Ismétlődés

Tizenkettedik fejezet

《 Elég sokszor történt már, hogy láttam egy embert hibázni. Először, segítettem. Elmondtam, hogy mi fog vele törtenni, mivel fogja elrontani, miért fog rosszul cselekedni. Sajnos...nem hallgattak rám. 

  Eleinte ez kisebb dolgokkal történt meg(házi feladat, sport, játék). Aztán, ahogy nőttem, elkezdtem figyelni az embereket, ahogy hibáznak. Másodszor már nem szóltam. Végignéztem, ahogy szenvednek az emberek saját maguktól, olyan dolgokért, amiket elkerülhettek volna. Jöttek a nagyobb hibák(kapcsolatok, lopás, bántalmazás), de tudtam, hogy nem fognak rám hallgatni. És hogy miért nem? Miért nem segítettem és akadályoztam meg? Mert minden ember a saját kárán tanulja meg a neki szánt leckét. Tudtam, hogy hiába szólok, én kívülről látom a helyzetet, ezért nem fognak nekem soha hinni. 》

  Ebédszünetben a szokásos helyünkön ültem Hoseokkal – úgy látszik ebből szokás lesz most már –, amikor JiNa végre megjelent a bejáratnál. Arca friss volt és üde, boldognak és felszabadultnak tűnt. Túlságosan is. Alaposan szemügyre vettem tetőtől talpig, s a kirívó ruháján keresztül, a melírozott szőke haján át észrevettem a műkörmeit. Leesett az állam. 

- Áh, American Girl! – intett nekem buta lány stílusban, s dobott egyet a haján hátra. Lassan utat engedve leeső államnak vizslattam egyre jobban arcát, s ahelyett, hogy összeállt volna a kép, inkább csak még jobban szétesett. 

Mi történt itt az alatt az egy hét alatt?

- Csakhogy itt vagy – ült le velem szembe, s furán rám mosolygott.

- Miért beszélsz ilyen idétlenül? – kérdeztem, mire Hoseok mellettem felkuncogott. Ránéztem, de ő inkább csak JiNát figyelte. 

- Én? Idétlenül? – kérdezett vissza vinnyogva, amivel megsértette fülemet. – Nem beszélek úgy – dobálta megint haját, s észrevettem a legalább három réteg alapozót, műszempillát, arany szemfestéket, s vörös szájfényt. Ez nem rá vall. Mi a fene történt vele? Mintha kicserélték volna egy olcsó másolatra. Tovább néztem arcát, hátha letudok valamit venni róla, de nem sikerült. Várt két pillanatot majd elment magának ebedért, s hihetetlen bénán megfogva a pálcikákat kezdett enni verébadagokat. Nagyon furán néztem rajta végig, közben én és Hoseok is ettünk tovább. 

  Úgy tíz perccel később JiNa hirtelen felpattant az asztaltól, s az ajtó fele fordulva várt. Egészen addig fogalmam sem volt mire, amíg Jimin meg nem jelent szemem sarkában, s nem közeledett JiNa fele. Meg se állva előtte tapasztotta ajkait JiNáéra, én pedig már teljesen leengedtem állam – ami nemmellesleg tele volt kajával. Jimin csípőjét fogva tartotta szorosan maga előtt, JiNa pedig nyakát átkarolva vívott csatát Jimin nyelvével. 

  Egy lágy ujjat éreztem állam alatt, mely megemelte álkapcsom, így becsukta azt, elrejtve félig megemésztett ebédem. Ettől a mozdulattól kezdtem kissé észhez térni, de egyáltalán nem teljesen. Jimin és JiNa úgy egy percig tartó csókukat befejezve ültek le velünk szemben, s együtt ettek JiNa ebédjéből. Azt hittem feljön a még meg sem emésztett étel gyomromból. 

- Sziasztok – köszönt kedvesen Hoseok, majd én is, miután leesett, hogy kéne. 

