Váratlanok

Tizedik fejezet

《 Régen voltak barátaim. Valójában egész sok. Aztán, amikor elszöktem Amerikából, nem tarthattam velük tovább a kapcsolatot. Koreába költözve nagyon hiányoztak ezek az emberek, úgy éreztem, megszakadok egyedül a teher alatt. Pár hónappal később viszont rájöttem, hogy nincs szükségem barátokra, hiszen ők múlandóak. Egyes egyedül Yuna volt, aki mellettem állt minden sírással töltött este; akkoriban kezdtem nyitni felé, akkoriban lettünk jóban.

  Azóta megtanultam, hogy a barátok csak ideiglenesen vannak mellettünk. Pár év és már úgy sétálunk el egymás mellett, hogy fel se ismerjük a másikat...Ezért nem akarok barátokat. Nem akarok fájdalmat okozni magamnak, hisz így is van elég, nem igaz? 》

- Oké, oké bocsi, ne haragudj, nem gondolom, hogy egy ribanc vagy... – szabadkozott egyből.

- Még jó – dörgöltem meg arcom idegesen, közben hallottam a következő előadás kezdetét jelző csengőt. 

- Mennem kell...Majd beszélünk – búcsúzott el, s le is tette. Hát, nem egészen ilyen beszélgetésre számítottam. Sértő volt, hogy ilyet nézett volna ki belőlem JiNa, ugyanakkor belevéste agyamba azt a pár mondatot Taehyungról. Ha ez tényleg igaz, akkor valami nagy kavarba keveredtem, hiszen Kim Taehyungról beszéltünk, aki – ahogy JiNa mondaná – nem tesz semmit másért, kivéve, ha érdeke származik belőle. Már csak az a kérdés, hogy mi az ő érdeke. Most, hogy ezt így JiNa elmondta, összeállt a kép. Eddig azon gondolkoztam, hogy miért segített nekem ennyit Taehyung, mi oka volt erre, de most már azon fogok, hogy mi történik ezután. 

  Kilenc óra körül összeszedtem magam, s elindultam az orvoshoz, de ahogy már reggel is tudtam, hogy nem kéne kimozdulnom otthonról, ugyanúgy akkor is, amikor beültem az autómba. Az egész jármű belsejét belengte az a bizonyos illat, amit a bőrdzsekin is éreztem, s minél hamarabb ki akartam onnan takarítani az egészet, így bekapcsoltam a fűtést. Akármennyire is jó illat volt, nem akartam, hogy érezzem. Dühös voltam, de pontosan nem tudtam volna megmondani, mire, csak annyiban voltam biztos, hogy Taehyung fele irányult minden haragom. 

  Hatalmas dugók voltak a városban az esőzések miatt, amik már tegnap este óta folyamatosan zajlottak, s nem akartak elállni. Mindenhonnan ömlött a víz, néhány helyen még meg is teltek a lefolyók, így kisebb-nagyobb pocsolyákban vezettek az autósok, köztük én is. A hangulatomat nagyon elnyomta ez a borzasztó időjárás, utáltam az esőt és ezt a borult, élesen világító felhőtakarót, amitől csak hunyorogva láttam. 

  Éppen egy kereszteződés harmadik sávjában álltam, piros lámpánál, amikor egy nagy fekete terepjáró gurult az én fehér terepjáróm mellé. 

  Először nem tartottam fontosnak, azt hittem, csak egy sima autós, de akkor már nem volt annyira lényegtelen, amikor heves integetést vettem észre szemem sarkából. Óvatosan arra fordítottam fejem, s elnevettem magam, mikor Hoseok vidám arcát láttam a saját autójában. Ő is nevetett egy kicsit, majd elővette telefonját, amit kis nyomkodás után a füléhez emelt, s szemembe nézett, én pedig kérdőn vissza, de megértettem miért tette ezt, amikor a telefonomat hallottam csörögni a táskámban. Mosolyogva, s hitetlenül megráztam fejem, majd előszedve telefonom, felvettem azt.

- Mi járatban erre, Destiny? – Újra átnéztem az ablaküvegeken, s visszafojtott mosolyú arcát néztem, ahogy ő is az enyémet. 

- Orvoshoz tartok. – Közben elindult a sor, s a következő lámpákhoz hajtottunk, miközben én kihangosítottam a telefonom, s az ölembe dobtam. 

- Ja, igen, hallottam, hogy beteg lettél – jegyezte meg egyszerűen. 

