Idegenek

Tizenegyedik fejezet

《 Igazából, a rémálmaim anyu halála előtt pár héttel kezdődtek. Ugyanezeket álmodtam minden este, ugyanígy sírva ébredtem. Akkoriban megnyugtatott, ha anya karjaiba zárt. Olyankor úgy éreztem, nincs miért félnem, mert itt van és nem hagy el. Aztán egy nap...Megtörtént a tragédia. Teljesen összezuhantam, s akkoriban a rémálmaim egész este peregtek szemeim előtt, aztán ez folytatódott évekig, mígnem tíz évvel később abba nem maradt. 

  Azalatt a tíz év alatt anyun kívül senkivel se álmodtam. 》

  Ahogy arcát figyeltem, engem is elfogott az elviselhetetlen hányinger. Körülbelül az a fajta, ami Key-nél is. Eszembe jutott Mia. Egyszerűen tudtam, hogy ezt fogja tenni Jimin. Annyira éreztem már, amikor JiNa elmondta, hogy kavarnak. Jimin, undorító, és teljesen biztos voltam benne, hogy én már a legalább hatodik voltam neki a héten a nyolcból.

  Hatalmas kő esett le szívemről, amikor Yuna alakja közeledett felénk, s mikor én beszéd nélkül közöltem vele, hogy Jiminnek semmi baja, egyből ő is szerepébe ugrott. 

- Jézusom! Mi történt? – guggolt le Jimin elé, aki óvatosan ráemelte „részeges” tekintetét. 

- Hányingere van – mondtam kissé frusztrált hangon. Azon agyaltam, hogy hogy fog hazajutni, mert hogy én biztosan nem ülök be mellé az autójába, mert a végén még ott mászik rám szó szerint. 

- De nem, jól vagyok. – Egész jól alakította szerepét. Már majdnem elhittem, hogy tényleg részeg.

- Hát persze – ironizáltam, majd közelebb léptem hozzá. – Van valaki, akit érted tudunk hívni? 

- Namjoon – mondta nehézkesen. Valahogy nem vártam más nevet. Namjoon tipikus az az alkat, aki mindig segít a barátain, ha kell. A kezemet nyújtottam telefonjáért, majd ő nagy nehezen előkotorta széldzsekije belső zsebéből és a kezembe adta a legdrágább telefonfajtát a világon. – Egy kettő három négy öt hat – hadarta el a kódot. 

Találó. 

  Beírtam a bonyolult kódot és a háromszáz négyjegyzékből kikerestem Namjoont. Kiemelném a háromszáz névjegyzéket, aminek háromegyede csak női név volt. 

- Mi a fene van Jimin?! – szólt bele öt csöngés után Namjoon, s ahogy hallottam, éppen aludt. – Mondtam, hogy aludj éjszakánként!

- Őhm, haló, ne haragudj, hogy felkeltettelek – szabadkoztam félhangon. – Summer vagyok, a bárból. 

- Óh, hello, Summer – lett egy fokkal kedvesebb hangja, de továbbra is nyűgös volt. – Bocs, az előbbiért – nevetett egy kicsit halkan. Én is elmosolyodtam és megnyugtattam, hogy semmi baj. Aztán Yuna arcára néztem, aki szemeivel feltett egy kérdést: „ráérsz?!”. Gyorsan észbe kaptam és belekezdtem abba, amiért felhívtam hajnalok hajnalán Namjoont.

- Egyébként azért hívtalak én, mert Jimin épp önkívületi állapotban fekszik a földön, sárga földig részegre ivottan – jegyeztem meg úgy mellékesen. Namjoon először elhallgatott, s nem is mozdult meg, aztán egy „argh” hangot kiadva magából hallottam, hogy felkelt. 

- Mindjárt ott vagyok – nyomta ki a hívást. Elég hihetetlen volt számomra, hogy Nam ennyire egyszerűen vette, hogy el kell jönnie Jiminért úgy, hogy ő már aludt. Én biztosan nem tenném meg senkiért, és nem azért, mert önző vagyok, hanem mert megtanultam, hogyha valakihez kedves vagyok, annak a kétszeresen rossz fordítottját kapom vissza. 

  Tíz(!) perc múlva Namjoon tényleg a bár előtt állt hatalmas autójukkal. Küldött egy SMSt, hogy menjünk ki, mert ő nem akar bejönni. Hát mit ne mondjak, nagyon jó volt Jimint átcipelni a báron. De legalább nem vonszoltatta magát teljesen.