- Hali. – Ránk se nézett Jimin, folyamatosan JiNa arcát nézte, olyan ábrázattal, mintha tényleg szerelmes lenne. 

Sürgősen beszélnem kellett JiNával.

- JiNa, van két perced? – biccentettem az ajtó fele, mire mindketten arra néztek, s fel is álltak. – Ismétlem, JiNa. Tudtommal te Jimin vagy – fontam keresztbe karjaim, s felálltam én is, szembe Jiminnel. Egyből levehető volt megjátszott értetlen mosolya, melyre én elnevettem magam. Vette a lapot, hogy JiNa homlokára adva egy nyálas puszit visszaült a helyére és Hoseokkal kezdett csevegni. 

  Az ebédlő melletti kis váróban ültünk volna le, de JiNa nagyon akaratosan megragadva karom húzott végig a legmesszebb lévő mosdóba, ami általában a üres, mert lusták elsétálni odáig. Belökött az ajtón, majd becsapta, s az összes fülke alját megnézte, majd sziklaszilárd arccal és keresztbe fonta karral állt elém. Nyoma sem volt az előbbi boldog és buta lánynak, elszántságot és dühöt láttam szemében. 

- Mi az? 

- Mi az? – néztem rá elképedve. – Nem is tudom! Mi a fenét művelsz Jiminnel?! Elment a józan eszed?! Pontosan tudod, milyen! Mi van Miával?! Mióta lettél ekkora... – Gyorsan befogtam számat, mielőtt olyat mondtam volna, amit örökre megbánok.

- Nyugi már! – legyintett rám, én pedig végig mérve őt próbáltam kitalálni, mit is akar ezzel. – Ez csak színjáték, Destiny. – Nem hittem a fülemnek, több okból. Egy, hogy hogy nem vettem észre, hogy kamu az egész. Kettő, hogy mi a fenéért csinál ilyesmit. 

- Miféle színjáték? – kérdeztem grimaszolva. 

- Az a szemét átvágta Miát. – Felnevettem. Tudtam, hogy ez lesz, s nem értettem, hogy ez miért ennyire meglepő.

- Megleptél – játszottam meg. 

- Gúnyolódsz? – emelt egy kicsit hangján. Na, ezzel már tényleg meglepett.

- Nem, vagyis lehet, egy kicsit. Mit vártál Park Jimintől? – kérdeztem cinikusan. – Hogy majd örök szerelem lesz? Hagyjad már ezt a fenébe, és inkább foglalkozz a saját dolgoddal! Mi köze hozzád Miának? Miért állsz bosszút? – Ahogy elnéztem, nem számított rá, hogy rájövök, mit miért csinál, pedig eléggé egyértelmű. 

- Ezt nem érted! – nézett rám hisztérikusan. – Mia...nekem régóta barátom és én kiállok a barátaimért! 

- Szerinted ő megtenné érted? – néztem szemeibe, s láttam, hogy egy pillanatra elgondolkozott. – JiNa, most az egész iskola egy olcsó és könnyen kapható kurvának néz. Te több vagy ennél! Meddig akarsz elmenni? – hajoltam közelebb. – Le is fekszel vele? Mi lesz ennek a vége?

- Dehogy fekszek! – csattant fel. – Annyira én sem őrültem meg! 

- Akkor? – kérdeztem vissza. Jiminről volt szó, kétlem, hogy sokáig bírná szex nélkül.

- A lényege az egésznek, hogy most ő legyen megbántva – kezdett bele, én pedig felnevettem. Lehetetlen, hogy Jiminnek legyenek érzései. – Vagyis, emlékeket gyártunk, amiket észre sem vesz majd, és amikor látom, hogy vannak érzései, otthagyom.

- És mit kezdesz a minden másodpercben ágaskodó farkával? – kérdeztem kételkedve. – Vattacukrot raksz rá? Na ne nevettess!

- Destiny! – szólt rám. – Ez igenis összefog jönni! És mondtam, nem fekszek le vele – fordult a tükörhöz, hogy megigazítsa sminkjét. 

