Összezavarodás

Tizenhatodik fejezet

《 Az, hogy valakinek fontos vagy, s hogy valaki neked fontos, két nagyon is különböző dolog. Melyik egyszerűbb? Nem tudnám megmondani, de azt tudom, hogy mindkettő ugyanannyira nehéz. Miért? Ha valakinek fontos vagy, az az ember több figyelmet fordít rád az átlagosnál, ami egy idő után idegesítő, főleg, ha átlép egy határt. Azonban, szerintem ennek a legszebb része a biztonság érzet.

  Ha valaki neked fontos, az már több szempontból is megterhelő. Folyamatosan aggódni, rá gondolni, rá várni. Ennek a legveszélyesebb érzése a bizonytalanság. Tehát, melyik egyszerűbb? 》

  Még megnéztük a trilógia befejező részét – amit én végig izgultam, mint mindig –, közben beszélgettünk, aztán még a macska is visszajött, mire én elfintorodtam. A macska meg Hoseok ölébe mászott, onnantól pedig alig beszéltünk. Végül Yuna lépett be az ajtón. 

- Szia, Destiny! – kiáltott be. Hoseok egy kissé rendbe szedte magát, hogy egy felnőtt fogadására normálisan nézzen ki. 

- Szius – szóltam vissza, majd belépett a nappaliba. Kissé tágabbra kinyitotta szemét, majd a Hoseok ölében lévő lábamra pillantva elfojtott egy mosolyt.

Aha, szóval jobb a kedve. 

- Hello, Hoseok – csilingelt hangja, majd Hoseok visszaköszönt én pedig levettem a lábam. Nem is értettem, hogyan került oda. – Hogy vagytok? – érdeklődött, majd a konyhába lépve nekiállt teát csinálni. 

- Köszönjük, megvagyunk – udvariaskodott. 

  Még volt körülbelül tíz perc a filmből, amire még Yuna is odaült hozzánk.

- Már megint ez a film, Destiny? – nézett rám. Hát, igen, nem a kedvence Yunának. Szerinte undorító lények vannak benne, és undorító, ami történik benne. Ennek nyilván az az oka, hogy még egyszer sem hallgatott végig a film történetét illetően. 

- Igen. Ez egy jó film! 

- Az hát – morogta, majd odaadta Hoseoknak a teáját. 

  Hoseok úgy egy óra múlva ment el, de nem tudtam neki megköszönni még egyszer, amit értettem tett ma, hiszen Yuna ott állt a konyhában. Csak mosolyogtam, s reméltem, hogy érti, amit közölni akarok.

- Hogy hogy itt volt? – kérdezte Yuna közömbösen, miután a piszkot kezdtem eltakarítani a nappaliból, amit ott hagytunk. 

- Átjött, hogy segítsen. – Nem akartam titkolózni előtte. Semmi értelmét nem láttam, hogy ne mondjam el, Hoseok tud róla. 

- Miben?

- Mérges volt rám, amiért lefeküdtem Taehyunggal, és kockára tettem a jövőmet. Végül itt maradt velem, hogy ne legyek egyedül.

- Tud róla?! – fordult száznyolcvanat és elképedve nézett rám. Most nem rejtette véka alá dühét.

- Igen – válaszoltam egyszerűen. – Tud róla.

- Ezt mégis hogy engedhetted meg?! Hogy bízhatsz meg egy idegenben?!

- Hoseok...megbízható ember. Tudom – néztem szemébe.

- Elment az eszed, Destiny?! Szerelmes vagy, vagy mi van?! – tenyerelt a pultra.

- Nem vagyok szerelmes! Tudom, milyenek az emberek. Tudom, amint rájuk nézek, és ezzel te is tisztában vagy! Ne tégy úgy, mintha egy felelőtlen tinédzser lennék! – emeltem én is hangomon, majd elcsuklott. Kezdtem érezni a gombócot, ami megint ki akart törni.

- Pontosan úgy viselkedsz! – hányta szememre.

