Óvatlanság

Nyolcadik fejezet

《 Van, amikor rákényszerülünk olyan dolgok megtételére, amiket soha nem akartunk elkövetni. Ha ez tőlünk függne, egyértelműen elkerülnénk, nem igaz? A probléma ezzel csupán az, hogy ez nem a mi befolyásunk. Ez a környezetünk befolyása. Hazudnunk kell, tűrnünk kell, mennünk, harcolnunk, ugranunk...bíznunk. Mind közül a legveszélyesebb a bizalom. Miért? Mert ebbe már érzések is belekeverednek, s az érzések rengetegéből képtelenség szabadulni. 》

  Valószínű nagyon rémülten nézhettem Hoseok szemeibe, mert ideges arca se perc alatt vált aggódóvá. 

- Mi a baj, Des? – lépett közelebb, s kezét vállamra téve próbált nyugtatni. 

- Haza tudnál vinni? – Nem tudtam, és nem is akartam kérdésére válaszolni, amit természetesen Hoseok egyáltalán nem értett – nem is vártam volna el. Furcsán nézett rám, de rájött, hogy valami nyomósabb oka van, amiért ezt kérem, így mondta, hogy beugrik a kulcsaiért és jön. Még utána kiabáltam, hogy „siess”, na meg, hogy hozza a telefonom – ami a konyhában hevert –, amit egy intéssel igazolt vissza, s futott is a házba. Aztán megfagytam helyemben, amikor megláttam Hoseok mellett Key-t is kilépni a házból. Nevetve jöttek felém, én pedig próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.

- Des, Key is téged keres – mutatott rá. 

- Tényleg? – játszottam a meglepődöttedet. – Bocsi, de...

- Gyere vissza, most reggelizünk – lépett el előlem, hogy elinduljunk a ház fele. Semmiféleképpen nem akartam visszamenni abba a házba, ez nyilvánvaló, de valahogy le kellett ráznom. Hoseokra néztem könyörgőn, aki először nem értett semmit, aztán Key-t és engem is felmért, majd végre kihúzott a pácból.

- Haver... – ütögette meg vállát. - ...az van, hogy Desnek haza kell most mennie, az előbb kapott egy hívást – lebegtettem meg visszakapott telefonom. – Szóval egy óra és itt vagyok – indult meg a jármű felé, én pedig végtelen hálával mentem utána. A nagy fekete terepjáróba ültünk be, amivel az egyetemre is járnak. Mindketten intettünk Key-nek, aki bosszúsan fordult sarkon és sietett vissza a házba. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor elhajtottunk, ugyanakkor Hoseokra pillantva a fele vissza is jött. 

- Des... – kezdett bele. – Te is tudod, hogy én sem vagyok buta – folytatta nyugodt hangon, néha-néha rám pillantva az útról. – Szóval, jó lenne, ha belekezdenél a mesélésbe. – Hangjában egyre inkább érezhető volt az ingerültség, amit először nem tudtam hova tenni. Egyáltalán, mit mondhattam volna neki? Hogy a haverja képes lett volna megerőszakolni engem? Nem akartam elmondani Yunán kívül senkinek a történteket, Hoseoknak meg végképp nem. A kisugárzása viszont – ahogy a parton is – arra kényszerített, hogy mindent elmondjak.

- Nem történt semmi különös – próbáltam a nyugodt hangszínt megütni, de néhol érezhető volt bennem a félelem és idegesség. 

- Ismétlem, nem vagyok buta – nézett rám megint, ezzel próbálva nyomatékosítani, én viszont az ablakon bámultam ki és az autókat figyeltem körülöttünk. A levegő túlságosan nyomasztó volt, borzasztóan kellemetlenül éreztem magamat az autóban, s minél hamarabb ki akartam szállni. – Gyerünk.

- Nézd... – tartottam egy kis szünetet. – Ezt most nem mondhatom el. – Nem hittem a saját fülemnek, na meg a számnak. A tűzzel játszok éppen, ráadásul pont Hoseoknál. Nagyon sürgősen ki kellett szabadulnom az autóból, mielőtt kiszed belőlem mindent. 

- Miért nem? Des, bízhatsz bennem, ezt te is tudod. – Pillantása bizalomgerjesztő és megnyugtató volt, és valahogy biztos voltam benne, hogy nem lenne ebből pletyka meg hasonlók, de nem akartam elmondani. Hiába volt Hoseok megbízható, én csak és kizárólag Yunában voltam képes bízni. Megtanultam, hogy nem bízhatok mindenkiben, sőt, van, hogy senkiben sem. 

