Tehetetlenség

Kilencidek fejezet

《 Az orvosok megállapították, hogy a betegségek nem csak a vírusok és baktériumok miatt vannak. Hiszen, nekünk két védelmi vonalunk van: külső(bőr), belső(vér). Azonban, ha éppen rosszul érezzük magunkat, nem vagyunk az életünk legboldogabb időszakában, akkor könnyebben fertőződünk meg. Ennek oka, hogyha lelkünk gyengébb, akkor az immunrendszerünk több energiát fordít a helyrehozatalára, ezért van például, hogy ilyenkor nehezünkre esik enni. Ez azért van, mert azt a vérmennyiséget, amit a gyomor ellátására szán a szervezet, azt máshol hasznosítja, hogy a nagyobb probléma megoldódjon. Ugyanez van a betegségekkel.  Az immunrendszer hamarabb oldaná meg a lelki gondot, mint a fizikait. 》

  Eddig még nem volt ilyen álmom. Eddig még soha nem ékelődött be több rémületet keltő elem abba a két másodpercbe, amiben anyut elvesztem és zuhanok a mélybe. 

  Egész nap ezt próbáltam megfejteni. Alig figyeltem az előadásokon, nem láttam kinek megyek neki a folyosón, ki kiállt rám, s valószínűleg ezért is fogtam fel későn, hogy Hoseok JiNával beszélget a helyemen ülve ebédszünetben. Sietősebben kezdtem szedni a lábam az asztalunk fele: minél hamarabb meg akartam tudni, mit keres ott Hoseok és miről beszélnek. Túl komor volt arcuk ahhoz, hogy vicces témáról beszéljenek, ezáltal azt hittem, Hoseok máris kitálalt a fél iskolának és most épp JiNánál tart. Aztán, mielőtt halló- és látótávolságon belül kerültem volna, jóízűen elnevették magukat, én pedig kiengedtem a bent tartott levegőt.

- Hello, American Girl! – nézett rám JiNa nem valami bizalomgerjesztően. – Csak, hogy előkerültél – jegyezte meg gúnyosan. 

- Tudom, hogy haragszol és...

- És? – szakított félbe, én pedig leültem Hoseok mellé, hogy szemébe nézhessek. Hoseok óvatosan meglökte könyököm, ezzel jelezve, hogy nyugalom, nem mondott el semmit. Egyszerre lepett meg és nyomasztott, hogy gondolataimban olvasott, ugyanakkor megnyugodtam, hogy az immáron „titkom” nem derült ki. 

- Haza kellett mennem. – Nem volt szívem hazudni JiNának, de nem is akartam neki elmondani az igazat. Bőven elég volt a vasárnapi harc magammal. 

- Egy SMS-t igazán megereszthettél volna! – hányta szememre, s hiába, teljesen igaza volt. Már épp szólni akartam, amikor Hoseok nyitotta beszédre száját.

- Bocs, JiNa, miattam volt. Segítenie kellett nekem otthon. – Nem hittem fülemnek, ugyanakkor nem mutathattam meglepődésemet, így lesütött szemmel fogtam fel a tény, miszerint Hoseok falazott nekem. JiNa arckifejezései egymás után váltakoztak és ismételték egymást. Döbbenet, öröm, döbbenet, zavar, s legvégül kíváncsiság, ám nem szólt semmit, csak folytatta ebédjét elgondolkozva. Én is belekezdtem sajátomba, megnyugodtam, hogy ez nagyjából botrány nélkül zajlott le, hiába vont le JiNa hülye következtetéseket. 

  A következő fél órában JiNával szóban, Hoseokkal pedig testbeszédben kommunikáltam – ami annyit takart, hogy érzelmeket olvastunk le egymás arcáról, ami mindig kapcsolódott valamihez, amiről JiNa beszélt, bár én nem voltam túlságosan elragadtatva ettől, mert így Hoseok hamarabb tanulja meg leolvasni arcomról a reakcióimat a dolgokra –, aztán megérkezett Mia és a másik cicababa, akinek rájöttem, hogy nem tudom a nevét. Ezzel még nem is volt probléma, egészen addig, amíg össze nem húztam magam helyemen – hiába, hogy nem mellém ültek le –, mert Jimin huppant le velem szemben – róla pedig egyből eszembe jutott, hogy még van egy beszélgetésünk JiNával. Feszélyezett a közelsége, az, hogy mivel szemben van velem, bármikor felismerheti Summert – annak ellenére is, hogy amikor smároltunk a bulin, nem látta bennem a rúdtáncos lányt. Látszólag nem csak én éreztem magam kellemetlenül. Mia és Jimin mindenkit leszarva elkezdtek smárolni szerencsétlen JiNa mellett. Először azt hittem, az zavarja, hogy mellette csöpög a nyál, de aztán mást is felfedeztem szemeiben: aggódás, kétely és elfojtott düh. 

