Társ

Tizenötödik fejezet

《 Soha nem szerettem az emberekkel lenni. Egyszerűen tudtam, hogy valamikor elhagynak és egyedül maradok. Nem szerettem bízni, nem szerettem beszélgetni; magam oldottam meg a problémáim. Igazából, már el is felejtettem, hogy milyen, ha van mellettem valaki. Elfelejtettem azt az érzést, amit a társaság váltott ki belőlem. És, hogy ez jó volt-e vagy nem? Nos, ezt magam sem tudtam volna megmondani, azonban az ember túlságosan szűklátókörű ahhoz, hogy a jövőre is gondoljon, ne csak a jelenre. Hiszen, ha valakit közel eresztünk magunkhoz, egyszer el kell engednünk, akár akarjuk, akár nem. És lehetséges, hogy az jobban fog fájni, mint az, amiért az életünk részévé vált. 》

  Rám csapta a telefont, miután pár percig nem válaszoltam, én pedig ott maradtam az ágyamon. A plafont bámultam, mint minden este, amikor a rémálmaimból kelek fel. Most viszont csak az emlékképek ugráltak szemeim előtt megállás nélkül. Minden idegvégződésemmel éreztem a borzongást, ahogy lepergett az éjszaka előttem. Nem akartam, hogy megtörténjen. Nem akartam, hogy emlékezzek rá. Nem akartam, hogy jó élményként könyveljem el. És mégis ez történt. Előttem van az arca, hallom a hangját, érzem az ujjait. Mindent, amit tegnap este. Ugyanakkor...tudom, hogy mit hagyott itt, s mit vitt el. Elvitte a büszkeségem, s itt hagyta a szégyent és a megbánást. 

  Merengésemből a csengő szakított ki, ami megállás nélkül szólt, mintha valaki elfelejtette volna, hogy az emberek egy rövid hangból is értik, hogy be akarnak jönni az ajtójukon. 

  Levánszorogtam az emeletről, s kinyitva az ajtót néztem fel arra az idiótára, aki nem akart leszállni a csengőnkről. 

- Végre, hogy kinyitottad! – viharzott el mellettem Hoseok idegesen, mire én utána nézve legyintettem egyet. Túlságosan el voltam magamban felejtkezve ahhoz, hogy odafigyeljek rá. 

  Elindult fel a szobámba, majd én is utána. Egy szatyor volt nála, semmi egyéb. Beérve a szobámba megint kiterültem az ágyamon, s a plafont bámultam újra.

- Destiny! – szólt rám Hoseok, de nem reagáltam. – Destiny! – szólt ismét, de megint semmi. – Elmondanád, mi a fene ütött beléd?! 

- Magam sem tudom – szenvedtem ki magamból végre valamit.

- Naná! – fogta a fejét. – Van róla fogalmad, mivel járt volna ez?! – Pontosan tudtam. Mindent. Nem csak a báros dolgot, de a női oldalam részét is. – Taehyung egy barom! Ha rájön, hogy ki vagy, neked annyi! Ugye nem tudta meg? – vált aggódóvá.

- Szerinted nem tudom?! – ültem fel mérgesen. Idegesített, hogy ennyire felelőtlennek néz ő is. – Szerinted, nem agyalok ezen, mióta felkeltem mellőle?! Szerinted nem bánt, hogy egy olcsó kurva lettem?! – záporoztak kérdéseim, Hoseok pedig egy pillanatra meghökkent. Becsukta száját, s a szobámat kezdte pásztázni, miközben próbálta átformálni mondandóját. – Azt hiszed, én olyan könnyen túltettem magam rajta? – enyhült meg hangom, majd a kérdés végén elcsuklott. Minden erőmmel azon voltam, hogy lenyeljem a gombócot torkomban, ami nagyon erősen küszködött, hogy megtöltse szemeim könnyel. Egyszerűen úgy éreztem, ennél mélyebbre már nem kerülhetek. – Úgy gondolod, hogy én nem félek a következményektől? – Lenézett rám, s szemében mérhetetlen sajnálatot láttam. Nem volt szükségem rá, eleget kaptam az évek alatt az emberektől. Nyeltem egy hatalmasat, majd lábra álltam, s elpislogva könnyeimet néztem rá. – Kérlek, menj el. – Nem akartam, hogy még több dolgot a fejemhez vágjon. Jó lett volna vele beszélni, de nem így, hogy csak ugyanazt vágja a fejemhez, amit alapból tudok. Homlokát ráncolva fürkészte arcom, látszott rajta, hogy bántja, amit mondott. 