- Mintha a Miával való kapcsolata annyira összejött volna – morogtam. Aggódtam JiNáért. Jimin nem az a fajta, aki nem tesz meg mindent annak érdekében, hogy lefeküdjön valakivel – és mint tudjuk, nem nehéz elérnie. Nem szeretném, hogy ebben a játékban valaki sérüljön, s a legesélyesebben JiNa fog. – Egyébként – fordultam felé. – muszáj ez a cicababa szerelés? – néztem végig rajta, s elkönyveltem magamban, hogy hátulról még rosszabb, mint elölről. 

- Igen. Kell az ilyen öltözék, hogy Jimin érdeklődése rajtam maradjon. – Na, persze. Fogadni mernék rá, hogy három napon belül a bárban fogom találni, engem csókolva. Olyan szívesen elmondtam volna neki, ami a bárban történt, de nem lehetett. Hátha egy kicsit átgondolja ezt az egészet ő is. 

  Visszamenve az ebédlőbe, Hoseok eltűnt az asztalunktól. Nem volt a kis porondjukon, s máshol sem az egész étkezőben, azonban éreztem a szúrós pillantást magamon, melyet egy héttel ezelőtt is. Nem akartam arra nézni, pedig tudtam, hogy ki a tulajdonosa. Inkább leültem, s hallgattam az enyelgést. Aztán eszembe jutott, hogy megint elfelejtettem megkérdezni, hogy miről beszélt JiNa Jiminnel a bulin.

- Mit csinálunk ma, édes? – kérdezte JiNa olyan nyálas hangon, hogy folyt az asztalon a szivárvány. 

- Nem tudom, még nem döntöttem el – válaszolt Jimin ugyanolyan negédes hangon. – Egy fagyi, aztán mozi? – Tipikus nyálas, undorító randi. Felfordult a gyomrom. Ledobtam pizzám a tányérra, forgattam szememen, s fintorogva felálltam. 

- További jó étvágyat – néztem le rájuk. – Már ha nem hánynak rátok. – Azzal otthagytam őket, ám mintha meg se hallották volna. Ugyanazt csinálták, mint JiNa a mosdóban – ő sem hallott meg semmi lényegeset abból, amit mondtam. Lepakoltam pizzám és indultam volna ki az ajtó fele, amikor valaki olyan erővel jött nekem, hogy meglöktem a tálcatartó állványt. Utána fordultam, hogy lekiabáljam a fejét, amiért bocsánatot se volt képes kérni, de amint felismertem alakját, inkább más hangnemben szóltam utána. 

- Taehyung! – Szólítására megállt, s száznyolcvanas fordulatot véve szemembe nézett, majd ugyanekkor fedeztem fel azt a pimasz és idegesítő mosolyt arcán. Vagy inkább a maradékát. – Elfelejtettem megköszönni... – kezdtem bele, de elakadtam. Nem tudom miért, de nehezen jött a számra a „köszönöm” szó. – Szóval...Kösz a péntekit – nyögtem ki, majd óvatosan felnéztem szemeibe, melyek ahogy elnéztem, jót szórakoztak rajtam. Az előbbi zavarodottság helyébe újra visszatért a harag, egyszerűen idegesített, hogy ilyen jól szórakozik rajtam. 

- Semmiség – vágta zsebre kezét, majd a másikkal intve nekem ment tovább a kirakatukba, ahol becsatlakozott a jó hangulatba, mely körülvette őt.

Hogy tud mindig ilyen felszabadult lenni? Hogy tud állandóan szórakozni és nevetni? 

  Az a komoly Taehyung, aki pénteken volt, teljesen felszívódott, ezáltal nagyon összezavarodtam. Semmi értelme nem volt az egésznek.

Egyébként, miért is csináltam ezt?