Ja, képzelem, hogy hallottad. Hatféleképpen elmesélve. 

- Veled tarthatok? – vigyorodott el. Mi bajom lehetett volna belőle? 

- Gyere – mosolyodtam el féloldalasan, majd megnyomtam a gázpedált, mert épp váltott a piros lámpa zöldre. Kinyomtam a telefont, amiben Hoseok felnevetett, s sietősebben hajtottam a háziorvosom rendelője felé. 

  Odaérve leparkoltunk egymás mellé, s megvártam, míg kiszáll az autóból. 

- Tudsz ám vezetni – rázta meg fejét sóhajtva. 

Taehyunghoz képest én vattacukorfelhőkön vezetek. 

   Beléptünk a rendelőbe, ahol köszöntünk a rengeteg embernek, akik nem túl kedvesen vissza, s le is ültünk két üres székre a sarokban. Úgy fél percig voltunk így, csöndben egymás mellett, s nem tudta elkerülni figyelmem izmos lába. Kidolgozott izmok borították combját, s vádliját, melyek általában nagyon imponálnak egy nőnél, úgy nálam is, de ezen és a mosolyán kívül Hoseokon más számomra nem volt érdekes. Nem mondtam, hogy nem helyes Hoseok, és, hogy nem vonzó, mint férfi, de nem volt az esetem. Ezen kívül még, amit észrevettem, az a fekete, térdnél kivágott nadrág volt, melyet a kisebb koncertjükön is viseltek. Lehet, hogy csak én nem vettem róla tudomást eddig, de nem emlékeztem, hogy ilyet hordtak volna mindig is. Ám tény, hogy nagyon jól állt neki.

- Na, Destiny – kezdett bele a beszélgetésbe, aminek nagyon örültem, mert már kínos volt a csend. – Mi is volt az a Taehyungos mizéria Yunával? – nézett le rám kaján vigyorral. Egy pillanatra megdermedtem ezen a kérdésen, egyből tudtam, miről beszél, de nem mutathattam, hogy értettem, amit mondott, mert túl átlátszó lett volna. 

- Mire gondolsz? – játszottam meg az értetlent.

- Amikor Yuna azt hitte, hogy Taehyung vagyok – vigyorgott továbbra is.

- Ja...hogy az – „értettem” meg. – Yuna össze-vissza beszél mindig, ez nála normális – mosolyogtam rá, de mint mindig, most sem tudtam teljesen hihetően hazudni. Pedig annyit gyakoroltam!

- Ühüm – fonta keresztbe karját maga előtt, s lejjebb csúszott a székén. 

- Mert te mit hiszel, Hoseok? – ültem be én is ugyanúgy, s próbáltam leplezni idegességem. Nem akartam, hogy bármilyen egyéb személyes infót kiszedjen belőlem – ennél a Taehyungos témánál csak kínos lenne. 

- Hogy oltárt állítotok Yunával otthon Taehyungnak – mondta halál komolyan, de tényleg olyan komolyan, hogy már majdnem elhittem, hogy ez nem vicc. Arcáról minden nevetőránc eltűnt, s szemeimbe bámult, ami ritka kellemetlen érzés volt. Aztán minden utóbbi nélkül elnevette magát. – Nem ti lennétek az elsők.

- Ez köcsög húzás volt – löktem meg karját, majd gyorsan visszavettem, mert érzékeltem, hogy még ő is meglepődött ezen húzásomon – nem hibáztatom, én is magamon. Miután kinevettük magunkat, felfogtam utolsó nekem intézett mondatát. – Komolyan történt már ilyen? – néztem rá döbbenten. 

- Még nyolcadikban – legyintett. 

- Ez beteg – fintorodtam el.

- Taehyung csinálta magának, szóval igazából mindegy.

- Meglepődtem – dramatizáltam, mire Hoseok felnevetett. Két pillanat múlva a doktornő szólt, hogy mehetek be, így egy „öt perc” kijelentéssel be is slisszoltam az ajtón. 

  Kaptam két gyógyszert, amiket ki kell váltanom, plusz egy vény nélkül kapható orrcseppet és hogy gőzöljem az orrom, majd közölte, hogy legközelebb jövőhét hétfőn menjek bárhova. 

Meg a kis faszomat. 

  Én biztos nem maradok ki egy hetet a bárból.

- Mennyire sietsz? – álltam meg Hoseok előtt, hogy felvegyem a kabátom.