- Hogy lehet ennyi esze?! – szólalt fel ingerülten Namjoon, mikor meglátta Jimint a kezeink közt, majd ellökve magát a járműtől átvette tőlünk. Mi kinyitottuk az anyós ülés ajtaját, Nam pedig beszenvedte Jimint és rácsukta az ajtót. Lihegtünk párat, mielőtt megszólaltunk volna; szerintem egyikünk sem gondolta, hogy Jimin ilyen nehéz. 

- Elnézést a kellemetlenségért – szabadokozott Nam.

- Inkább mi kérünk bocsánatot, amiért kirángattunk az ágyadból hajnal egykor – simogattam meg kínomban az időközben kabát fedte karom.

- Ugyan – legyintett Namjoon, majd tarkóját vakargatva nézett felváltva ránk. – Nagyon nagy kérés tudom, de...Az van, hogy Jimin is a terepjáróval jött és nem szívesen hagynám itt... – Tudtam, mit akar ezzel mondani: nekem kell hazavezetni az ő autójukat. 

A sors iróniája. 

- Oké, elviszem – adtam be derekam. – Fél óra és jövök, jó? – néztem Yunára, aki homlokráncolva bólintott. 

- Visszahozlak – ajánlotta fel Namjoon, aminek nagyon örültem, mert nem volt sok kedvem ilyen „ruciban” tömeg közlekedni. 

- Siessetek – intett Yuna, majd együtt visszamentem a bárba. Kint Namjoon előkereste Jimin dzsekijében az autókulcsot, majd indulhattunk is. 

  Namot követve hajtottam fel a hatsávos útra, majd egy fél órás autóút következett, míg végül egy kis utcába fordultunk be, ahol társasházak futottak végig az út mentén. Az utcában a lámpák elég gyér fényt szolgáltattak, így kissé megrémisztett a hely. Hasonlított az egyik rémálmom helyszínére, ezáltal minél hamarabb szabadulni akartam.

  Namjoon mögé leparkolva ki is pattantam, majd szemügyre vettem az előttem álló házat, s az akörül álló autókat. Nem tűnt Szöul leggazdagabb negyedének, s nem is volt az. A ház burkolata kissé lejött már, a lépcső korlátja megvolt dőlve, a kukák öregen álltak a ház előtt, s a kisebb pázsit sem volt a legápoltabb. Na meg, Namjoonék autói se passzoltak az ütött-kopott, olcsó és öreg példányokhoz körülöttük. Kíváncsi voltam, miért élnek itt. 

- Mindjárt jövök – mondta Nam, majd elindult a ház fele, s két lépés megtétele után Jiminnel a vállán –amit nem értettem, mert Nam előtt már felesleges volt megjátszania magát – Jungkook, Taehyung és Jin jöttek ki az ajtón – vagy csapódtak ki. – Hála a jó égnek.

- Mi a faszt csinált már megint magával?! – hallottam Jungkook lágy, ugyanakkor dühös hangját a hármasból, s hogy ne vegyenek észre, az ajtónak támaszkodtam háttal és keresztbe tettem karom. 

- Elment a maradék józan esze! – csattant fel Jin is – legnagyobb meglepetésemre –, s gyorsabban kezdte szedni a lábait Nam fele, aki szívesen adta át neki és Jungkooknak Jimint, ő meg közben a fejét lefelé tartva rohant utánuk – nyilván azért, hogy ne hányjon. Halkan elnevettem magam, mert nagyon nevetséges helyzet volt. Jiminnek pedig felírtam egy piros pontot, szépen megszívatta őket. 

- Azt hitted, nem veszlek észre? – hallottam meg azt a mély hangot mellőlem. Fogalmam sincs, hogyan került át mellém, azt pedig végleg nem tudtam felfogni, hogy hogy került elém. Szemeimbe bámult, én pedig az éjfekete szempárba. Pulzusom az egekig felért, idegességem átlépte a határt, s már egyáltalán nem fáztam. Jéghideg ujjai lassan rátekeredtek nyakamra, mire kisebbet ugrottam helyemen, majd a libabőr mindenhol ellepte testem, amit Taehyung is észrevett, s beharapta dús ajkait.

Miért kell folyton ezt csinálnia? Nem elég neki egy nő egy napra? 