Miről maradtam le?

  Azt vettem észre, hogy elkezdtek érdekelni az emberek dolgai: JiNa agyalása, hogy mit gondol rólam és Hoseokról, hogy Taehyung tudja-e, hogy én vagyok Summer, hogy Jimin mit akar Miától és, hogy Taehyungot miért érdeklem újabban. Úgy éreztem, több súly nehezedett vállamra ezalatt az egy hétvége alatt, mint eddigi egész életemben. 

- Megyünk? – pattant fel JiNa úgy két perccel Jiminék érkezése után, de olyan hirtelen, hogy az asztalba is bevágta lábát. Kikászálódott az asztal és a pad közti részről, s már majdnem futólépésben indult meg lepakolni tálcáját. Hoseokra néztem meglepődve, s értetlenül, de nem sokra mentem vele, mert ő is ugyanígy fordult felém. Felálltam, hogy JiNa után eredjek, mert már kilépett az üvegajtón, de egy pillanatra megálltam tevékenységemben. Diszkréten körbefordultam, s egy szempár éles tekintete enyémbe akadt, teljesen megrémisztve engem. Konkrétan fojtogatott ez a személy szemeivel, s én egyből rájöttem, hogy ki az, hiszen Taehyung sem néz rám ilyen dühvel és méreggel, akármi is történik. Key figyelt engem Taehyungék asztala felől, körülötte a két személy mínusz jelenlétében az öt macsó ebédelt nevetve és természetesen Taehyung ölében ült egy lány, s meglepően az volt, aki hétvégén is. Ekkor jutott eszembe, hogy Hoseok mellett nincs is most lány, s hogy ez miattam van, ugyanakkor ebben a pillanatban értettem meg, hogy miért volt mellettem egész ebédszünetben. Key-től védett meg.

- Köszönöm, Hoseok – suttogtam a füléhez hajolva, ő pedig biccentett egyet fejével, hogy semmiség. Számomra nem volt az, cseppet sem. Még senki sem...vett védelmébe engem, és ez nagyon jólesett. Túlságosan is. – Megkeresem JiNát – indultam ki, meg sem várva válaszát. Továbbra is éreztem a szúró, sőt, égető pillantást, mely hátamba forrt, de miután kiértem a büféből, elmúlt. Meg akartam találni JiNát, de fogalmam sem volt, hogy egyrészt mi a fenéért érdekelt ez engem ennyire, másrészt pedig, hogy hol keressem. 

  Nem sikerült megtalálnom JiNát, ezért úgy terveztem, hogy majd felhívom délután, miután hazaértem, csak közbe szólt a láz, meg a hasonló apróságok, amik egy betegséghez hozzátartoznak. Az utolsó előtti előadásomon, bioszon elkezdett fájni a fejem, kivert a víz, de mégis fáztam. Az előadás első fél órájában le-fel vettem a kabátom, amivel totál idegbeteget csináltam az egyik osztálytársamból, Yongból. 

- Jól vagy? – nézett rám idegesen. Valószínű csak udvariasságból kérdezte, valójában azt akarta mondani „menj már a hülye kabátoddal el a faszomba”. 

- Nem tudom – válaszoltam, s megint kirázott a hideg. – Azt hiszem. – Ebben már én is eléggé kezdtem kételkedni. Yong idegesen a homlokomra tette kezét, miután átvizslatta arcom, s elkapva onnan szólt újra hozzám. Én egy apró sokkot éltem át ettől a közvetlenségtől, nem gondoltam, hogy Yong ilyen közvetlen lesz hozzám. 

