogtam, mint a tejbetök, s vagy negyven köszönömöt elhadartam a fülébe, amíg pipiskedve szorítottam ki belőle az életet. Igazából, fogalmam sincs, mi ütött belém, ahogy azt a körülöttünk lévők és a karomban lévő személy sem tudta, így miután felfogtam, hogy egy repterén vagyunk, emberek közt, s én nem ez a világ vagyok, meg hogy ez csak egy nyamvadt telefon, köhintve lazítottam szorításomon, majd lassan leengedtem a kezem és megigazítgatva a ruhámat néztem lefele. – Khm...Bocs – mondtam halkan, majd felnéztem rá, mert nem mondott semmit. Arcán egy letörölhetetlen vigyor villogott, amit nagyon szívesen eltüntettem volna. Belelöktem karjába, mire ő besértődve borzolta össze hajam. Komolyan, úgy néztünk ki, mint egy óvodás szerelmespár. Felnevettünk, majd mire abbahagytuk, Hoseok szólalt meg.

- Ne nekem köszönd. – Értetlenül néztem rá. Elnézett a fejem mögött, majd én is arra fordultam. 

Taehyung. 

  Intettem neki egyet, ez lett volna a köszönöm, mire ő elszakítva szemét rólunk nevetett fel, majd Yoongi és Nam fele fordult. 

Ha nem, hát nem. 

  Nem is foglalkozva vele tárcsáztam Yunát és miközben kiléptünk az utcára lebeszéltem vele, hogy hívom, ha a szállásra értem. JiNa is befutott mellém, s úgy nézett rám, mintha minden rendben lenne, azonban nem vagyok se hülye, se vak. Szomorú volt. 

- Na, mi az? Kit szedett össze Jimin? – nyújtogattam a nyakam, s az ajtóban állva találtam meg egy japán csajszival beszélgetve. JiNa keresztbe fonva kezét nézett a másik irányba, majd fogtam magam és elindultam feléjük. Fogalmam sem volt, mit csinálok, de addig nem álltam meg, míg neki nem mentem a csajnak. Jimin elképedve nézett rám, majd a csaj is rám emelte szemét, nekem pedig fintorogni támadt kedvem. A sminkje ramatyul volt felkenve, haja össze-vissza kócosan – azt hitte, jól néz ki, de nagyon benézte –, ruhája, kabátja alatt szinte semmit sem takart, magassarkúja pedig felért nyakának hosszával. Rossz volt ránézni, már attól is fáztam, hogy láttam a ruházatát. Visszatérve arcára, ő sem volt annyira ártatlan ábrázatú, akárcsak én, azonban én elrejtettem rossz akarásomat. Sajnálkozva néztem rá, megtartottam karjánál fogva, igazítgattam ruháját, de ő hisztisen kirántotta kezemből sajátját, Jiminre, aztán ismét rám nézett és el is tűnt az egyik taxiban. 

- Faszom, Destiny... – fordított maga fele, én pedig letöröltem a vigyort arcomról. – Meg vagy húzatva?! 

- Ne haragudj, nem akartam, én csak... – kezdtem magyarázkodni, de mérgesen félbeszakított. 

- Nincs te csak! Aish – sóhajtott fel megtörölve arcát, és el is ment a társaságához. Elmosolyodtam távolodó alakján, majd elindultam JiNához, aki szintén próbálta elfojtani mosolyát. 

- Olyan rossz helyre tudnak állni ezek a japán lánykák – nézelődtem, lenyelve nevetésem. – Az ember tök egyszerűen fellökheti valamelyiket. Talán, mert olyan kicsik – mutattam a mellkasom vonalában egy mércét. JiNa elfordította fejét, és leszorította ajkait, majd megadta magát és felnevetett, én pedig őt követve szintén.