  Lenézett ajkaimra, melyeket már nyitva tartottam annak érdekében, hogy a miatta felgyülemlett hő távozik testemből, majd visszapillantott szemeimbe, s féloldalasan elmosolyodott. Az agyam pedig elkezdte feladni a szolgálatot, amikor közeledni kezdett felém. Erősen koncentráltam az olyan dolgokra, amiknek semmi erotikus tartalma nincs, de képtelen voltam másra gondolni. Még a virágokban is a szenvedélyt láttam. Két centire ajkaimtól megállt, de akkor én már lehunytam szemeim, s vártam. 

- Ne már, Summer – távolodott el, s leengedte kezét, majd zsebre vágta. – Ennyire vonzó lennék? – vigyorgott önelégülten. Magam sem tudtam felfogni, amit a vágy, a düh és a felfokozott izgalom hatására tettem.

  Rendesen meglepődött hirtelen jött támadásomon – szintúgy én is –, de kis habozás után a kocsiajtónak vágódva végeztem, miközben kezei lassan lefele vándoroltak oldalamon. Nem voltam képes nem arra gondolni, hogyha nem az utca közepén álltunk volna, mi lehetett volna ebből. A következmények pedig szintén nem érdekeltek, egyedül csak a vággyal feltöltődő és fűtött testemre tudtam gondolni. 

  Nagy erővel ajkamba harapva szakította meg Taehyung csókunkat – fájdalmamban kisebb nyögés szaladt ki számon –, mely eredménye vér íze volt számban. Eltávolodott tőlem – észre se véve a szám felszínén éktelenkedő vörös folyadékot –, én viszont nem akartam annyiban hagyni. Fájt alsóajkam, de további csókokra vágytam, további érintésekre, s forró leheletére nyakamon. Már éppen léptem volna felé, amikor Namjoon közeledett az autója irányába. Taehyung megfordult, s úgy tett, mintha mi sem történt volna. Tudtam, hogy Nam visszajön, de azt nem gondoltam, hogy Taehyungnak ez ilyen egyszerű lesz. Én alig bírtam magam türtőztetni, hogy ne szedjem le róla a dzsekijét – meg úgy mindenét –, ő pedig halál nyugalommal állt mellettem keresztbe tett kézzel. Kerültem Nam tekintetét, s óvatosan összefogtam kabátom magamon, melyet Taehyung időközben lehúzott, így szabadon hagyva csupasz hasam. Észre sem vettem, hogy ez történt, amíg előttem állt, s forróvá varázsolta fagyoskodó testemet. 

- Kösz, Tae – dobta oda az egyik slusszkulcsot neki, majd a másik autó túloldala fele vette az irányt. – Gyere, Summer, eldoblak gyorsan – ült be. Taehyung elvonult előttem az egyik fekete autóhoz, miközben sunyi mosoly bújt meg arcán, én pedig legszívesebben leütöttem volna, utána természetesen magamat is. Hitetlenül elnevetve magam megráztam fejem, majd kelletlenül beszálltam Nam mellé, aki egyből indult is. 

Hogy lehetek ekkora kurva? 

  A bár fele az ablakon kibámulva azon filóztam, hogy hogyan lehetne ezt a pszichés ingert megszüntetni, amikor Taehyung vagy Jimin közelében vagyok. És nem jutottam semmire. Ez egy olyan dolog, amit maximum csillapítani lehet, ahhoz pedig az kell, hogy lefeküdjek valakivel. Túlságosan sok felhalmozott feniletilamin van az agyamban ahhoz, hogy ellenálljak nekik. A probléma ezzel csak az, hogy nincs rá jelölt, mivel ha Taehyunggal vagy Jiminnel lefekszek, a büszkeségem odavész. 

- Nagyon köszönöm és nagyon sajnálom, hogy felkeltettelek – kértem megint bocsánatot, Nam viszont ugyanúgy fogadta, mint eddig.

- Én sajnálom, hogy kiszakítottalak a munkádból amiatt a barom miatt – mérgelődött. Már nem mondtam semmit, így kiszálltam az autóból és integettem Namnak. – Légy jól! – Észrevette, hogy valami bajom volt egész út alatt. Hihetetlenek, hogy mindig mindent leolvasnak az emberről. 

  Belépve a bárba megéreztem a kegyetlen fáradtságot. Már jóval munkaidőmön túl voltam, de nem akartam hazamenni. Két vendég után levágódtam az egyik forgós székre, s kiterültem a pulton. Yuna úgy öt perccel később jelent meg előttem, épp a poharakat törölgette. 