- Semennyire. Igazából teljesen ráérek – válaszolta egyszerűen.

- Te nem szoktál tanulni, vagy ilyesmi? – Furcsálltam, hogy ennyire nagyon ráér. Biztos, ha én mennék holnap egyetemre, akkor sokat tanulnék. 

- Nem mindig – rántott vállat, s udvariasan megtartotta nekem az ajtót. Elmosolyodtam, majd innen átsétáltunk a nem messze lévő gyógyszertárba, s kiváltottam a gyógyszereimet, amit Hoseok ismét türelmesen végig várt. Ki kellett már valamit találnom, amit ő is élvezhet, hisz egész délelőtt velem szaladgált ide-oda, ráadásul már dél volt, s gondoltam éhes. 

- Na figyelj – gyömöszöltem bele a zacskómba a blokkot. – Menjünk el kajálni és én fizetem – ajánlottam fel, Hoseok pedig egyből elfogadta, mindennemű ellenkezés nélkül ingyen ebédjét. Nekem mindegy, nem is engedtem volna, hogy fizessen, csak azért mégis jólesett volna ha szabadkozik egy kicsit. – Van egy jó null-huszonnégyes hamburgeres – ajánlottam fel a kedvenc helyem egész Szöulban. Nagyon olcsó és nagyon finom hamburgerkülönlegességeket csinálnak. Igaz, nem szoktam kijárni a városba – soha nem tettem, csak New Yorkban, de akkor sem gyakran –, de mindig itt ettünk Yunával, ha elmentünk valamerre. 

  Hoseok minden további nélkül beleegyezett, s el is vezettem oda; érdekes módon, ő nem tudta, hol van ez a hely, pedig az ember azt hinné, hogy annyit jár el estenként, hogy mindent ismer a városban. Megmutattam neki a nagy falnyi hamburger fajtát, ő pedig kissé elcsodálkozva olvasta végig az opciókat, én viszont egyből a szokásosát kértem, ami egy baconos, uborkás, sonkás, dupla sajtos, dupla bucis és dupla húsos hamburger volt. Engem soha nem zavart, hogy mennyit eszek, mindig csak nekiestem a hűtőnek és azon imádkoztam, hogy végre hízzak egy kicsit, mert mikor anyu meghalt, nagyon lefogytam, s muszáj volt ennem. Most viszont zavart, hogy tudtam, hogy a felét se fogom megenni a hamburgernek. 

- Jutottál valamire? – álltam oda Hoseok mellé, de túlságosan beleálltam az intim szférájába, így kicsit visszább léptem. 

- Hát – húzta végig ujjait arcán, majd ott hagyva nézett fel a tábla tetejére. – Nem igazán. – Ezután megpróbáltam ajánlani neki pár fajtát, s a huszadik ajánlatomat el is fogadva endelte meg azt. 

  Körülbelül tíz percen belül el is készült a két hamburger, s a járdán felállított asztalokhoz kiülve bele is kezdtünk, ám én pár harapás után abbahagytam az evészetet, mert úgy éreztem, nem fér több belém.

- Nehogy azt mondd, hogy nem fér több! – tette le az asztalra Hoseok hamburgerét, s elképedve nézett rám, mire én elfojtva mosolyomat néztem rá. 

- Beteg vagyok, ilyenkor nem tudok enni, szóval de, nem fér több – csomagoltam be ebédemet. 

- Én is ezt mondanám – gyanúsított meg, mire elnevettem magam. Kis csönd után Hoseok nem bírt magával és ismét megszólalt, ám ekkor én egy kicsit ideges lettem.

- Tudod, Des... – tette le hamburgerét megint, s elrágta a falatjából maradt utolsó darabokat. - ...örülök, hogy ez így alakult. – Kérdőn néztem rá. – Mármint, hogy jóban lettünk, már amennyire ez nálad lehetséges, persze – mosolygott őszintén. 

- Hallod! – szólaltam fel hirtelen. – Hagyd abba, hogy a fejemben olvasol! Idegesítő! – kértem ki magamnak, s rendesen meglepődtem reakciómon. 

- Ez nem gondolatolvasás, Des, az ember ezt alapból látja rajtad – magyarázta úgy, mintha észre se vette volna felszólításom, s tulajdonképpen elterelte a gondolatolvasás témáját. 