- Destiny, te lángolsz! – suttogta. – Menj haza! – parancsolt rám. Mit csinálhattam volna? Amint tudtomra adta ezt Yong, kezdtem felfogni testem vészjelzéseit, melyeket már egy jó ideje küldözgethetett nekem, csak nem vettem észre: kicsit homályosodott látásom és a hangok is furábban hangoztak a fejemben. Elkezdtem összepakolni a holmim a maradék erőmmel, mert még az is elhagyott, aztán – mivel a második sorban ültem Yoongiék miatt –, a tanár megkérdezte, hogy mi a probléma, mert eléggé sápadt vagyok. 

- Lázas – válaszolt Yong helyettem. Na, ez az, amit nem szeretek. Ha valamit helyettem csinálnak, úgy, hogy én is megtudom tenni, márpedig válaszolni még volt erőm. Felállni már kevésbé. 

- Ah – dörzsölte meg orrnyergét a félig kopasz, középmagas, kínai származású, Mr. Mao. – Valaki tudna segíteni Destiny kisasszonynak a hazajutásban? 

- De tanárúr, haza tudok menni egyedül is – kezdtem egyből ellenkezni. Nem szorulok rá senkinek sem a pátyolgatására. 

- Ön lázas, Destiny, így nem vezethet, vagy buszozhat – nézett le rám.

- Majd én – szólalt fel egy mély hang, majd pakolászást hallottam a felső sorokból. Tudtam, ki volt, de nem akartam megfordulni, hátha nem kell így mennem, s hirtelen meggyógyulok és maradhatok, ahelyett, hogy az autómban, kettesben legyünk. A lebukás nagyon fenyegetett, s nem akartam kísérteni az sorsot. Ám nem sikerült meggyógyulnom, s Taehyung mellettem termett se perc alatt, megragadva az alkarom, ezzel felállítva a padból. Kifele sétáltunk az előadóteremből, amiben már javában zajlott az óra, a tanár nem akart időt vesztegetni. Az alkaromat továbbra is tartotta, ami kezdett kicsit fájni így kiszabadítottam kezem az övéből, mire a reakciója az volt, hogy megállt a folyosó közepén. Nekem is meg kellett, hiába esett nehezemre. Olyan harmincnyolc fokos lázra tippeltem, ami azért eléggé megviseli az embert. Visszanéztem rá, ő pedig unottan nézett engem, bőrdzsekije zsebébe dugott kezeivel.

- Destiny, ne játszd az érinthetetlen kislányt – mondta unott hangon, én pedig amint felfogtam, kérdőn néztem rá. – Segíteni akartam, hogy ne ess pofára, amíg kiérünk a parkolóba. De ha szeretnél pofára esni, akkor csak nyugodtan – mutatott a PVC-vel burkolt padlóra. 

- Nem terveztem, hogy pofára esek, tudok magamtól járni, ezért nem akartam, hogy tarts – válaszoltam ugyanolyan hangnemben. Taehyung egy „hát jó” vállrándítással elviharzott mellettem, le a lépcsőn, én pedig próbáltam utolérni – több kevesebb sikerrel. 

Lehet, mégis kellett volna a keze tartásként.

  Egyre rosszabbul éreztem magam, homályosabban láttam, folytak az izzadságcseppjeim arcomon, s a hideg folyamatosan rázott most már, nem össze vissza. Az ajtóban felhúztam kabátom zipzárját, zsebre vágtam kezeimet és kiléptem Taehyung után a hidegbe. Tele voltam kettős érzésekkel: kilépve jól, ugyanakkor nagyon rosszul esett a hideg levegő, de legalább nem kellett Taehyung után szaladnom lázasan. Az ajtóban állt és várt. Gondoltam, arra, hogy beérjem, de nem.

- Kulcsot kérek – nyitogatta tenyerén ujjait. Értetlenül néztem rá. Nagyon lassan fogtam fel, amit épp tenni készült. – Destiny – hunyta le szinte már fekete szemeit, majd kinyitva folytatta. – Nyilván, ha hazamész, akkor az úgy lesz lehetséges, hogy én viszlek haza a te autódban, ezért örülnék, ha haladnánk, mert nincs kedvem a kezemben cipelnem téged, ha eléred a negyven fokos lázat, ami ahogy elnézlek, nemsokára bekövetkezik – fejezte be kelletlenül. Eltartott pár másodpercig, amíg felfogtam, mit akart ezzel a végeláthatatlan mondattal mondani, s elkezdtem elő kotorni a kisebb kulcscsomóm, amit a kezébe nyomtam, majd megint sietősen követni kezdtem, ugyanis rohadtul nem akart megvárni ismét.