- Tudod, merre kell menni? – próbáltam terelni. Hoseok felsóhajtott és megrázta fejét a kormányra támaszkodva könyökeivel, majd kibámult az ablakon, amíg a pirosnál álltunk. Elmondtam a címet, s egészen hazáig nem is szóltunk egymáshoz. 

- Kösz, hogy hazahoztál – figyeltem én is az utat a szélvédőn át, úgy, ahogy Hoseok is. Pár pillanatig még úgy éreztem, maradnom kell – hisz mégis nagy bajból mentett ki, gondoltam, mondanom kéne még valamit –, aztán jobbnak láttam, ha kiszállok, s ahogy észrevettem, Hoseok is. Becsapta a terepjáró ajtaját és gondterhelt arccal tartott felém, miközben az autó zárolását jelző pityegés felhangzott. 

- Mi a kód? – nézegette a digitális számtáblát. 

Mégis mi a fészkes fenét csinál?!

- Hogy mi?

- Mi a kód? – ismételte meg kérdését, mintha csak ezzel lenne probléma. – Tudod, az a négy számjegyből álló számsor, amit beírsz, hogy kinyíljon az ajtó – magyarázta, én pedig, ha nem kaptam volna éppen idegösszeroppanást, elnevettem volna magam. Aztán észrevettem, hogy nem én irányítom a testem, hanem ezt is Hoseok aurája készteti cselekvésre. Beírtam a kódot, majd be is léptünk, szintúgy a liftbe is. Ismét nem szóltunk semmit, csöndben álltunk egymás mellett, én pedig azon gondolkoztam, hogy mégis mi a faszt csinálok éppen. Lepergettem szemeim előtt minden lehetséges veszélyét annak, hogy feljön a házamba, de azon kívül, hogy Yunával találkoznia kell, nem találtam rosszabbat – meg egyebet sem. 

  Felérve a legfelső szintre kiléptünk a liftből, egyből a bejárati ajtónk elé, én pedig kinyitottam a három zárból álló ajtót. Amint beléptünk, Hoseok szétnézve egy „wowt” ejtett ki száján, s akkor sem hagyta abba a ház nézegetését, amikor beléptünk a nappaliba, ahol Yuna nézett egy koreai sorozatot, miközben popcornt evett. 

- Szia, szívem, milyen volt a... – akadt el szava, miközben felénk fordulva észrevette a mellettem vigyorgó Hoseokot. 

Már csak ez hiányzott. 

- Óh, csak nem Taehyunghoz van szerencsém? – Na, és ez volt az a pont, ahol torkomon akadt az összes oxigén, illetve szén-dioxid, s nem mozdult onnan se be, se ki. Életemben nem kerekítettem még úgy ki a szemem, ahogy abban a pillanatban. 

- Őhm, nem... – emelte rám félig értetlen, félig kínjában nevető arcát Hoseok, mire muszáj volt kicsit rendbe szednem magam, s én is ugyanígy néztem vissza rá. – Jung Hoseok vagyok – ment közelebb a kanapéhoz, s meghajolt, majd ugyanúgy elidőzött szeme Yuna tetoválásain és piercingjén, mint JiNáé. 

- Oh, örülök. Wang Yuna – állt fel és hajolt meg ő is. – Kértek-e valamit? Sütöttem az este egy kis kekszet – indult meg a konyhába, otthagyva egy pillanatra Hoseokkal, aki még mindig kissé értetlenül nézett szemeibe, majd kikerülve engem leült a bárszékre. Én a kávéfőzőhöz sétáltam, hogy bedobjak magamnak egy hosszú kávés kapszulát. 

- Hoseok egy kávét? – kérdeztem meg sem fordulva. 

- Kérek – válaszolt, majd bekapott egy kekszet a tányérról, amit Yuna rakott elé. – Uh, az nagyon király kávéfőző! Olyanra gyűjtünk most a srácokkal – állt mellém és figyelte, ahogy csorog a kávé a pohárba. – Betehetem én a következőt? – nézett rám egy pillanatra gyerek szemekkel, mire természetesen bólintottam. 