  Hirtelen megragadta karom, s erős rántással magához húzott, majd úgy zárt karjaiba, hogy megmozdulni se voltam képes. Levegőm torkomon szorult, ahogy kabátja szélébe fúródott fejem, s kisebb mozdulatokkal simogatni kezdte hátam. Eltartott pár pillanatig, mire reagálni tudtam, ám ez nem úgy sült el, ahogy kellett volna. Ölelése felszabadított bennem egy újabb gátat: a gombóc tokromban megnyerte a csatát, s kövér könnycseppek kíséretében távozott Hoseok vállára.

- Szerintem nem vagy kurva – suttogta halkan, lágyan. 

  Összeszorítottam szemem, hogy elálljanak a sírásnak, de egyszerűen semmi praktika nem vált be ellene, végül megadtam magam. Először csak folytak könnyeim, majd ahogy az ér folyóvá fejlődik, váltak könnyeim is olyanokká. Testem egy idő után rázkódni kezdett, mire Hoseok még erősebben szorított magához. 

- Sh – súgta halkan fülembe egy párszor. Most már én is felemeltem kezem, s kabátja alatt esetlenül karoltam át derekát, így is segítve megtartani magam. Igazából, konkrétan nem tudtam volna megmondani, miért sírtam. Konkrétumom nem volt, mert túl sok érzelmet éltem át abban a pillanatban. Egyszerűen csak...jól esett. Jól esett, hogy kiengedtem, és jól esett, hogy segít valaki. Nem tudtam eddig, hogy egy ismeretlen ölelése is ennyit tud javítani a helyzetemen. 

  Fogalmam sincs, meddig álltunk így, a zokogásomat hallgatva, de Hoseok egy pillanatra sem engedett szorításából. Én pedig azt az energiát, ami az ölelésbe fektetett, felvettem. Egy idő után úgy éreztem, megnyugodtam, így elhúzódtam tőle, de nem néztem szemébe. 

- Sajnálom... – szóltam rekedtes hangon. 

- Mit? – kérdezett vissza, de nem tudtam eldönteni, milyen érzelem lehet arcán.

- Hogy ezt végig kellett hallgatnod – nyeltem egy újat ismét, mert éreztem, hogy túl gyenge vagyok, s ezért undorodtam magamtól. Elgyengültem, ráadásul egy idegen előtt. 

- Destiny... – Felnéztem rá. – Ne kérj bocsánatot olyanért, amiről nem tehetsz. – Hangja lágy volt, kellemes, megnyugtató. – Én sajnálom, hogy kiabáltam – dörzsölte meg arcát. – Nem kellett volna, csak tudom, milyen Taehyung. Ha valamit nem szabad, akkor azt ő tuti megteszi.

- Más tudja? – ugrott be hirtelen.

- Hát, a fiúkon kívül más nem... – gondolkozott el.

- És ők honnan tudják? És te hogy tudtad meg?

- Hah, vicces volt – ült le az ágyamra, majd én is mellé. – Bejött az ajtón és elkiabálta magát „megdugtam Summert!” – nevetett fel. Undorodva dőltem ki az ágyamra, s összegömbölyödtem. Egy részről megnyugodtam, hogy csak Summerről tudnak, másrészről persze, a büszkeségem még lentebb süllyedt. 

- Önelégült, undorító, beképzelt, buta, arrogáns, öntelt, bunkó baromarc. – Hoseok felnevetett, levette a kabátját, s karjára dőlve feküdt mellém. 

- Ennyi jelzőt se hallottam még Taehyungra – vigyorodott el.

- Ennél több is van – jelent meg egy halvány mosoly arcomon. – Nem értem...nem tudom, hogy engedhettem meg ezt. Tudtam, mi lesz a vége. Tudtam, mi fog történni...S mégis belementem.

- Talán, vonzódsz hozzá. – Efelől semmi kétség. 

- Nem tudom, mikor történt. De így van... – sóhajtottam fel. 

- Ez természetes, Destiny. Csak épp rossz embert fogtál ki. Biztosíthatlak, hogy Taehyung a legrosszabb választás ilyen szempontból.