- Mi az szívem? – Hallottam hangján, hogy mosolyog. – Elfáradtál? 

- Kicsit – sóhajtottam.

- És még? – Túl jól ismer. Már eltelt több, mint egy hónap, mióta Yunával utoljára itt beszéltünk, ugyanarról a személyről.

- Taehyung – könyököltem fel, s Yuna kötényén a „Night’s High-heeled Club” feliratot kezdtem figyelni.

- Már megint, Destiny? – tette le a poharat kissé ingerülten.

- Megint – sóhajtottam másodjára is. Nem szólt többet, de tudtam, hogy mit gondol. Azt hiszi, érdekel Taehyung, pedig nem. Ez csak fizikai vonzalom, érzéseknek ehhez nincs köze. 

- Menj haza – mondta úgy tíz perccel később, mikor már majdnem elaludtam. – Sokat dolgoztál ma. – Nem kellett kétszer mondania. Átöltöztem és indultam is haza, majd bezuhantam az ágyba, s se perc alatt elaludtam.

  Azon az utcán voltam. A régi autókkal, omladozó falú házakkal szegélyezett úton. Este volt, mindenki aludt, még csak nem is égett sehol sem a villany. A hideg csípte arcom, ahogy már szinte futva próbáltam az utca végére érni. Féltem, úgy éreztem, nem vagyok biztonságban, valaki üldöz, valaki bántani akar és összetörni. Millió szilánkra törni engem.

  Közeledtem valamihez. Valamihez, mely biztonságérzetet sugárzott magából, s ahogy közelebb értem, egyre nyugodtabb lettem. Futásom ellenére szívem lelassult, megnyugodott, egyenletesen haladt. Egy kis idő után megálltam a valami előtt. A valami egy fiatal férfi volt, ám arcát nem láttam, hiába világított az a nagyon gyenge égő felettünk. Nem tudtam ki ő, nem tudtam mit akar, s miért van itt, de erős késztetést éreztem, hogy karjaiba zárassam magam, s így is tettem. Az idegen átkarolta derekam, majd olyan erősen szorított magához, mint eddig még senki ezen a világon. Mély levegőket véve próbáltam a biztonságot érezni, elhittem, hogy az a valami, mely üldözött, nem kaphat el, mert ez a valaki megvéd engem. Félelmem lassan elmúlt, bíztam, öleltem, hogy ne engedhessen el, hogy ne sérüljek meg. Ám keze ereszteni kezdett a szorításából, egyre gyengébbnek éreztem, míg végül már csak én tartottam magam. Minden erőmmel nyakát szorítottam.

  Ismét éreztem az üldözőm magam mögött, a biztonságérzetem kezdett alább hagyni, míg végül a megmentőm el nem lökött magától, s meg nem láttam arcát. Kerek arc, dús ajkak, anyajegy az orron, barna, szembelógó haj, s végül az éjfekete szem, mely nem csak íriszének vonaláig terjedt, hanem szempillái kezdetéig. 

- Azt hitted, maradunk? – kérdezte szemrehányóan, kimérten. 

  Halálfélelem kerített hatalmába, mikor gúnyos félmosolyra húzta száját, s megint lökött egyet vállamon. Először nem értettem, miért teszi, s próbáltam megállni a járdán, de...a járda már nem volt ott, s egy pillanattal később már semmi se. Se a házak, se az autók, se a pislákoló lámpák, se Taehyung. Zuhantam, zuhantam a mélybe, melynek alja sehol sem volt. Ám mielőtt végleg eltűnt volna minden, anya arcát láttam Taehyung mögött. 

- Nem hittem! – sikoltottam fel, miközben felültem ágyamon. Zokogtam. Záporoztak forró könnyeim, rázkódott testem, s nem tudtam gátat szabni egyiknek sem. Fogalmam sincs, meddig sírtam így, a könnyeimet törölgetve, nedves hajamat arcomról leszedve. Kiborultam. Túl sok volt nekem ez a másfél hónap, egyszerűen úgy éreztem, hogy a tátongó űr egyre mélyebbé és mélyebbé válik mellkasomban, s nem bírtam súlyát. Úgy éreztem, mintha menten leszakadna a helyéről, s lélekben ezt is szerettem volna. Megakartam szabadulni a fájdalomtól, mely nem akart elhagyni. Évek óta megmérgezett, megmérgezte napjaim, életem, mindenem. 