- Milyen srácokkal? – kérdezte Yuna a nappaliból. Tudtam, hogy hallgatózik, ami egy kicsit megnyugtatott, mert addig sem kellett Hoseok faggatásait kivédenem. Hoseok behelyezte a kapszulát a tartóba, rányomta a fedőt és várta, amíg felmelegszik a víz, ami majd átjárja a kis kapszulát, s forró kávéként ömlik a pohárba, közben felsorolta a hat jómadarat, mint lakótársat. Nem tudtam, hogy mind egy házban laknak, csak annyit, hogy két autóval járnak suliba, így azt hittem, hogy két lakáshoz tartozik az a két terepjáró. Yuna elkezdett kérdezősködni mindenféléről: a fiúkról, az életről velük, Hoseok életéről, az egyetemről, a szakról, ahol van, mindenről a létőadta világon. Én meg már a fejemet fogtam. Rengeteg dolgot mondott el Hoseok, megtudtam, hogy Jin és Nam tényleg olyanok, mint két szülő, hogy Jin nagy szakács, Taehyungé a mosás hétvégente, Hoseok pakol, hogy utóbbi gyerekkora óta táncol, imád mindenféle táncot, de énekelni is tud, Jungkook évet ugrott, Yoongi rengeteget alszik és dalokat ír, ráadásul gyönyörűen zongorázik. Ez mind a fele se annak, amit elmondott, de több nem maradt meg.

  Amikor már meguntam az egészet, köhintettem egyet, s mindketten felém néztek, majd felfogták, mit akartam ezzel. Kicsit rendbe kellett már szednem magam, mert dél volt, és még nem ettem, nem fürödtem, nem öltöztem át és hasonlók. 

- Destiny, drágám, ha éhes vagy, egyél nyugodtan – mutatott a tűzhelyre, ahol fogalmam sincs, milyen étel állt, de jól nézett ki. – Te kérsz-e? – nézett Hoseokra, aki időközben az egyik fotelbe került, Yuna mellett. Úgy néztünk ki, mintha egy új játékkal játszana Yuna, amit én hoztam, de engem nem engedne a közelébe. Ennek a feltevésnek alapja pedig, hogy én a konyhában ültem, ők meg a nappaliban, Yuna nekem háttal, s bele sem szóltam a beszélgetésbe – nem mintha amúgy akartam volna. Hoseok megrázta fejét, majd közölte, hogy már evett, s mivel olyan jól elvoltak, elmentem átöltözni. Felkaptam egy melegítőt meg egy kardigánt egy fehér ujjatlannal, s indultam is volna le, amikor az ajtó hamarabb nyitódott ki, minthogy én megfogtam volna a kilincset, ezzel képen vágva engem. Felnyögtem fájdalmamban, mert azért valljuk be, igazán fájdalmas, ha valami az ember arcába csapódik, főleg, ha kemény és fából van. 

- A fenébe, Des! – fogta meg vállam Hoseok, másik kezével pedig becsukta az ajtót. Az ágyamig kísért, majd leültetett, s ő is leült mellém, átfogva vállam. Én tovább nyöszörögtem, magam sem hittem el, hogy ez ennyire tud fájni. Kezeimet próbalta lehámozni arcomról, hogy megnézhesse a kisebb púpot homlokomon, melyet már ujjaimmal éreztem. – Mindjárt jövök – állt fel, miután meglátta a kisebb sebet is fejemen. 

Nem is én lennék.

  Egy perccel később tért vissza vizes törölközővel kezében, melyet homlokomra nyomott, s szemembe nézett aggódón, de én csak mosolyogni tudtam magamon. Igazából nevetni, de inkább mosolyt formáltam belőle. 

- Ennyire vicces, hogy fejbe vágtalak egy kibaszott ajtóval?  – lazított feszült arcán. Látszott rajta a bűntudat, melyre legszívesebben azt mondtam volna, hogy ne aggódjon – én mindig ezt csinálom –, de nem engedtem ki ajkaimon. Sikerült visszatartanom. 

- Nem – kuncogtam, majd felszisszentem, mert azzal, hogy megmozdítottam fejem, mozdult a törölköző is sebemen. – Az vicces, hogy ilyen szerencsétlen vagyok.

- Szerintem annyira nem az – próbálta ő is visszafogni nevetését, de nem sokáig bírta, ahogy én sem. Valószínűleg egyszerre képzeltük el magunkat kívülről, mert egyszerre röhögtünk fel.

Mikor kinevettük magunkat elengedtem egy „au-t”, mire Hoseok megint nevetett egy kicsit én meg kivettem kezéből a törölközőt, s az egyszínű krém szőnyegemet kezdtem figyelni, mintha olyan érdekes lenne. Tudtam, mi következik.