  Délután négy körül már vagy öt perce gyalogoltam ki az egyetemről – mert az előadó terem a legmesszebb lévő volt a parkolótól –, amikor lassú zene csapta meg fülem. Erre a zenére táncoltam az első versenyemen társastáncból. Megakartam állni és hallgatni, újra eltáncolni a koreográfiát, melyet azóta se felejtettem el. Ám amikor az üvegen keresztül megláttam, hogy a másodikos és harmadikos drámais tagozat próbája zajlik éppen, sietősebbre vettem lépteimet. Ennek oka pedig, hogy kissé lelassítottam, mikor hallgattam a zenét és ki tudja ki vett észre. Valahogy nagyon nem akartam, hogy észre vegyenek. Jobb nekem a háttérben. 

- Destiny! – húzta el a nevem utolsó betűjét JiNa kedves hangja.

„Kedves”. 

- Hé, Destiny! – hallottam közelebbről. Nem tehettem úgy, mintha nem hallottam volna. Megálltam, s a leghihetőbb és legerőltetettebb mosolyomat magamra öltve fordultam felé. 

Hát persze, hogy mindenki minket néz és a zene is leállt. 

- Szia – vigyorgott erőltetetten és a nyakamba borult, amire először semmit se voltam képes reagálni. Olyan szinten lesokkoltam, hogy képtelen voltam én is átkarolni őt, mielőtt elengedett volna, így valami szerencsétlen idiótáknak néztek minket a többiek.

- Hello – nyögtem ki nagy nehezen.

- Lenne egy kis probléma a tánccal... – vakargatta tarkóját. – ...És arra gondoltam, hogy segíthetnél. – Leesett az állam. Ismét.

- Hogy mi? Én? – nevettem fel kínosan. – Miért pont én? Hiszen nem is...

- Te akkor nem figyeltél, amikor Yunával beszéltem, hogy verseny szinten táncolsz – nevetett ő is.

Yuna?! Megőrült?! 

- Ja, igen...Valahogy úgy – húztam el szám. 

- Annyi lenne, hogy Hoseok és Taehyung ma nem tudott próbára jönni, és nem megy pár lépés, így nem tudunk gyakorolni, szóval az kéne... – Be se fejezte mondatát, de Taehyung lépett be az ajtón igen gondterhelt arccal. 

- Úgy látom meg is oldódott – mosolyogtam rá őszintén, majd Taehyung állt mellénk.

- Mi ez? – kérdezte kifejezéstelen arccal, odaköpve a szavakat. 

- Csak egy kis kavar volt a tánccal... – kezdett bele JiNa leszegett szemekkel. 

- Miféle kavar? – nézett le rá idegesen. – Az a probléma, hogy nekem és Yoonginak nincs párja? És Destinyt akartad nekünk intézni? 

- Mi, dehogy, szó sincs ilyenről – tagadtam egyből. – Ne legyél már ilyen idegbeteg! – Erre a mondatomra mindenki megdermedt egy pillanatra, s a levegőben érezhető volt az a bizonyos nyomás. Taehyung kíváncsian, ugyanakkor dühösen fordította felém fejét, s fürkészte arcom. Soha nem láttam még ilyennek, komolyan, ijesztő volt. Ugyanakkor magamat sem láttam még ilyen...bátornak.

- Idegbeteg? – hajolt közelebb, én pedig érdeklődve figyeltem, mi lesz ennek a vége. Szórakoztató volt. 

- Az – bólintottam. – Nyugodj meg, JiNa csak segítséget kért a koreóban...

- Segítség kell? – fordult a többiek felé. – Tudsz táncolni? – nézett rám újra. 

- Persze – helyeseltem, bár nem értettem, miért lényeges ez. Akkor viszont már igen, amikor megragadva csuklóm bentebb húzott a terembe, intett a zene mellett álló harmadikosnak, s beállt tartásba. Mivel fel se fogtam mi történik, ezért ő állított be engem is, ami annyit takart, hogy csípőmet igazította meg, lábát enyéim közé helyezte, így egymáshoz simultunk, s bal vállamat hátrébb tolta, hogy döntve álljak, majd államat is megemelte mutatóujjával, hogy felfele nézzek. 