- Tudod, éppen most estem át életem első normális szeretkezésén, ráadásul nem is akármilyen módon, szeretném megbeszélni valakivel, ahelyett, hogy veszekednék! – buktak ki belőlem a szavak, mielőtt megállíthattam volna. Yuna tekintete megenyhült, nyelt egyet, majd hajába túrt és a konyhába fordult. 

  Az első könnycsepp lefolyt arcomon, ahogy hátát néztem. Felkaptam a popcornos tálat, és a pultra téve futottam fel szobámba. Az ágyamra dőltem, bele a párnáimba, és zokogtam. Ma már másodjára. Gyűlöltem magam, amiért gyenge lettem, gyűlöltem, hogy ilyen egyszerűen kiengedtem érzéseim, gyűlöltem, hogy Hoseok sajnál, hogy Yuna nem foglalkozik velem, hogy csak veszekszünk és nem olyan a kapcsolatunk, mint tegnap. Gyűlöltem Taehyungot, hogy elvette a büszkeségem, hogy miatta egy olcsó kurvának éreztem magam, s hogy miatta mások szemében is az lettem. Anyut akartam, azt akartam, hogy karjaiba zárjon, a fejem simogassa és énekeljen rekedt hangján. Elakartam menekülni a világ elől anyuval, és apuval, a világ legeldugottabb tengerpartjára. 

  Végül a fáradtság erőt vett rajtam és elszenderültem, de pontosan nem tudnám megmondani, mikor. 

  Kívülről látom magam, ahogyan kényelmes ágynemű fedi testem. Alszok, mély álomba merülve New Yorki szobámban, közben egy tekintetet érezek magamon. Lassan felnyitom szemem, s két barna szempárban meglátom magamat. Az idegen haja kócosan lóg arcába, karján fekve néz engem. Melegség tölt el, nyugalom. Elmosolyodom, ahogy arcomat kezdi simogatni mutatóujjával a sötétben, mire ő is széles mosolyra húzza száját. 

  Fényvillanás, egy pillanat, s egy úton állok, erdővel körbe véve, eső áztatja bőröm, miközben zokogok. Futni kezdek, futni a sötétben, nem tudom merre, de el akarok érni valamit. Autók zúgnak el mellettem hangos dudájukkal és kiabálásukkal. Nem foglalkozok egyikkel sem, csak oda akarok érni. Egy alak rajzolódik ki előttem. Ő is fut. Úgy érzem, gyorsítanom kell, hogy végre elérjem. 

- Ne kövess! – kiáltja hátra egy mély, férfi hang. 

- Taehyung! – suttogom halkan, s kezemet nyújtom. 

  Megjelenik még egy alak, közvetlen mellette, majd úgy állnak elém, hogy én áttudjak futni köztük. 

- Hagyj minket! – mondja egy erős, szintén férfi. 

- Hoseok! – kiáltok, de egy újabb ember kerül melléjük. Most már Taehyung fut előttem, mellette egy hosszú, fekete hajú, tetovált karú nő. Nem kell kiáltania, enélkül is rájövök, ki ő. 

- Nem akarunk téged! – Hangja egyenletes, határozott, rideg, mint a jég. Megállok, majd ők is, és felém fordulnak. Mindannyian engem néznek átható, fekete szemükkel, mely nemcsak íriszüket tölti ki, hanem szemük fehérjét is. 

- Gyűlölünk! – üvöltik torkuk szakadtukból. Arcukon nem mutatkozik semmi érzelem, sima bőrükön megcsillan az eső okozta nedvesség. Én mégis érzem, hogy így gondolják. Hiába, hogy arcuk érzelemmentes, hangjukon érződik a színtiszta gyűlölet. A földre zuhanok, miközben rajtuk cikázik szemem, s az esőtől és könnyeimtől semmit nem látok. Ők rendületlenül egyhelyben állva, mozdulatlanul néznek le rám. 

  Újabb erős fény, de nem tűnik el. Inkább csak fokozódik, ahogy egyre közelebb ér hozzám, végül, amikor belém csapódik, fájdalom nélkül kezdek zuhanni abba feketelyukba, amibe minden éjszaka szoktam. 