  Úgy látszott, rendesen emlékezett arra az esetre a parkolóban pénteken, így egyből abba az irányba sétált, ahol állni szoktam, oda is találva. Kinyílt az ajtózár, s be is ült, majd én is utána, amint odaértem. Látszólag nem tetszett neki az autó belseje, mintha kicsinek találta volna, pedig azért nekem se volt kicsi autóm. Maximum az övéhez képest; ahhoz a böhöm nagy autóhoz minden kicsi. Fészkelődött pár percet, amíg sikerült becsatolnia övét, én meg próbáltam ébren maradni. 

- Van lázcsillapítótok? – fordult felém, miközben beindította az autót. Amint felfogtam a kérdést, válaszoltam is, bár már nagyon nem éreztem magam a Földön. 

- Nincs – néztem ki az ablakon az ajtónak nyomódva, hogy ne legyek hozzá olyan közel. Kellemetlen volt ez az egy légtér dolog, úgy éreztem, ő is olvas gondolataimban; túl nyitottnak éreztem a lelkemet abban a pillanatban, akár Hoseoknál, ám Taehyunggal nem akartam mindent megosztani – nem kényszerített szavak nélkül ilyen dolgokra. Csupán olyan volt, mintha mindent látott volna lelkemből, s csak remélni tudtam, hogy ez nem így van. Arra eszméltem fel, hogy valamilyen formában mindennemű kapcsolatot(beszélgetés, testközelség) a legkisebb valószínűségre akartam állítani. Nem mondott semmit, csak kitolatott a helyemről és kihajtott Szöul forgalmas utcáira. 

  Valószínűleg, ha nem lettem volna félig alvó állapotban, akkor a stabilitást nyújtó kapaszkodót megragadva próbáltam volna túlélni a gyógyszertárig vezető utat. Taehyung vezetési stílusa megegyezett az autóversenyzőékkel, s ettől én nagyon megrémültem. Szlalomozott az autók közt, az egyirányú utcákból úgy hajtott ki, hogy már szét sem nézett, s ami a legelképesztőbb volt az egészben, hogy semminek se ment neki, mindig maradt egy öt centi az én és a körülöttünk lévő autók közt.

(From:/www.duytancircle.com/)

 Megálltunk Szöul egyik legforgalmasabb utcáján, s Taehyung kiugorva az autóból szaladt be a gyógyszertárba, majd egy doboz lázcsillapítóval tért vissza. Ledobta az ölembe, majd a le nem állított járművel – ami a fűtést szolgáltatta – konkrétan kivágódott a többi autó közé, s becsatlakozott a diktált tempóba. Én pedig már megfogtam a kapaszkodót. Szemem sarkából is láttam, ahogy Taehyung próbálta elfojtani nevetését, minek eredménye egy féloldalas mosoly lett. Ki akart nevetni, amiért az életemet féltettem. 

- Merre tovább? – fordult felém egy pillanatra továbbra is arcán bujkáló mosollyal, egy kezével tartva a kormányt, másikat pedig a váltón nyugtatva. 

- Következő kanyarnál jobbra – szenvedtem ki magamból a szavakat, majd a táskámból elődurva az üveg vizemet bevettem egy filmtablettát, s tovább irányítottam Taehyungot, aki mintha veszedelmesebben vezetett volna, mint azelőtt. A hazafele vezető úton nem szóltunk egymáshoz, bár nagyon érezhető volt, hogy mondani akar valamit, de nem mondta ki. Viszont amin meglepődtem és nagyon örültem neki, az a kínos csend elmaradása volt. 

- És az az a magas épület jobbról – hajoltam kicsit a szélvédő fele, hogy arra mutassak. – Az épület másik oldalán van a parkoló, de nekem az is bőven jó, ha ide parkolsz – próbáltam fejemmel abba az irányba biccenteni, ahol a számkódos ajtó állt, de Taehyung, mintha meg sem hallott volna, tovább hajtott a parkoló fele. – Hát jó. 