  Köpni nyelni képtelen voltam, pulzusom az egekben volt valahol, egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy három másodperc alatt ilyen közel kerültem valakihez. Fel kellett dolgoznom ezt a testközelséget, s valahogyan elkellett rejtenem az izgatottságom, mert az sem hagyott cserben. 

  A dal, amit előbb hallottam újra elindult, s Taehyung kivárva a jó ütemet, egyből kezdte a lepéseket, ám eléggé puhányan. Amint felfogta, hogy nem egy kezdővel van dolga, ugyanolyan szenvedéllyel vetette be minden tudását, ahogyan én is. Nem néztünk egymás szemébe, folyamatosan a másik háta mögé nézve követtük fejünkben a koreográfiát, ám hiába a szemkontaktus hiánya, a forró lehelete nyakamon bőven elég volt, hogy egyszer hibázzak, így kissé kiestünk a ritmusból, de ő megoldotta: mindkét kezét derekamra helyezte, s kissé megdöntött hátra, azt jelezve, hogy hajoljak le addig, ameddig tudok, s így is tettem. Hajam a földet érte, ahogy végig húzta rajta, majd felrántott, s két pillanatra megálltunk abban a pozícióban, amelyikben az orrunk összeér, s hajam az arcát fedi. Belenéztem szemébe, s annyi szenvedélyt láttam benne, amennyit még eddig soha. Levegőm torkomon szorult, alig bírtam visszarázódni a lépésekbe, amikor visszaállt tartásba, s lábainkat akasztotta össze, majd gyors léptekkel haladt előre. Combomat megragadva jelezte, hogy tegyem rá derekára, majd a másik lábam nyújtva hagyva húzott egy kicsit a padlón, s ismét tartásba kerültünk. Most már nekem is akrobatikáznom kellett, így forgólépéseket tettem a helyemben, amit ő lepillantva nézett végig, majd fel ismét, de ezúttal nem akarta szemét levenni rólam. Éreztem a pillantást arcomon, pont olyan erősen, mint Key buliján, de jobban jártunk mindketten, ha nem néztem rá. 

  Megragadva kezeimet emelt rajtam egy picit, így tudtam, hogy lábamat hátra nyújtva le kell ereszkednem annyira, amennyire csak engedik ínszalagjaim. Kissé túl sokáig voltam lent, így megrántva kezét kerültem újra vissza, s láttam arcán azt a pimasz mosolyt, ami most még jobban idegesített, mint egyébként. És ha én mérges vagyok, azt nem szívesen hagyom annyiban. Ismét kereszteztem lábaink, de ezúttal „véletlen” túl erősen akasztottam lábam övébe, így fájdalmasan felnyögött, de egyből tudta, miért volt ez. Ő pedig reagált erre. Egyik karját derekamra tette, másikat nyakam fele közelítette, így ívessé varázsolva hátam hajoltam megint hátra, amíg ő melleim közén húzta végig tenyerét. 

Nekem is pont ma kellett inget felvennem.

  Minden erőmmel azon voltam, hogy ne adjam ki magamból azt a kisebb sóhajt, így gyorsan visszaálltam elé, de Taehyung észrevette, s halkan felnevetett mellettem, ezzel még jobban idegesítve. 

  Végre az utolsó lépéssorhoz érkeztünk, ami annyit jelentett, hogy fel kellett ugranom az ölébe, s ismét lehajolni a padlóig, amíg ő félkézzel tart engem. Aztán túlcsordult a vágy poharam. Visszarántott maga elé, továbbra is az ölében tartva, s egymás szemeit néztük, forró leheletünket keverve. Nem tudom, mi segített rajtam, hogy ne csókoljam meg, de valahogyan sikerült lemásznom öléből, s hogy eltereljem magamról a figyelmet, megigazgattam ruhám és hajam. 