- Remek – hunytam le szemem. – Nekem pedig pont őt kellett választani.

- Nem mi döntjük el, kihez vonzódunk. – Hallottam a hangjában bujkáló mosolyt. Félig kinyitottam szemem, ő pedig mosolygott. De fülig érően.

- Szívesen eldönteném, hogy kihez vonzódjak. Vagy kihez nem. Igazából, ha tehetném, senkihez sem vonzódnék. Az lenne a legjobb – bólintottam egy aprót.

- Egy ideig. – Kinyitottam szemem. – Aztán már te is szeretnél valakihez vonzódni – vigyorodott el. 

- Igazad van – sóhajtottam fel, majd felültem. – Megpróbáljak csinálni neked egy kávét, vagy csinálsz inkább magadtól? – próbáltam kissé összeszedni magam. 

- Magamtól – állt fel nevetve.

  Lementünk, én leültem a pulthoz, ő pedig az irányításom alatt dobott be egy kapszulát. 

-De legalább nem tudta meg... – dőltem karomra, s a narancsokat kezdtem figyelni. 

- Reméljük, így van – mondta közömbösen Hoseok. 

- Ha megtudta volna, már az egész suli tudná. – Valójában nem tudtam, kit is akartam meggyőzni. 

- Igaz – fordult felém két bögre kávéval, aztán szeme kikerekedett, elvigyorodott, s letette a poharakat.

- Az egy cica? – futott a nappaliba. – Nem is tudtam, hogy van macskátok.

- Az egy utálatos dög! – fintorodtam el. – Megkarmolt reggel. Akkor találtam – ittam bele kávémba.

- Szerintem rohadt aranyos! – kapta kezébe, s a feje felett lógatva nézett szemeibe. Leült a kanapéra és az ölébe vette, mire a macska lehunyta szemeit, elhelyezkedett és nemes egyszerűséggel elaludt. 

- Na persze! – csattantam fel, Hoseok pedig simogatni kezdte feje búbját. – Engem meg utál! 

- Ha te nem utálnád, ő se utálna – simogatta mosollyal az arcán továbbra is.

- Ő utált először! – kötekedtem, de csak kinevetett. Kinyújtottam rá nyelvem, majd a filmes polchoz léptem. – Egy film? – nézelődtem.

- Jöhet.

  Negyed óra keresgélés után – ennyire nem akartunk megegyezni a filmválasztásban – kiválasztottuk az Éhezők viadalát. Csináltam egy tál popcornt, meg egy üveg Nutellát is odavittem, amit rácsorgattam a kukoricára.

- Hát te meg mit csinálsz? – nézett kikerekedett szemekkel a tálra.

- Rácsorgatom? – ráncoltam homlokom.

- Azt látom, hagyd abba! – szólt rám, s kivette a kezemből a kanalat. 

- Mert?! Ne már! – álltam fel elé. – Imádom!

- Csinálj külön, én biztos nem eszek Nutellás popcornt! – hisztizte be magát, és elvitte a kanalat a konyhába. Elképedve néztem rá, de őt nem érdekelte. 

- Akkor eszem külön! – csattantam fel, s elmentem a kanálért.

Még ilyet! 

  Leültem a kanapéra, Hoseok pedig el volt a macskával a másikon. Grimaszolva néztem rá, ahogy simogatta azt a dögöt, majd a filmet kezdtem nézni. 

- Hogy tudod úgy enni?! Rossz nézni – fintorodott el most ő. 

- Mi bajod van a Nutellával?! – néztem rá mérgesen. 

- Tömény.

- De finom – nyújtottam ki nyelvem rá, ő pedig grimaszolt egyet. Erre én megint kinyújtottam a nyelvem, ő meg ismét grimaszolt. Ezt eljátszottuk még háromszor, aztán elnevettük magunkat. – Mint két óvodás – nevettem tovább. A macska lemászott Hoseokról és elkezdte felderíteni a ház többi részét, végül a lépcsőnél állapodott meg. Leült elé és felfele kezdett nézni, miközben a farkát csóválta. 

- De édes! – szólalt fel Hoseok. 

- Na persze. Tuti valamire készül a szobámban – forgattam a szemem és visszanéztem a Tvre. 

- Ne legyél már ilyen! – akadt ki.