Taehyung POV

  Hamar álomba szenderültem, miután Destiny-vel végeztünk, azonban hajnalban, egészen pontosan negyed ötkor, sikításra ébredtem. Mellettem Destiny sírt, zokogott, saját könnyében vergődve. Felé fordultam, majd figyelni kezdtem artikulálatlan hangjait. Egyedül a „ne” szót értettem ki abból, amit a külvilág fele próbált közölni, angolul. Rémálma volt. 

  Ismertem ezt az érzést, emlékeztem rá, milyen az éjszaka közepén ordítozva csapkolódni, miközben a rémképek nem szűnnek szemem előtt. Tudtam, hogy nem jó felkelteni. Legtöbbször, a tudatalatti külső ingerekből is merít ihletet, amit készségesen fel is használ. 

  Ehelyett megvártam, amíg abba nem marad kiáltozása. Nem azt mondom, hogy jó volt ez nekem, sőt, de inkább végig hallgattam. Figyeltem ajka mozgását, mellkasa emelkedését és süllyedését, amely kezdett csökkenni az idő előre haladtával, szempillája rebegését, orra tágulását, ahogy nagy levegőt vesz, s homloka ráncolódását. Néztem karjait, melyeket maga mellett dobált ide-oda, fejével együtt. Nem zavart tevékenységemben a szemkötő, amit csak azért hagytam rajta, hogy ne keltsek gyanút. Nem akartam még a tudtára adni, hogy már az én birtokomban van titka. Sokkal több tervem volt még ezzel a kis infóval.

  Egy hirtelen gondolat ugrott be agyam kellős közepébe, ahogy őt néztem, mely nem akart onnan kimászni. Egyből elkezdtem kiverni fejemből, különböző negatív mondatokkal. Oldalamra fordulva hunytam le újra szemem, miután sikoltozása alább hagyott. Már majdnem elaludtam, nem sok választott el tőle, amikor egy kéz finoman simított végig hátamon, s maradt mögöttem, hozzáérve bőrömhöz. 

  Azt hittem, felébredt, így hátra néztem rá, s már készültem megszólalni, amikor észrevettem, hogy Destiny még mindig alszik. 

 *

  Ajkát nézve elvesztem a pillanatban. Követtem szememmel szája vonalát, majd hirtelen felnéztem szemébe. Idegesség, könyörgés, aggódás...Ezeket láttam arcán. Még mindig nem akartam annyiban hagyni az éjszakai ismétlést, így hüvelykujjammal simogattam nyakát, melyen a foltok virítottak, azt jelezve „ő az enyém” – hiába, hogy ez nem így volt, jó volt ezt hinni, mint a többi lánynál. 

  Aztán, mintha megfagyott volna a levegő, s tudtam, ezt én okoztam. Valójában nem tudtam megmondani, mi ez az érzés. Az egyetlen dolog, amit biztos tudtam, hogy nem én irányítom a tetteim. Nem én irányítom magam, hanem ez az érzés. 

  Megragadtam arcát, s megcsókoltam, ő pedig nem ellenkezett. Óvatos, egyszerű és gyengéd csók volt ez, nem olyan, amit este váltottunk egymással, mégis, volt valami jelentése. És egyszerűen megőrjített, hogy nem tudtam, mi az. 

  Nem akartam szemébe nézni, amint sikerült erőt venni végtagjaimon, így rá sem nézve léptem ki az ajtón. 

  Egész hazaúton ezt próbáltam kiverni a fejemből, ugyanúgy az éjszakai gondolataimat is. Próbáltam előtérbe helyezni azt a nehezen felépített barikádat, hogy előre kerüljön az igazi Kim Taehyung. Szerencsére ez sikerült is, amikor hazaértem, s ledobva kulcsaimat betrappoltam a nappaliba, ahol Nam, Jin, Sunbim, Yoongi és Jungkook ült. Elsősorban, nem nekik akartam elmondani ezt a remek hírt – miszerint lefeküdtem Summerrel –, inkább Hoseoknak akartam az orra alá dörgölni. 

-Megdugtam Summert! – tártam szét karom mosolyogva, mire mindenki elkerekedett szemekkel pásztázott engem, kivéve Yoongi. 