  Befordultunk a föld alatti parkolóba, s egy pillanatra nem láttunk semmit – az autó világításain kívül –, ami alatt túl sok érzelem tört fel belőlem, kábulatom ellenére is – sőt, még intenzívebben láttam magam előtt az emléket. Dézsa vum támadt, s hirtelen az egyik álmomban éreztem magam. A kép, amit magam előtt láttam, egy New York-i utca képe volt, amiről egy aluljáróba fordultunk be apával, késő este, mikor öt éves voltam. Ez az egyszerű emlék rengeteg felhalmozott fájdalmat engedett ki belőlem, melynek következménye egy könnycsepp volt arcomon. Óvatosan és nem észrevehetően letöröltem, s próbáltam visszazárni az emlékszobát az agyamban, mert nagyon nem jó időpontban csapta ki a szél. Taehyung nem vette észre, leparkolt valahova, majd kiszállt és megvárta amíg én is kiszállok. Aztán jött a nagyobb probléma...

- Destiny! – hallottam keresztanyám kedves hangját Taehyung háta mögül. A fiú meglepődve fordult meg, így kiengedhettem elképedésemet, melyet se ő, se Yuna nem vett észre. – Destiny, drágám, jól vagy? – jött még közelebb, rá sem hederítve Taehyungra – bár észrevette –, s kezei közé fogta arcomat. Erőtlenül néztem vissza rá, s próbáltam válaszolni.

- Már igen...

- Lázas volt. – Ez egyre jobb!

- Igen? – fordult Taehyung fele, akinek kezei keresztbe voltak fonva maga előtt és arcizmai kőkeményen fedték arccsontjait, ugyanakkor elmosolyodott, mikor Yuna ránézett. Valami bántotta. Valamitől elakarta magát határolni. – Elnézést, de illetlen vagyok, Wang Yuna, Destiny...

- Anyukája – fejeztem be a mondatot helyette. Nem akartam, hogy tudja, hogy nem a szüleimmel élek. Úgy gondoltam, mindenkinek jobb, ha ebben a tudatban marad. Aztán feszülten vártam a bűvös nevet, amitől minden lánynak benedvesedik a bugyija, s minden fiú irigy lesz; a mi esetünkben Yuna meglepődik, s elismerően néz rám, bár fogalmam sincs miért. 

- Kim Taehyung – hajolt meg ő is. 

- Örülök – mosolygott fülig érően Yuna, én pedig gondolatban a fejemet fogtam, a valóságban a szememet forgattam. 

- Nekem vissza kell mennem az előadásaimra – jelentette be Taehyung, mikor már kínosnak érezte a csöndet ő is, ám nem látszott rajta. – Vettünk lázcsillapítót – mutatott a kezemben lévő dobozra. – Örültem a szerencsének – hajolt meg ismét, majd egy utolsó pillantást vetett félig más dimenzióban lévő arcomra, és elsétált mellettünk, a parkoló bejárata fele, zsebre vágott kézzel. 

- Taehyung! – jutott eszembe valami. Hangom visszhangozva csapódott ismét fülemnek. Taehyung visszafordult felém, s kérdőn nézett rám. – Hogy jutsz vissza?

- Busszal – fordított volna hátat, de én továbbra se hagytam elmenni. 

- Tudod, hogyan jutsz el egy buszmegállóba innen? 

- Google a barátom – lebegtette meg telefonját megjátszott mosollyal arcán, s most már tényleg eltűnt az egyik fal sarkában.

Ő tudja. De annyira idegesítő, hogy ilyen önfejű és makacs!

  Ezután egy hosszú monológ várt rám, na meg magyarázkodás, miközben a lázamat próbáltuk levinni. Egy pár órára elmúlt, de aztán megint felment, így bevettem még egy gyógyszert. Yuna folyamatosan csinálta nekem a teákat, meg a meleg leveseket, de nem voltam éhes, a teától meg folyton felkellett kelnem könnyíteni magamon. 

- Na mesélj – huppant le a lábamra Yuna, mire én felvisítottam a szomszédok legnagyobb örömére. Leszállt lábamról, majd ugyanolyan izgalommal nézett rám. – Ez a srác sokkal helyesebb, mint mióta először láttam. – Hát igen, a tea a szőnyegen végezte a gyomrom helyett.

- Ezt most hagyd abba! – parancsoltam rá. Még csak az hiányzott, hogy Yuna itt Taehyung külsejéről magyarázzon nekem.

- Te meg ezt! – mutatott idegesen a teás-Destiny nyálas szőnyegre. Gusztusos volt. 