  Kinyitottam könnyekben úszó szemeim – miután már nem sírtam olyan keservesen, s csak reszkettem –, s homályosan néztem körbe koromfekete szobámon, majd megakadt szemem az Empire State Building szobromon. Megtöröltem szemeim, arcom és szám, majd egy zsebkendőt fogva kifújtam az orrom – több kevesebb sikerrel –, tovább nézve a szobrom. 

Nem New Yorkkal álmodtam. Nem anyuval. És nem voltam gyerek. 

  Tele lettem kérdésekkel. Hogy került Taehyung az álmomba? Miért ő? A szeme mit jelent? Anyu hogy került a végére? Mi a fene történt a fejemben? Soha nem álmodtam anyun kívül mással. Apuval is csak nagyon ritkán, Yuna se volt benne soha. Sehogy sem találtam az összefüggést anya és Taehyung közt. 

  Elmerengve néztem ki ablakomon, ahol zajlott az éjszakai élet, mint minden este, amikor felkelek. A fények gyönyörűen bevilágították az utcákat, az emberek a késői idő ellenére hömpölyögtek a járdákon, s siettek dolgukra.

  Fél órával később – mikor már nem reszkettem – tudtam, hogy képtelen lennék visszaaludni, így levánszorogtam a nappaliba, s elterültem a kanapén. Benyomva a Tvt kerestem valami elfogadható műsort, de egy hülye drámán kívül mást nem találtam. 

  Négy óra múlva Yuna ajtajának nyitódására riadtam, mert időközben sikerült elszenderednem, bár nem sok időre. Nyöszörögve hasaltam fel, s néztem, ahogy a konyhába kecmereg csukott szemmel. Felkuncogtam, mire ő megriadva fordult felém, feltartott kézzel. Én pedig elkezdtem nevetni.

- Destiny! – szólított ingerülten nevemen, mire még jobban nevettem. – Megőrültél?! És ha szívinfarktust kapok?!

- Ugyan – legyintettem, megjátszva, hogy nem érdekel, majd feltápászkodtam és átmentem a konyhába, ahol Yuna eltátott szájjal nézett rám. 

- Kapd be, Destiny – sértődött meg. Elhúzva nevének utolsó betűjét lassan odacsoszogtam hozzá  s átkaroltam hátulról, majd megszorongattam. Természetesen megbékélt, de én képtelen voltam elengedni, s ezt ő is észrevette. Óvatosan megfordult, s szemeimbe nézett, melyek akaratom ellenére könnyekkel kezdtek megtelni. – Rosszat álmodtál, igaz? – Bólintottam, majd Yuna gondterhelt arccal megölelt, jó erősen. Nem szoktam ilyeneket csinálni, de kiengedtem mindent, amit ezidáig tartogattam. A rengeteg fájdalmat, elfojtott dühöt, melyek könnyek formájában távoztak. Az űr mellkasomban egy kicsit kisebbnek tűnt, így, Yuna karjai közt.

- Hiányzik, Yuna – zokogtam. – Mindennél jobban. 

- Tudom, szívem – simogatta meg hátam, s hallottam hangján, hogy ő is küszködik bensőjével. – Nekem is hiányzik – szorított jobban rajtam. 

  Egészen vasárnapig nem beszeltünk többet róla. Szinte minden napot a próbateremben töltöttem, s nem érdekelt, hogy levegőt se kapok a nátha miatt, vagy folyamatosan köhögök. Este lejártam dolgozni, sokáig fent voltam, majd pár órát aludtam, a folytattam. Próbáltam nem koncentrálni az álmaimra, melynek nem lett visszatérő eleme Taehyung, így betudtam egy egyszerű kavarnak a fejemben. 

  Azonban a vasárnapomnak már tanulással kellett telnie. Fel is keltem időben – hát, majdnem időben –, s el is helyezkedtem a kanapén, amikor csöngettek. Összenéztem Yunával, aki ugyanúgy értetlenül állt a konyhában, mint én a nappaliban, végül ő ment ajtót nyitni. 

- Nahát! Micsoda meglepetés! – Figyelmesen kezdtem hallgatni, hogy ki ekkora meglepetés Yunának vasárnap tizenegykor. – Gyere beljebb!