- És most büszkének kéne lennünk rád? – emelte rám unott tekintetét. 

- Legalább – vigyorogtam eszelősen, mire belépett Hoseok. Arcán semmi érzelem, csak a színtiszta üresség. Hiába tanult meg elhatárolódni, ez a veszte. Keresztbefont karral támaszkodott a konyhával összekötő ajtó félfájának, majd felnézett rám.

- Mire volt ez jó? – kérdezte közömbösen.

- Hm, nem is tudom – tettettem gondolkozást. – Hogy elmondhassuk magunkról, két csajt húztunk meg egy éjszakán! – vigyorogtam még szélesebben. Felkuncogott, majd visszafordult a konyhába.

- Büszke vagyok – ironizált. Vigyorogva vonultam el szobámba, s terültem ki ágyamon. Fáradt voltam, főleg azután, hogy féléjszakán át Summer sikoltozásait és zokogását hallgattam.

Taehyung POV vége

Ezt álmodtam tegnap este. De miért nem ébredtem fel?

- Destiny! – szólított meg egy ideges, női hang.

Yuna.

- Destiny, kelj fel! – rázott egyet rajtam, miközben lassan kinyitottam szemem és felültem. Gyorsan letörölgettem könnycseppjeim, s próbáltam zihálásomon csökkenteni. Szívemre tettem kezem, mintha ezzel egy kicsit is tudtam volna csökkenteni szapora járásán. 

Mély levegő, kifúj, megint, kifúj...

- Jól vagy? – nézett aggódón szemeimbe. Beugrott az arca álmomból, így elkaptam róla tekintetem, és a légzésemre figyeltem. – Destiny... – engedte el térdem, majd kinézett az ablakon. Akaratom ellenére én is arra fordítottam fejem, s figyeltem az embereket, autókat, fényeket. A szívem elkezdett lelassulni, légzésem nyugodtabb lett, könnyeim eltűntek. – Sajnálom – mondta olyan halkan, hogyha nem ismerném ezt a szót oly nagyon, akkor nem is értettem volna. – Sajnálom, hogy ezt csináltam....Én....Úgy érzem, nem vagyok megfelelő pótanya számodra – nyelt egyet, s lenézett összekulcsolódott ujjaira. Ránéztem, s láttam, hogy még egy nagyot nyelt. – Amikor rájöttem, hogy Taehyung miért van fent a szobádban, megijedtem...Tudtam, hogy milyen ember és féltem, hogy megbánt. Nekem ez túlságosan új...hogy te egy fiúval...érted – nézett fel értetlen szemeimbe. Szégyellte magát és félt, hogy mit mondok neki. 

- Értem – válaszoltam rekedtes hangon. Bele sem gondoltam, milyen lehet ez neki. Hiszen sosem volt gyereke, én is csak egy gyerek voltam eddig neki. Most viszont...felnőttem. 

- Emlékszel, mikor találkoztunk utoljára, mielőtt ide jöttünk? – nézett újra szemembe. 

- Tíz éves voltam... – emlékeztem vissza. – Eljöttél egy táncversenyemre. Amikor megláttalak a tömegben, nagyon boldog voltam. Olyan érzés volt, mintha...mintha anya is ott lett volna. Velünk – vettem egy nagy levegőt. 

- Aztán nem találkoztunk vagy tíz évig és most itt állsz előttem, kész felnőtt nőként, egy egyetemista gyönyörű nőként – mosolyodott el, ahogy végignézte arcom. – Nekem túl sok volt, hogy már nem a következő Barbie hercegnőről beszélünk, hanem a következő fiúról... – jelent meg egy fájdalmas mosoly arcán. 

- Elhiszem – simítottam végig karján. – Sajnálom, hogy kiakadtam...nem fordul elő többet és ha nem akarsz a fiú ügyeimről beszélni, részemről oké – küldtem felé egy bátorító mosolyt. Persze, belülről nem így gondoltam. Nagyon szükségem lett volna egy barátra, akivel kitárgyalhatom a Taehyunggal töltött estét. Mindentől függetlenül. 