- Na, kb. ezt a színvonalat várják tőlünk a színpadon, három hét múlva. Tehát kezdjünk el gyakorolni. Zenét – intett megint, s indult is a dal, Taehyung pedig tudomást se vett rólam. Mintha az előbb nem akart volna leteperni, ahogy én őt. 

  Körbe nézve az arcokon még mindig rengeteg döbbenet volt, s ahogy JiNához értem, átfogalmazódott bennem a döbbenet szó jelentése.

- JiNa! – szólt erélyesen Taehyung. – Jimin vár! Ne csevegj! – JiNa továbbra is tátott szájjal vonult Jiminhez, majd amint odaért, felvette maszkját, s próbálta folytatni az eddigi szerepét. – Kösz, Destiny.

- Máskor szólj előre – nyögtem ki, s felkapva táskám a földről mentem a parkoló fele. 

  Rájöttem, hogy felesleges nekem itt az elkerüléssel próbálkoznom, hogyha akaratomon kívül is ilyen lelhetetlen helyzetekbe kerülök. Az se biztos, hogy nem ismert fel...Azt hiszem, feladom. Képtelenség, hogy ne tudja meg ennyi minden után. Maximum reménykedhetek, hogy nem így van. Én csináltam magamnak, vállalnom kell a következményeit is. 

  Este mielőtt indultunk volna, épp a számon éktelenkedő varat próbáltam elrejteni – ami nem igazán szeretett volna eltűnni onnan csütörtök óta –, amikor Yuna toppant be a szobámba.

- Elfogunk késni – tette keresztbe kezét, s az ajtófélfának dőlt. 

- Ez nem újdonság – húztam meg újra alsó ajkamon a vörös rúzst, így már vagy a hetedik réteget tettem rá. 

- És mi ez a kupi?! – lépett beljebb, s a komodómon heverő felsőmet leszedve kezdett rendet pakolni. Áttért a kis ládámra, amin szintén volt egy pár ruhadarab, majd összehajtva beletette a ládámba. – Hogy tudsz ilyen kuplerájban élni? – rázta meg fejét, majd felsóhajtva leült az ágyam szélére, s engem kezdett nézni. – Van már elég réteg rúzs a szádon – jegyezte meg.

- Nem – ellenkeztem, s letéve a rúzst rámutattam a sebre. – Még mindig nagyon feltűnő az a kis púp. 

- Ugyan, hagyd már! – legyintett, s lekapcsolta a kis villanyom. – Senki nem veszi észre! – rántott fel, s kilökött az ajtón. 

- Hé! – kiáltottam rá. – Yuna, ha megszólnak, az a te hibád lesz! – fenyegetődztem, majd Yuna nevetésének kíséretében el is indultunk. Én persze végig morogtam az utat. Addig nem volt nagy baj a számmal, amíg friss volt a sebhely. De amint bevarasodott, túl feltűnő lett a kis piros var, így vörös rúzzsal fedtem be, ami reggelente egy, esténként fél órámba került. Aztán persze egész nap úgy jártam, mint aki valami elmeroggyant, vagy meg van fázva és nem kap levegőt az orrán, hogy a rúzs ne jöjjön le. 

- Summer, édesem! – hallottam meg az igazgató úr vidám hangját, miután belekezdtem munkámba. 

- Mr. Lim! – fordultam meg mosolyogva, s meghajoltam. 

- Rég láttalak! – lelkesedett tovább, majd leült egy bárszékre.

- Én is önt! – foglaltam helyet én is. 

- Sajnálom, hogy ilyen kevésszer találkozunk személyesen – vált bűnbánóvá. Igen, Mr. Lim egy nagyon közeli ismerősünk itt Szöulban. Amikor idekerültem, ő segített nekem talpra állni, ő adta a munkát, olyan volt számomra, mint egy pótapa. Nagyon sokat segített rajtam és Yunán is, főleg, amikor lakást biztosított nekünk – és nem is akármilyet – és autót adott alánk, ráadásul semmit sem kért érte. A fizetségünk a kitermelt pénz – ami azért nem kevés. 