- Az egy beképzelt... – gondolkoztam el. – Azt se tudom, hogy fiú-e vagy lány – legyintettem. 

- Fiú – húzta össze szemét Hoseok.

- Áh, akkor beképzelt ficsúr! Mint az a seggfej Taehyung! – sóhajtottam fel. Hoseok elmosolyodott, majd felhúzta lábát a kanapé egyik oldalára.

- Gyere – csapkodta meg maga mellett a helyet. Szem forgatva felálltam, de mielőtt leültem, lenéztem rá.

- Szóval, ha nincs itt a macska, jó vagyok én is, mi? – Felsóhajtott, majd megfogta csípőm és lerántott a kanapéra. 

- Fogd be – nyomta a kezembe a tál popcornt. – Azt akartam, hogy megedd a Nutellás részt – vigyorodott el, én pedig megcsaptam a combját. Szájtátva nézett rám, majd megbökte a...hasamat. Erre persze én ugrottam egyet a helyemen – csikis vagyok –, ő pedig gonoszul elmosolyodott. Kikapta kezemből a tálat, lerakta az asztalra és két kézzel kezdte csikizni a hasam, majd nyakam. Én visítozni kezdtem, rúgni, ütni, harapni, amit csak tudtam. Nagyon nehezen bírom ki, ha valaki csikiz. Nevetni kezdtem, kapkodtam a levegőt, Hoseok pedig nem akart leszállni rólam. 

- Hoseok! – nyögtem ki nagy nehezen. – Ne! – sikítottam, s biztos voltam benne, hogy a szomszédban azt hiszik, épp lenyúzzák a bőröm. – Ne! – próbáltam megállítani, de továbbra se akarta abbahagyni. 

- Hisztizel még? – állt meg egy pillanatra, de én felfogni se tudtam kérdését, arra koncentráltam, hogy levegőt nyerjek. Aztán folytatta. – Na? – állt meg megint pár perccel később. Sikerült végre kinyögnöm valamit.

- Igen – lihegtem, ziháltam, s a plafont néztem, hogy ne forogjon a világ, és igazából nem is tudtam, mit válaszoltam, csak mondtam valamit. 

- Igen? – csikizett egy picit még. – Mit igen? – állt meg megint.

- Nem fogok... – vettem egy mély levegőt. – ...hisztizni – sóhajtottam egyet. 

- Biztos? – incselkedett es hallottam a hangján, hogy mosolyog. 

- Biztos – fújtam ki, majd lenéztem rá. Csak akkor vettem észre, hogy a lábaim közt térdel, és úgy hajol rám. Elkaptam tekintetem, s megpróbáltam felülni. Neki is feltűnt a kínos helyzet, így ő is visszahúzódott a helyére, én pedig felálltam. – Azt hiszem, úgy nézek ki, mint akit most szedtek ki a bokorból – nyúltam óvatosan kócos hajamhoz. Hoseok felnevetett, ám nem hatott olyan nyugodtnak, mint szokott. 

  Elsétáltam az előszobában lévő tükörhöz, és megigazítottam magam, amennyire tudtam. A hajamat inkább felkötöttem, menthetetlen volt. 

- Des... – szólalt meg Hoseok, miután leültem mellé és a Nutellás popcornt kezdtem enni. 

- Hm? – Nem néztem rá, a filmet figyeltem, épp az arénában volt a főszereplő, miközben akna robbant mellette. Ezerszer láttam már, de még mindig ugyanolyan érdeklődéssel nézem, mint elsőnek. 

- Bocs, az előbbiért – hadarta el, majd ránéztem. – Csak elakartam terelni a figyelmed.

- Hoseok...Nincsen semmi. Én tudom...

- Nézd – ült fentebb. – Én nem olyan vagyok, mint ő – utalt Taehyungra. – Vagy Jimin. Én nem akarok tőled olyan dolgokat, mint ők. Rendben? – nézett rám kétségbeesetten. Elmosolyodtam. 

- Tudom. Épp ezért engedtelek ilyen közel magamhoz – dőltem hátra, majd felsóhajtottam. – Figyelj...én nem szoktam csak úgy embereket beengedni az életembe. Téged se akartalak...de elérted – kaptam be még egy kukoricát.

- Elértem? – vonta fel szemöldökét. 