- Remek – morgolódtam, de közben elgondolkoztam azon, amit mondott. Ha tényleg ennyire átlátszó vagyok, akkor hatalmas baj lesz így velem, vagy már van is. – Te mióta látod ezt rajtam? – tettem fel nagyon nehezen ezt a kérdést. Hoseokot egyáltalán nem lepte meg, ugyanakkor habozott egy kicsit, mielőtt válaszolt.

- Úgy...április eleje óta körülbelül – harapott megint ebédjébe, s először fedeztem fel rajta, hogy félt kimondani, amit gondolt. 

- Mi történt akkor? – vontam fel szemöldököm. Nem sok minden maradt meg a Hoseokkal töltött napjaimból, így erre sem emlékeztem. 

- Pontosan én sem tudom. Egyszerűen láttam. Nem tudom megmagyarázni – rázta meg fejét. Nem válaszoltam semmit, csak a mondatok visszhangzását hallgattam a fejemben, miközben Hoseok befalta a maradék hamburgerét. Én eltátva számat figyeltem, ahogy összegyűri a papírt, amiben az előbb még a fejnyi nagyságú hamburger lapult. 

- Ezt mégis hogy...?

- Mit? – kérdezett vissza tele szájjal, majd megpróbálta elnevetni magát, de a sok kajától nehezen ment. 

- Semmit – legyintettem, Hoseok pedig elkezdett köhögni, mire megütögettem hátát. – Ha megfulladsz, mindent tagadok – nevettem fel. 

- Kapd be, Destiny – mondta rekedtes hangon és még köhögött párat. 

- Fizetek – nevettem még mindig, de Hoseok hirtelen megragadta a csuklóm és elrántott az ajtó elől, majd bement azon és a kasszához sietett. Nem hittem a szememnek, ahogy az eladóval diskurált az árról, amit a két hamburgerért kellett fizetni. Gyorsan bementem az ajtón, de hiába, Hoseok pont abban a pillanatban nyújtotta át a pénzt, amikor odaértem a pulthoz. 

- Csaló! – szóltam rá mérgesen, mire mosolyogva rám nézett.

- Szívesen – vigyorgott, s megindult ki a fekete és fehér terepjárók felé. Elképedve néztem utána.

Rendesen rászedett, bár ezt gondolhattam volna. 

  Két nappal később végre lemehettem próbálni, ami négy teljes órát vett igénybe, mialatt minden feszültség távozott belőlem. Továbbra is betegeskedtem, de már inkább csak orrot fújtam és nem kaptam levegőt – ami egy kicsit akadályozott a táncolásban, de „hajthatatlan” voltam, ahogy Yuna mondaná. 

  Este végre visszatértem a régi kerékvágásba, s mikor beléptem a cigifüstös, alkoholszagú, férfiaktól és hiányosan öltözködött nőktől hemzsegő klubba, megnyugodtam, s otthon éreztem magam. Ez a kis terem nagyon fontos helyet foglalt el magának a még élő lelkemben ebben a majdnem egy évben. A szokásos műsorom után megindultam felfedező körutamra, ahol meglepődött mosollyal fogadtak törzsvendégjeink, s az újak csodálkozóval. Én csábítóan elmosolyodva kezdtem bele műsoromba, melyet nagy sóhajokkal, örömmel, ámulattal, s vágyakozással fogadtak, én pedig jól éreztem magam, egész este. Ez az én helyem, nem egy hülye házibuli kanapéja. 

  Egész este sürgött forgott a hely, jöttek-mentek a vendégek, Yunával annyit tudtam beszélni, hogy épp hova menjek, tehát nagyon forgalmasnak volt betudható az este, melynek mindenki nagyon örült. 

  Olyan éjfél fele járhattunk, mikor az egyik vendégemmel végeztem és elmentem az öltözők fele, s nagy trappolást hallottam magam mögött. Először nem szenteltem neki nagyobb figyelmet, gondoltam valamelyik táncosnak lett egy kis szabadideje és bemegy az öltözőbe pihenni, aztán, amikor jéghideg mancsokat éreztem fedetlen csípőmön felkaptam a fejem, az pedig már hab volt a tortán – én esetemben a hirtelen félelmemen –, hogy az idegen megfordított, s az öltöző ajtajának szorított – mire egy kisebb fájdalmas nyögés szaladt ki számon –, majd ő is nekem feszült ágyékával, s pár centire került arcomtól ajkaival.