- Hát, túl elfoglalt – mosolyogtam.

- Summer, mondtam már, hogy hanyagoljuk a formalitást – simogatta meg karom, majd Yuna csapódott mellénk. 

- Mit adhatok, Mr. Lim? – vigyorgott, s készítette elő a poharakat. 

- Csak Sprite-ot! Munkaidőben nincs alkohol – nevettünk fel mind. – Mondd, Summer, mi újság feléd? Egyetem, fiúk, barátok? – vett elő egy szál cigarettát, s rá is gyújtott. 

  Úgy fél órát beszélgethettünk, amikor a tízes asztaltól hívtak engem. Elnézést kérve felálltam, s odasétáltam, hogy előadjam a műsorom, ám amikor odaértem, egy pillanatra lefagytam, de gyorsan sikerült felvennem a kedves ábrázatom és a Summer féle buta liba stílust. Ahogy végignéztem az arcokon, csak két embernél akadtam meg. Jimin és Taehyung. Nyilván azért, mert mindketten úgy néztek rám, mint akik mindjárt cafatokra szednek. 

- Summer! – szólított meg Jin. – Rég találkoztunk! 

- Igen, elég rég – álltam oda az asztaluk mellé, s csípőre tett kézzel néztem le rájuk. – Mivel szolgálhatok? – mosolyogtam kedvesen. 

- Egy kör Jeam megfelelne – válaszolt Hoseok. 

- Máris hozom – fordultam sarkon, majd felnevettem, amikor meghallottam a „huh” felszólalásokat hátsófelemre. – Hét Jeam az uraknak – szóltam Peternek, aki az egyik pultosunk, Kanadából. Megvártam, míg feltölti őket, majd ki is vittem tenyeremen tartva a tálcát. – Egészségetekre – mosolyogtam, s indultam is volna, de Nam utánam szólt.

- És a tiéd? 

- Az enyém? – fordultam vissza kíváncsian. 

- Igen – válaszolt értetlenül. – Hozz magadnak egyet és gyere, ülj Tae mellé! – Na persze. Miért is lenne más mellett hely? Olyan ez, mint valami undorító nyálas film, ahol mindig minden összejön a szereplőknek. 

  Taehyungra néztem, aki vigyorát próbálta elrejteni, de nem igazán ment neki. A pult fele megforgattam szemem, s próbáltam a ruhámon igazítani, hogy többet takarjon, mert valahogy nem volt kedvem ilyen lenge öltözékben sokáig Taehyung közvetlen környezetében lenni – már magam miatt is, nem csak miatta. De a ruha nem akart megnyúlni, s agyam sehogy sem akarta kizárni azt a tényt, hogy Taehyungnak milyen jól állt az a rohadt egyszerű, szürke póló. Na, meg a kivágás is túl nagy löketet adott képzeletemnek.

  Kezdett elegem lenni magamból, főleg, hogy ezt képtelen voltam befolyásolni. 

Talán kicsit túl sokáig időzött a szemem Taehyungon, amit persze a többiek is észrevettek, de volt rá okom. Sikerült felépítenem a stabil barikadámat ellene. Csak arra kellett gondolnom, hogy miért is nem szimpi nekem ő. 

„Egy undorító, foszladozó, rothadó...”, hát igen, valahogy így. 

  Hátat fordítva egyúttal ki is eresztettem magamból minden feszültséget, s úgy sétáltam el az italomért. Mr. Lim már rég elment, ahogy észrevettem, így nem lehetett hatalmas baj belőle, ráadásul a kabátomat is magamra aggadtam. 

- Fázol, Summer? – kérdezte kedvesen Jin. Elmosolyodtam.