- Tisztában vagyok vele, mennyire jól néz ki. De ezt már megbeszéltük a bárban és nem akarok megint erről beszélni – szögeztem le nyugodt hangon. 

- Akkor csak annyit mondj meg, hogy került ő az autódba – kért meg.

- Lázas lettem, a tanár megkért valakit, hogy segítsen hazajönni, mert lázasan nem vezethetek, és ő jelentkezett elsőnek, hogy hazafuvarozzon – mondtam érzelemmentesen. Nem volt ebben semmi extra, csak segített hazajönni. Akárki megtette volna. 

Ezt te se hiszed el, Destiny. 

- Destiny...Tudod, hogy nagyon vigyáznod kell vele... – nézett rám lélekbe látóan. Idegesített, hogy ennyire felelőtlennek néz. 

- Tudom, Yuna – néztem én is szemeibe. – Hazafele is vigyáztam, nincsen semmi probléma. Nem tud semmit és nem is fog – szögeztem le. Yuna egy „úgy legyen” felszólítással felállt, s elment a konyhába vacsorát csinálni. 

- Ma és holnap nem jössz a bárba – jegyezte meg csak úgy mellékesen. 

- Mi az, hogy nem?! – akadtam ki. Már három napja nem voltam lent, se próbálni, se semmi és már nagyon szükségem lett volna rá. 

- Beteg vagy, Destiny, ráadásul lázas – mondta nyugodt hangon, miközben összedobott három szendvicset, bár kétlem, hogy megennék annyit.

- Az egy dolog! Holnapra jobban leszek! – erősködtem, de ezt még én sem hittem el. Csak vissza akartam már végre kerülni a rendes életkörforgásomba. – Jó, oké... – adtam meg magam. – Maradok.

- Úgy mondod, mintha lett volna más választásod – nevetett fel, én pedig vágtam egy grimaszt, miközben leült a fotelbe srégan velem szembe és elkapcsolta a Tv-t valami hülye drámára már megint. 

- Olyan vagy, mint a spanyolok – fintorogtam. – Azok néznek ennyi szappanoperát! 

- Nem igaz! – lendült támadásba. – És ez nem is szappanopera! Ez egy dráma! 

- Ugyanaz – legyintettem lemondóan, majd fogtam magam és felsétáltam a szobámig – Yuna nyelvnyújtogatása kíséretében –, s onnan a fürdőig. 

- Destiny! – Korán reggel Yuna kiabálására kelni a legjobb, főleg két rémalom után, amik ismét ugyanolyanok voltak, mint vasárnap este. 

- Igen? – kiabáltam vissza nyűgösen, a párnába nyomva fejem. Úgy éreztem, hogy a szemeim az istenért sem akarnak nyitva maradni, így maradt a csukott szemes kiabálós mód. 

- Fél tízre időpontod van az orvosodnál! 

- Ne már, Yuna! – ültem fel hisztérikusan lekiáltva. Semmi kedvem, na meg erőm nem volt kikelni az ágyból ma. Ráadásul – ha mindez nem lett volna elég –, a mandulám be volt dagadva és az orrom meg dugulva. 

Kellett nekem belemenni abba a kurva tengerbe. 

- De már, Destiny! El ne késs! – parancsolt rám. – Le kell mennem a bárba, jövök délután fele, kaja a hűtőben, szeretlek, puszi! – hadarta el a mindennapi szövegét, majd ajtócsapódást hallottam, ezzel jelezve nekem, hogy üres a ház.

  Megnéztem az időt, ami fél nyolcat mutatott, így simán aludhattam volna még, de én már képtelen voltam visszaaludni. Lekászálódtam az emeletről narancssárga plédemmel a hátamon, s egy kávét öntve magamnak elhelyezkedtem a kanapén, benyomva  a Tv-t, s Garfieldot kezdtem nézni. Mindig túl korán vagy túl későn adják ahhoz, hogy reggel tudjam nézni, így nagyon örültem neki, hogy végre eljutottam odáig, hogy nézzem, egészen addig, amíg eszembe nem jutott JiNa. Nagy nyűglődések közepette visszamásztam az emeletre telefonomért, amin egyből be is nyomtam a hívást, végig sem gondolva, hogy ő lehet éppen előadáson ül.  Feltevésem bebizonyosodott, amikor JiNa suttogva szólt a készülékbe.