- Des... – kezdett ismét bele. – ...szeretném tudni, hogy mitől rémültél meg annyira Key-nél, hogy haza kellett fuvaroznom téged, s ennek következtében itt kellett ragadnom egészen pontosan... – nézett órájára. – ...két óra negyvenhárom percre. – Igaza volt. Mindenben. Látott rajtam mindent, ugyanakkor tudni akarta a többit. Nem bírtam már tovább. Legyőzve és megalázva éreztem magam, a vicc pedig, hogy ezt mind én engedtem meg magamnak.

- Oké... – vettem egy mély levegőt. – Megrémültem, igen. – Hoseok látszólag megnyugodott, leengedte vállait és figyelt. – Key-től. 

- Hogy mi? – döbbent le teljesen. Ettől féltem nagyon. Hogy majd miattam lesz itt rohadt nagy cirkusz.

- A konyhában...reggel odajött hozzám. Először tök aranyos volt, átkarolt meg minden, de aztán... – tartottam egy kis szünetet, mert nem ment egyszerre. Borzasztó erősen küzdöttem magammal, s pontosan nem tudtam, hogy vissza akartam-e tartani, vagy ki akartam-e mondani. 

- Aztán mi? – Meg sem próbálta elrejteni ingerültségét, ami valahogyan megnyugtatóan hatott rám. Úgy viselkedett, mint egy báty, ki nekem soha sem volt. 

- Megcsókolt...De erőszakosan – hajtottam le fejem, s átvettem másik kezembe a törölközőt, hogy arcomat takarhassam előle. Túl kényelmetlen volt, hogy ennyire nyitott voltam felé, s nem volt rajtam a maszkom; mert nem volt. Egyszerűen eltűnt, s nem bírtam visszavenni. 

- És? – emelte meg hangját, mire kicsit megijedtem. 

- Nem csinált semmit, mert belépett Yoongi... – tettem kezemet alkarjára, ezzel próbálva nyugtatni most már én őt – erre mindketten rendesen meglepődtünk, de nem vettem el kezem. Úgy éreztem, hogy Hoseok mellett egy teljesen új oldalam tárul fel, melyről még én sem tudtam azelőtt, s ez megrémisztett.

- Ez beteg! – állt fel, kiszakítva kezét enyém alól, s olyan dühösen nézett rám, ahogy eddig még soha. 

- Nyugi! Nincsen semmi baj, jól vagyok, látod? – mutattam végig magamon, Hoseok pedig hitetlenül elnevette magát. Nem hibáztatom, ezt még én sem hittem el. 

- Nem, nem látom – fogta meg homlokát, s lépkedni kezdett helyében. – Tudtam...

- Mit? – Nem értettem hirtelen, mire gondol. 

- Tudtam, hogy ezt fogja csinálni. Nem bírja elviselni, ha valaki nem sétál bele a csapdájába önszántából – motyogott maga elé, majd megdörzsölte szemeit tenyerével. – Oké – tette csípőre kezét. – Visszamegyek, már várnak rám – indult meg az ajtó fele, s csak az előszobában értem utol. 

- Hoseok! – kiáltottam utána ledobva a törölközőt, de kissé visszafogtam magam, amikor rájöttem, hogy Yuna a nappaliban nézi a Tvt. – Most mi van? – értem oda hozzá, s ő már kabátját aggadta épp magára. 

- Nincsen semmi, egyszerűen csak vissza kell mennem. – Amint ezt kimondta, megcsörrent telefonja. A kijelzőt én is láttam, Jin vigyorgó arca nézett vissza ránk. Elhúzta a zöld telefon jelet, s Jin tudtára adta, hogy épp indul. 

- De kérlek, ne csinálj hülyeséget! – nyitottam ki az ajtót, Hoseok pedig egy pillanatra megállt az ajtóban szememet fürkészve. Én sem hittem el, hogy mit voltam képes kimondani ezek után. – Bízok benned. – Arcán átfutott a döbbenet, a meglepődés, az öröm és a megnyugvás, majd a düh ismét visszatért szemeibe. 

- Ígérem. – Azzal kilépett az ajtón. Bezártam, s sokkos állapotban mentem el a konyhába megmelegíteni ebédem. Úgy néztem ki, mint aki épp most látta egy ember halálát, és valószínűleg ez így is történt. A régi Destinyt láttam Hoseok után elsétálni. 

- Baj van? – Megrémisztett Yuna, nem is hallottam, hogy a közelembe jött, s leült a pult mellé. Felé fordultam és konyhapultra támaszkodva a szemben lévő gyümölcsös tálban lévő banánokat, almákat és mandarinokat kezdtem figyelni. 