- Van egy olyan tulajdonságod, hogy olyan dolgokra vagy képes rávenni az embereket, amiket amúgy nem tennének meg. És talán még örülök is neki, hogy rajtam is használtad – mosolyodtam el.

- Hűh...őszintén, nem tudtam erről – gondolkozott el, s úgy tűnt, mintha meg se hallotta volna az utolsó mondatom. 

- Nem is kell. Csak elmondtam az okát, hogy tudd, én sem olyan szándékból vagyok veled – löktem meg. Halvány mosoly jelent meg arcán, majd a Tvre szegezte tekintetét. 

- Örülök, hogy megbeszéltük.

  Megnéztük a trilógia mindhárom részét, közben egymást piszkáltuk, dobáltuk popcornnal és a filmről beszéltünk. Hoseok elmondta, hogy amikor a második része ment a mozikban, ő egy lánnyal ment el. Az a lány a barátnője volt. Egy igazi barátnő. Azt mondta, szerette a lányt, nagyon is. Csak a lány nem szerette viszont. 

- Úgy derült ki, hogy egyik este azt mondta, nem ér rá. Aztán egy szórakozóhelyen láttam egy másik fiú ölében – nevetett fel, de nem volt őszinte.

- Mekkora ribanc! – csattantam fel. – Nem tudja, mit vesztett.

- Aranyos vagy – mosolyodott el. – De már régen volt. Nem bánt már. – Azért ezt annyira nem hittem el. – Egyébként, te vagy az első, aki így reagált.

- Mi mást kellett volna mondanom? – húztam fel szemöldököm.

- Hogy sajnálod.

- Nem mész vele semmire. Tudom – sóhajtottam egyet, majd felálltam, mert véget ért a film. 

- Igaz – nyújtózkodott. – Mennyi az idő? – A digitális órára mutattam a szekrényen, Hoseoknak pedig eszébe jutott valami. Felszaladt az emeletre, majd a zacskóval jött le, amit délelőtt hozott.

- Hoztam kaját – vitte a konyhába. – Hamburger és ramen – vigyorodott el és elkezdett kipakolni. Elmosolyodtam, jól esett, hogy gondolt rám. Aztán elővett egy doboz Pepsit. Odaszaladtam és egyből felbontottam, majd meghúztam. 

- Az igen – nézett elismerően rám. – Használhatom? – mutatott a mikróra és a vízmelegítőre. Bólintottam, aztán leültem a pulthoz és kiterültem rajta. Hoseok megtöltötte a melegítőt, bekapcsolta, aztán a mikróba rakta a hamburgerem. Bár igazán kételkedtem benne, hogy megenném. Nem igazán volt étvágyam. 

  Csak néztem hátát, s azon gondolkoztam, miért van itt. Érdekelt, hogy miért van velem és miért akar segíteni. Az emberek nem csinálnak csak úgy dolgokat, csak ha érdekük van belőle. Aztán kicsúszott számon az egyik kérdés, ami cikázott fejemben. 

- Miért vagy itt? – Nem tudtam megakadályozni, a szavak egyszerűen legördültek ajkaimról. 

- Tessék? – fordult meg meglepődve. 

- Miért vagy velem? Miért akarsz segíteni? – Még ezután sem tudtam befogni a számat. Mintha nem én irányítottam volna. 

- Des... – sóhajtott fel. – Ezt most miért kérdezed? 

- Nem tudom, nem akartam, csak kijött. – Aha, az aurája.

- Már elmondtam, hogy miért nem vagyok itt. Egyértelmű, hogy akkor miért – magyarázta. 

- Nekem nem az – vontam fel szemöldököm.

- Szeretnék veled jóban lenni. Ez akkora baj? – nézett értetlenül rám.

- Nem. Egyáltalán. Csak az emberek nem szoktak úgy dolgokat csinálni, kivéve, ha akarnak valamit cserébe.

- Én nem Taehyung vagyok – komorodott el. Azt hiszem, megbántottam. – Erről jut eszembe, ha érdekel, én sem tudom, miért hozott haza téged, amikor beteg voltál. – Átállítottam agyamat a másik témára, ami annyira jelenleg nem érdekelt, tekintve, hogy Taehyungról volt szó.

- Én sem – álltam fel és kivettem a felforrósodott hamburgerem. – De nem is érdekel. Elég volt belőle – vettem egy mély levegőt, majd leültem enni.