- Nem, dehogy, csak inkognitóban később veszik észre, hogy „ellógtam” – rajzoltam idézőjelet a levegőbe, mire mind felnevettünk. Leültem Taehyung mellé, s mivel gyomrom nem igazán bírta volna, hogy ránézzek, vagy vele foglalkozzak, nem is tettem. Ám muszáj volt olyan közel húzódnom hozzá, amennyire csak lehetséges volt, mert nagyon a boksz szélén ültem, s feltűnő lett volna a meztelen lábam magassarkúval. Ennek a közelségnek köszönhetően pedig megéreztem az illatát, melyet próbáltam kizárni elmémből azzal, hogy számon vettem levegőt, mint aki megvan fázva. 

  Aztán beugrott valami, amivel segíthetnék magamon a rejtőzést illetően. 

- Bocsi – néztem bocsánatkérően Taehyungra, majd fejemet az asztalra helyezve nyúltam le lábamig, hogy levegyem cipőm, amit az asztal alá dugok. Természetesen egész végig nézett Taehyung, minek köszönhetően kezdett előjönni kellemetlen közérzetem.

Máskor is ezt fogom tenni, ha elbizonytalanít, így még csak véletlen se kívánom meg.

- Megvagy? – köhintett egyet, majd miután visszamásztam az asztalra, nem is nézett rám többször az elkövetkezendő két órában, egészen addig, amíg egy részeg vendég oda nem jött hozzám, s rá nem fogott combomra. Ugrottam egyet helyemen és próbáltam kiszabadítani lábam a férfi szorításából, de hiába, mert a hajamat is elkezdte markolászni. Elfogott az elviselhetetlen hányinger, olyannyira, mint amikor Key fogdosott engem. Nem voltam benne biztos, hogy vissza bírom tartani. 

- Uram, kérem, engedjen el – kérleltem, bár tudtam, hogy nem fog elengedni, ez inkább egyfajta jelzés volt a fiúknak, hogy segítsenek. Taehyung mögöttem, s Jungkook szemben reagált a leggyorsabban: utóbbi felállt, s a férfit próbálta egy kézzel eltolni, Taehyung pedig ölébe vett, majd kintebb csúszott a bőrülésen, s letett az előbbi helyére. Ő is felállt, én pedig a megnyugvással próbálkoztam: bőven elég volt ez az eset a fickóval, nem akartam még a Taehyunggal történtekkel is foglalkozni.

- Maga jól van ember? – kérdezte Jungkook erőteljesen, melyen én is meglepődtem. Közben Nam és Jin is felállt helyéről, így ott maradtam Yoongival – aki valójában ott sem volt fizikailag csak az italát fogta és a telefonját babrálta –, Jiminnel és Hoseokkal, akik egyből pátyolgatásba vettek. 

- Jól vagy? – karolta át vállam Jimin, Hoseok pedig aggódva nézett rám. 

Pfej.

- Persze, jól – igazgattam meg hajam, majd kabátom is – levéve a kapucnit, aztán felálltam Taehyung mellé, aki egyből kissé elém állt.

- Most miért? – kérdezte a férfi összeakadó nyelvvel. – Arra van, hogy megdugjuk, nem? – nézett fel szórakozottan Taehyungra, akitől válaszként egy jobbost kapott. A férfi a földre borult hangos nyögés kíséretében, a körülöttünk álló emberek pedig ledermedtek, ám én dühösen néztem Taehyungra, aki a kezét rázta le. 

- Elment a maradék józan eszed is?! – fordítottam magam felé, ő pedig a kezét nézegette, ami kissé vöröslött. – Tudod te, mi lehet ebből?! 

- Bazd meg, Summer! – akadt ki. – Most védtelek meg, mire ez a nagy hiszti?! Ez a hála?

- Óh, szóval te ezt azért csináltad, mert azt hiszed, hálából lefekszek veled, mi? – tettem keresztbe kezem, s vártam válaszát. 

- Mi másért? – mosolygott undorítóan elégedetten. Őszintén, meg sem lepődtem.

Ez, hölgyeim és uraim, Kim Taehyung.