- Szép napot, Yuna! – Leesett az állam. – Destiny-hez jöttem. – Na meg azon is, hogy a teljes nevemen szólított. 

- A nappaliban van – adta át az infót Yuna. – Épp tanul – indultak meg. 

- Hello, Des – vigyorgott rám Hoseok, amint belépett a nappaliba. Kezében két szatyor volt, amik ahogy elnéztem, kajával voltak tele.

- Hello, Hoseok – néztem furán. 

- Ez egy kis ebéd, remélem nem nyúltatok még annyira bele a főzésbe – mosolygott mindkettőnkre, majd Yuna kivette kezéből, s megköszönte.

- Gyere – paskoltam meg a kanapé másik oldalát. Vigyorral az arcán huppant le mellém, majd egy kis csönd telepedett közénk. 

- Jézusom, Hoseok! – csattant fel Yuna, s mindketten odakaptuk fejünket. – Ez a két ételbár a város két végében van! 

- Tudtam, hogy Destiny inkább hamburgeres, mint ramenes, így inkább magunknak hoztam rament és neki hamburgert – mondta egyszerűen, én meg elképedve néztem rá. Csak azért elment a város másik felébe, hogy nekem hozzon ebédet. Ez nagyon kedves volt tőle.

- Kösz – mosolyogtam rá, ő pedig szerényen vállat vont. – Amúgy, miért jöttél? – kérdeztem végül.

- Tudtam, hogy egyedül voltál egész héten itthon, így gondoltam feldoblak – állt fel és a bal oldalunkon lévő polchoz sétált. – Láttam, hogy kész gyűjteményetek van filmekből, szóval nézhetnénk valamit – kezdett keresgélni. 

- Hát...jó – egyeztem bele. 

Miért ilyen kedves velem? 

- Elrabolva?

- Már százszor láttam – sóhajtottam úgy tíz perccel később, mikor még mindig semmit nem találtunk.

- Miért vannak itt filmek, ha mindet láttad már? – tette fel a költői kérdést, mire halkan felnevettem. – Uh! Paranormal Activity? – fordult felém izgatottan. 

- Nem! – vágtam rá, s felállva kiszedtem kezéből, majd visszatettem a helyére. 

- Miért? – nézett rám értetlenül. 

- Mert azt mondtam! – válaszoltam ingerülten. – Nincs horror! 

- Hát oké...Akkor válassz! – ült le a fotelba, s nézni kezdett. Próbáltam a filmcímekre koncentrálni, miközben a rossz emlékeimet próbáltam elterelni. Gyűlölöm a horrorokat, mert az agyam túl sok ihletet merít belőle a rémálmaimhoz. 

- Non-stop? – mutattam fel. Hoseok mosolyogva bólintott, majd be is tettem a CDt, s felhúzva lábaim elhelyezkedtem mellette. – Yuna, jössz? – kiáltottam, hátha meghallja, de a pára elszívótól egy szót sem hallott. Legyintettem, majd bele is merültem a filmbe. 

  Észrevettem magamon, hogy nem éreztem magam kényelmetlenül Hoseok mellett. Sokszor rápillantottam a film alatt, s ő sem tűnt idegesnek, teljesen a filmre figyelt egész idő alatt. Még ahhoz hasonló érzésem is volt, hogy jó, hogy itt van. Mintha megnyugtatott volna, hogy nem vagyok egyedül. Később pedig a veszélyérzetem is felfokozódott. 

- Ez kurva jó film – állt fel Hoseok, mikor véget ért és kivette a CDt. – Mi legyen a kövi? – vigyorgott rám. Hitetlenül elnevettem magam és odaálltam mellé a polchoz. Nézelődtünk, kérdezgettünk, de a végén már csak én kerestem, mert Hoseok folyamatosan engem nézett. 

- Mi az? 

- Az érdekelne, hogy miért nem szereted a horrorokat. – Már megint betalált! – Látszik, hogy direkt még csak rájuk se nézel.

- Hoseok! – fordultam felé ingerülten, ő pedig meglepődött. – Hagyd ezt abba! Kimerítő mindig a keresztkérdéseidet kivédeni! Ezt te is jól tudod! 

- Keresztkérdések? Szerintem nincsenek keresztkérdéseim. Egyszerű kérdéseim vannak. – Úgy látszott, teljesen meg van győződve erről a tényről.