- Fogalmazhatunk úgy – engedtem ki a bent tartott levegőt. – Sok volt az este. Key rám mozdult. – Yuna ennek hallattára felvillanyozva nézett rám, s várta az izgalmas folytatást, de le kellett lomboznom. Elmeséltem, ami Key-jel történt, hogy Hoseoknak egyszerűen elmondtam, amit még most is képtelen vagyok elhinni. Yuna is döbbenten nézett rám a beszámolóm után, s a következő kérdése az volt, hogyan került Hoseok a képbe. Elmondtam, hogy mit csináltam a parton, amire Yuna természetesen kiakadt, s hogy Hoseok csak úgy fogta magát és bejött a házba. Megmosolyogtattam keresztanyám, mire én is kicsit nyugodt mosollyal fejeztem be történetem. 

- Nézd, szívem... – kezdett ő is a monológba. – Ez a Key egy barom és kész. Nem mész a közelébe, egyrészt, mert nem akarom, hogy ilyen alakokkal kerülj egy helyre, másrészt meg mert neked sem tesz jót, ha ilyen buta és segghülye emberek közt vagy. – Megmosolyogtatott megfogalmazása, s még nyugodtabb lettem. – De a tengeres mizériáért nagyon haragszok! Tudod, hogy vigyázni kell a felfázással! – nézett rám szigorúan, én pedig nevetve fejeztem be ebédemet. 

- Én is nagyon haragszok a Taehyungos-Hoseokos mizériáért! – pakoltam be a mosogatógépbe, s a nappaliba siettem. – Hogy jutott ilyen az eszedbe, hm? – játszottam meg a vallatásos ügyvédet. 

- Elnézést érte, többet nem fordul elő! – Ő pedig a berezelt vádlottat. Nevetve leültem mellé, s elkomorodott arcom. Úgy éreztem, szükségem van most egy erős kéz szorítására. Yuna megértette, így egyből átkarolt, s jó erősen tartott karjaiban. Szavak nélkül is érhető volt minden, nem kellett elrontani a pillanatot felesleges megjegyzésekkel. Eddig az idegességtől járt szívverésem lelassult, megnyugodt és egyenletesen dobogott tovább. Végre biztonságban éreztem magam. 

- Mi a fenét csináltál a fejeddel? – nevetett fel úgy két perccel később. 

Mégis sikerült elrontania a pillanatot. 

  Füllesztő meleg volt az aszfalt mellett sétálva. A levegő megállt, fojtogatott, vízért kiáltott, akár az emberforgatag, mely rajta sétált – vagy épp sietett. Az árusok árnyékos helyet csináltak maguknak, a butikok becsukták ajtajaikat, s vélhetően bent a légkondicionált helységben hűsöltek eladóik, miközben kiszolgálták vevőiket. Mellkasomból nyugalom áramlott végig testemen, egy kellemes érzés, melyet minden idegvégződésemmel felfogtam, s kiélveztem. Egy tenyér gyengéd szorítását éreztem saját balomon, majd az érintés forrása felé fordultam, s húzogatni kezdtem virító vörös szoknyáját. 

-Anya! – kiáltottam egyszer, de ő éppen nagyon keresett valamit a butikok közt. – Anyu!

- Igen? – kérdezett vissza, le sem nézve rám.

- Ott egy cukorbolt! Kérek egy csokit! – nyavalyogtam. – Olyan elefántosat – utaltam gyerekkorom kedvenc édességére, az Elephants’ Footmarkra. 

  Megtorpantam. Anya keze elszakadt enyémtől, s nem láttam az előbb még körülöttem nyüzsgő tömeget. Az emberforgatag eltűnt, ahogy anya is. Az épületek körülöttem hirtelen, nagy robajjal szöget változtattak, s merőlegesen fordultak a biztos talajra, elzárva előlem minden kiutat. Féltem, megrémültem, s anyuért kiabáltam, ahogy a házak felém fordulva közeledtek minden irányból. Zokogva próbáltam eltolni őket magam elöl, de azok makacsul felém tartottak továbbra is. Nagy levegőt vettem – visszatartva a feltörő hisztérikus sírást –, mielőtt teljesen beszorított volna négy oldalról a „fal”, s egyből ki is engedtem, amint a beton eltűnt lábaim alól, s zuhanórepülésben tartottam valahova – magam sem tudva, hova.