- Mondd gyorsan – utasított egyből, köszönés nélkül.

- Ne haragudj, majd megbeszéljük később, csak írj, mikor van szüneted! – hadartam el gyorsan. 

- Oké – válaszolta furán, majd egy „majd beszélünkkel” bontotta is a vonalat. 

  Fogalmam sem volt, hogy mit fogok csinálni egész nap egyedül itthon, úgy, hogy betegen még gyakorolni vagy tanulni se tudtam. A homlokomban úgy éreztem, hogy van egy nagy labda, ami tele van nyálkás trutyival, ami szeretne kitörni, s akármennyire is akartam az összeset kifújni onnan, nem sikerült. A torkom ennél egy fokkal jobb volt, mert azzal semmit sem tudtam kezdeni, így csak azt vártam, mikor mehetek el az orvoshoz, hogy gyógyszert írjon, már ha tud. Egyértelmű tüneteim voltak, mandula és arcüreggyulladásom volt, amit igazából nem értettem, hogy csináltam, mert én nem szoktam így beteg lenni. Meg se tudnám számolni, hány éve voltam utoljára lázas.

  Éhes egyáltalán nem voltam, de muszáj volt valamit ennem, hogy legalább annyival segítsek szervezetemen, hogy nem ájultatom el magam, így kicsoszogtam a konyhába és összedobtam egy tál joghurtos müzlit, előflórás joghurttal, ami egy kicsit segít majd rajtam. JiNa olyan egy órával később hívott vissza, aminek nagyon megörültem, mert már nem bírtam ezt a csöndet magam körül, úgy, hogy semmit se csinálhattam a Tv bámulásán kívül. 

- Na, most ráérek egy tíz percre – szólt bele köszönés nélkül.

- Neked is jó reggelt.

- Neked is, Destiny – válaszolt gúnyosan. – Jó lenne, ha mesélnél.

- Először te nekem! – állítottam le hirtelen. – Mi volt veled tegnap ebéd közben? – Egy pillanatnyi döbbent és feszült csend következett, majd egy sóhaj. Szinte már magam előtt láttam gondterhelt arcát, s tudtam: valami fontos történt abban a két percben, amíg Jiminék smároltak mellettünk. 

- Semmi, mi lett volna? – próbált nyugodt hangnemet magára erőltetni, de túl frusztrált volt ahhoz, hogy sikerüljön neki. Én pedig túl kíváncsi ám, ha nem akarja még elmondani, azt sajnos tiszteletben kellett tartanom, legnagyobb bánatomra.

Már csak azt akarom megtudni, hogy mi a faszért érdekel ez engem ennyire, mert már kezd baromira idegesíteni. 

- Mindegy... – zártam le. Majd ha elakarja mondani, elmondja. Nem firtatom. 

- Na, mesélj csak! Az egész egyetem rólad meg Taehyungról magyaráz valami kurva nagy baromságot! – nevetett egy kicsit. – Azt mondják, hogy ő vitt haza a te autódban tegnap, mert beteg voltál.

- Így történt. – Mi értelme lett volna tagadnom? Semmire se mentem volna vele, ráadásul nem is értettem, miért ekkora szám ez. 

- Hogy mi van? – Elképzeltem, ahogy arca megdermedve kérdezi ezt tőlem. 

- Mi ennyire hihetetlen ebben? – értetlenkedtem. 

- Most komolyan? Ezt tényleg megtörtént? – kérdezősködött tovább, mintha szórakozna velem.

- Igen, JiNa! Mondd már, miért ekkora dolog ez! – váltam kissé feszültté, mert már nagyon tudni akartam, mi folyik itt. 

- Taehyung...Taehyung soha nem ment még haza senkivel se. Ő...soha nem segített eddig senkinek, kivéve, ha ő jól jött ki belőle – magyarázta. – Történt...más is? – Na, ezen már felháborodtam.

- JiNa! Az, hogy nem vagyok szűz, nem jelenti azt, hogy minden jött ment baromarccal lefekszek, aki az utamba akad! – keltem ki magamból. – A másik meg – folytattam ugyanolyan hangnemben. – Hogy feküdtem volna le vele, amikor éppen harminckilenc fokos lázzal próbáltam ébren maradni mellette az autóban?!