- Nem, dehogy! Majd beszélhetünk róla, csak először felkészülök rá – szabadkozott. Elmosolyodtam, majd ismét az utcára néztem. 

- Szép, ugye? – kérdeztem pár perc után. 

- Gyönyörű – suttogta.

  Úgy egy órával később megkértem Yunát, hogy aludjon velem, amire nem mondott nemet, így reggel arra keltem, hogy a telefonja ébreszt minket. Ráadásul egy olyan dallal, amit már hallottam valahol. 

- Mi ez a szám? – nyöszörögtem, majd felemeltem a fejem és ránéztem. Háttal ült nekem és épp a mamuszát vette fel.

- Oh, ez? Hoseok mutatta, I need you a címe – válaszolta egyszerűen, mire kipattant a szemem.

- Hogy került ez ilyen minőségben hozzád? – kúsztam oda. Egy rendes, stúdiózott dal szólt a telefonból. 

- Hoseok küldte át – állt fel, s elindult le, majd en is utána.

- De ez milyen dal? Hogyan? Felvett egy koncertet vagy mi?

- Nem. Yoongi stúdiójában vették fel – készített be egy kávét. – Visszamehetnél aludni, korán van még.

- Yoongi stúdiójában... – suttogtam magam elé. Totál elképedtem.

Ezek már ennyire...felkapottak? 

- Ott igen, de irány vissza aludni – tessékelt a lépcső fele, én pedig még mindig ámulva mentem fel az emeletre. 

  Bedőltem ágyamba, de mintha ő kilencig azzal lett volna elfoglalva, hogy kidobjon onnan. Valahogyan akárhányszor  lecsuktam a szemem, mindig a plafonra tévedt tekintetem. Ugyanakkor most nyugodt voltam, hogy nem akart úgy rám törni a sírás, mint tegnap. 

- American Girl! – kiáltott fel JiNa a hátam mögött, majd betarolt mellém, ellökve valakit. Látszólag nem igazán érdekelte. – Mi újság? El voltál tűnve tegnap – kért egy tál valamit. Nem tudtam volna megmondani, mit. 

- Szia, JiNa – mosolyogtam, s nem válaszoltam kérdésére. – Hol van a papucsod? – utaltam Jiminre. Megforgatta szemeit, majd közelebb hajolt.

- Ezt ne az emberek előtt. Figyelnek – suttogta, majd elhúzódott tőlem és nevetve belevágott a karomba Elkerekedett szemekkel néztem rá, majd leesett, miért csinálta.

Elterelés.

- Haladj az asztal fele! – suttogta elharapva a szavakat. Ám, amikor odaértünk az asztalhoz, egyel több ember volt a szokásosnál, nekem pedig egyből a torkomban dobogott szívem. 

Ha ezt elszúrom, végem. 

  Mély levegőt vettem, s leültem Hoseok mellé, pontosan Taehyunggal szemben. 

- Sziasztok – mosolyogtam, s lepakoltam a táskám, majd hozzá is kezdtem az ebédemhez. Taehyung valami hétvégi buliról magyarázott Jiminnek, aki egyből JiNára ragadt, amint odaértünk. Szó szerint. Vágtam egy fintort, mire Hoseok felkuncogott mellettem. Ránéztem, ő pedig próbálta elfojtani mosolyát, de hiába, én is felkuncogtam. Ezt már észrevették az előttünk ülők, így gyorsan betömtem a számat pizzával, Hoseok pedig ramennel. 

- Destiny, nem is mondtad, hogy nem szereted a koreai kaját – szólalt fel Taehyung szórakozott mosollyal arcán, én pedig értetlenül néztem szemébe – amint sikerült rávennem magam –, aztán bólintottam magamban. 

- Nem szoktam még hozzá – válaszoltam egyszerűen, majd észrevettem a Pepsit mellettem. Elmosolyodtam, majd meglöktem Hoseok karját, aki szintén elmosolyodott. Ez volt a köszönöm. 

- Érdekes – ízlelgette a szót. – Akkor más koreai dolgokat sem szeretsz, igaz? – Próbált nem Hoseok irányába nézni, de nem tudta megállni. 