  Kinyitottam szemem döbbenetem után – bár továbbra is látszott rajtam a meglepődés –, hogy legalább tudjam, ki támadott le így, aztán pulzusom az egekbe szökött Jimin éjfekete szemeinek láttán. Hirtelen elfelejtettem, hogy Jimin figyelmetlen és nem lenne képes felismerni, főleg, hogy maszkban, négy réteg sminkben és kék kontaktlencsével álltam előtte. 

- Nocsak, nocsak, Summer – kezdett „megdorgállak” stílusban beszélni, közben kacér mosoly helyezkedett el arcán, láthatóvá téve almácskáit. – Nem kéne ilyen óvatlanul járkálnod egyedül – próbálta beállítani azt a kis teret a színpadok és öltözőajtók közt egy veszedelmes sikátornak. Gondolkoztam, hogy milyen szerepet öltsek magamra ma este, és az ellenkező szűzi lányt választottam. 

- Eressz el, kérlek – játszottam meg a könyörgést, s próbáltam kiszabadulni rácsokként körém fonódó karjai alól, de nem engedett. Tudtam, hogy miért jött, ez egyértelmű volt, de amikor megígértettem vele,  hogy majd bepótoljuk az elmaradt akciónkat, akkor sem gondoltam komolyan. Csak ezt ő nem tudta, én pedig abban reménykedtem, ha egyszer visszajön, majd valahogy kimentem magam, s elmegy a kedve az egésztől, ha másodjára is kikosarazom. Viszont most nem volt menekvésem semerre. Egyedül az menthetett meg, hogy valaki erre jön valami miatt és szétrebbenünk Jiminnel. Ennek pedig a valószínűsége nagyon a béka fenekét verdeste. 

- Hova lett a magabiztosságod? – vigyorodott el önelégülten. – Tán nem megijedtél, tőlem? – nyomatékosított a „tőlem” résznél, én pedig félve néztem újra szemeibe, így azt a hitet keltettem benne, hogy „igennel” válaszoltam. – Na, ne nevettess – nevetett fel mégis, mintha nem hinne nekem, s ahelyett, hogy megcsókolt volna, nyakamat kezdte álkapcsom vonalán keresztül haladva puszilgatni. 

  A Key-es eset után mérlegeltem a helyzetet, s arra jutottam, hogy ez egyáltalán nem volt erőszakos. Hagyta, hogy kissé ütögessem vállát, miközben testemet bejárta az a kellemes bizsergés, melyet már nem először okozott dús ajkaival nyakamon. Nem szorongatott, nem markolt fenekemre olyan erővel, melytől fel tudtam volna sikítani. Ez az a kellemes erőszak volt, ami még belefért, s amikor széles mosollyal arcán áttért ajkaimra, kezdtem elveszteni a valóságérzetemet. Nyelve utat vájt magának ajkaimon át, ám én nem akartam beengedni, mert tudtam, hogyha megteszem, az ölébe ugorva irányulunk az öltözőbe. 

  Eddig nem értettem, mit esznek ennyit ezeken a fiúkon, de a buli óta tudom, hogy Jimin bárki lábait képes szétnyitni, csak el kell érnie, hogy csókolózhasson az illetővel. Ez az ő titkos fegyvere, csak nálam ez akkor sem aratott akkora sikert, mert még teljesen magamnál maradtam, amikor fenekemre rámarkolt, s egy kisebb sóhaj hagyta el számat, így behatolhatott szájnyílásomon. Felocsúdni se volt időm, mielőtt nyelve az enyémmel járt volna táncot, s onnanstól kezdtem elveszni, hogy ráharapott alsóajkamra. Keze továbbra is fenekemen volt, melyet megállás nélkül fogdosott, s ez belőlem ugyanolyan jóleső bizsergő érzést váltott ki, mintha nyakamat puszilgatta volna. Hát, ez sem segített a helyzetemen. Az már inkább, hogy lépteket hallottam a színpadok felől, melyet Jimin egy másodperccel hamarabb, így egyből elugrott előlem, s idegesen nézett rám, miközben próbálta leküzdeni kezelhetetlen vágyát, mely ahogy láttam, nem akart csillapodni, mert folyamatosan engem mért végig tetőtől talpig. 

- Játszd meg, hogy rosszul vagy! – suttogtam olyan hangosan, amennyire csak tudtam, s próbáltam az „úgyis drámais vagy, megy az” mondatot magamba fojtani. Miután felfogta, amit mondtam, leült a fal tövébe és homlokráncolva játszott hányingerben szenvedő részeget – ha jól vettem le.