- Na persze – fordultam vissza, s levettem a Fák jú tanárúr-t. – Jó lesz? – erőltettem magamra mosolyt, ő pedig felébredt merengéséből és idegesítő mosoly kíséretében bólintott egyet. Szem forgatva visszaültem a kapanéra, majd mielőtt Hoseok leülhetett volna, Yuna pattant le az eddigi helyére. 

- Mit nézünk? – vigyorgott ártatlanul. Hoseokkal összenéztünk, majd ő elégedetten elvigyorodva ült le közénk. Gondterhelt arcommal találta magát szembe, mert haragudtam Yunára. Tudtam, hogy azért ült oda, hogy ne kelljen Hoseoktól olyan távol ülnöm. Annyira idegesítő, mikor ezt csinálja! Az meg még jobban, hogy Hoseok ezt viccesnek találja. 

- A Fák jú tanárúr-t – morogtam. Az egész film alatt sikerült kellemetlenül éreznem magam. Hoseokkal valahol mindig összeért a testünk, s ez nagyon zavart, mert megint úgy éreztem, hogy minden gondolatomat látja. 

  Ahogy előre megjósoltam magamban, Yuna nem maradt sokáig mellettünk. A nem sokáig alatt körülbelül húsz percet értek, ha nem mondok sokat. Hoseokon pedig láttam, hogy nagyon belemélyedt a filmbe, így észre sem vette, hogy Yuna elment és felszabadult mellette egy hely. Így maradtunk abban a pozícióban: betakart lábam hozzáért az övéhez, törzsem felé fordult, s közben a Tvt figyeltem, ő keresztbefont kézzel, hátra dőlve a kanapén nézte a filmet. Én szinte semmit nem néztem a filmből, folyton rápillantottam és idegeskedtem. 

  Mikor vége lett a filmnek, Hoseok mintha mi sem történt volna, felkelt és a polchoz sétált. 

- Most már ebédelnetek kéne! – hozta be Yuna a nappaliba a kajánkat. – Jó étvágyat!

- Köszönjük – mosolygott Hoseok, miután berakott egy CDt, s leült a kanapé másik oldalára enni. 

Hála a jó égnek! 

- Kösz – morogtam tovább, s belekezdtem hatalmas hamburgerembe. Ugyanazt hozta, mint amit együtt ettünk. Épp lenyeltük az első falatot, amikor megcsörrent Hoseok telefonja mellettem. Taehyung vigyorgó arca jelent meg rajta, de próbáltam úgy tenni, mintha észre se vettem volna, mikor odanyújtottam neki. 

- Hello, Tae – csámcsogta el a köszönést, s megéreztem magamon Yuna tekintetét, de nem néztem rá. 

Annyira idegesítő.

- Nem, miért? – kérdezte zavartan. – Desnél. – Én pedig félrenyeltem a hamburgert. Köhögni kezdtem, majd mikor az nem segített, megfogtam a kólám - amit Hoseok hozott nekem - és azzal próbáltam magamon segíteni. – Persze. De ez most miért lényeges? Oké, oké, rendben, nyugi már! Megyek! – tette le, s megforgatta szemét, majd visszacsomagolta a rament. – Ne haragudjatok, de mennem kell – állt fel szabadkozva. 

- Baj van? – kérdezte aggódva Yuna, majd a konyhába sietett az egyik zacskóért. 

- Nem dehogy, csak a szokásos dráma otthon – legyintett. Yuna belerakta a zacskóba a kaját és indultak is az előszobába. Úgy éreztem mondanom kell valamit, és ennél jobb nem jutott eszembe.

- Ha baj van, hívj – léptem én is az előszobába, s ezzel a kijelentésemmel rendesen megleptem őket. 

- Okés – válaszolta egyszerűen, próbálva terelni. – Légy jól! – Megint ez mondat. Intettünk neki, majd ki is lépett az ajtón. 

- Ne nézz így rám! – szóltam Yunára, aki sunyi mosollyal vizslatott engem. Nem volt kedvem hozzá, így inkább otthagytam és visszamentem tanulni. 

- Na mesélj csak, Destiny – ült le Hoseok eddigi helyére. – Mi is ez a dolog Hoseokkal? 

- Ne gondolj bele semmit! – néztem rá ingerülten. – Kedves, mert a barátom akar lenni és ennyi!

- Hát, ez nekem nem csak barátság – vigyorgott tovább.

- Képzelődsz – fortyogtam magamban.