- Taehyung – szólt rá Hoseok.

- Most mi az? – lepődött meg. – Csak ismerkedek. Te is ezt teszed, én miért ne tehetném? – vigyorodott el, mire Hoseok a szemét forgatta. 

- Van néhány dolog, amit igen. 

Mégis mi a fészkes fene ütött belém?! 

  Én is Hoseokra néztem, ezzel azt a latszatot keltve, hogy őt "szeretem" a "koreai dolgok" közül. Hoseok teljesen értetlenül nézett vissza rám – nem hibáztatom, én sem értettem magam. Taehyung arcán pedig a leplezetlen dühöt láttam. Akaratom ellenére is mosolyogni kezdtem, ettől pedig még mérgesebb lett. 

- Mi ez a garbó? – ráncolta szemöldökét. – Tán nem fázol? – Torkomon akadt a levegő, a pizzával együtt. Köhögni kezdtem, közben gondolatban annyiszor pofoztam fel magam, hogy eszméletemet vesztettem. Már csak a szerencsén múlott, hogy Taehyung rájön-e. 

  Hoseok és JiNa egyből felugrott helyéről, utóbbi vízért rohant, előbbi pedig a hátamat kezdte ütögetni. Jimin fogalmam sincs, mit csinált, de a vállamat biztos, hogy ő fogta, mert mint utóbb kiderült, nem Taehyung volt. Hogy Taehyung mit csinált? Átugrott az asztalon, felállított az asztaltól, felemelt, majd a pad mögé tett és átkarolt. Közben én már látni sem láttam, az oxigénhiány nagyon erősen ostorozta agyamat, ráadásul a torkom iszonyúan fájt a kemény pizzatésztától. 

  Heimlich-fogást próbált rajtam alkalmazni, feltéve, ha megtalálta volna a gyomromat öklével.

Látszik, hogy drámais. 

  Gyomrom helyett a nyelőcsömet nyomkodta nagy erővel, ami nem sokat segített helyzetemen, úgy, hogy már kezdtem lehunyni szemeim. Pár köhögéssel később viszont a pizzadarab megmozdult, s elkezdett felfele araszolni, végül a számba került és abbahagytam a köhögést. Nagy levegőket vettem az asztalra támaszkodva kezemmel, hogy bevigyem a szükséges oxigént.

  Kezdtem magamhoz térni, tisztult a látásom, szívem lassult, de még mindig nem szólalt meg körülöttem senki. Amint sikerült annyi erőt gyűjtenem, lassan körbe néztem a teremben. JiNát láttam magam mellett, ahogy egy poharat nyújt felém aggódó tekintettel. Másik oldalamon Hoseok állt, az ő szemében is rengeteg aggodalom tükröződött. 

  Aztán megéreztem az öklöt hasamon, a mellkasot hátamon, a ki-be juttatott levegőt nyakamon. Már épp mozdultam volna, hogy engedjen el, vagy szóltam volna, hogy minden oké, amikor Taehyung megszólalt:

- Gyakrabban is kerülhetnénk egymáshoz ilyen...közel. – A mondat végét már suttogta, hogy csak én halljam, s hallottam a hangjában bujkáló mosolyt is. Másodpercek alatt köddé lettek emlékképeim, elmúlt az a bizonyos érzés, így megszakadó szívvel fogtam meg a Pepsit előttem, majd műmosollyal felé fordultam, s az arcába csaptam. Egyből elengedett, s fújt egyet száján, minek következtében rám is került egy kevés kóla. Jimin, Hoseok és még jó néhányan nevetésben törtek ki, majd nyugtázták, hogy jól vagyok, s a saját dolgukkal kezdtek foglalkozni. Keresztbe fonva kezem magam előtt mosolyodtam el rajta, ő pedig az arcát törölgette. Aztán szúrósan rám nézett, majd a JiNa kezében lévő vizes pohárért nyúlt, és minden további nélkül az arcomba öntötte tartalmát.

  Próbáltam feldolgozni, ami éppen történt, de nem igazán sikerült. Olyan dühös voltam, hogy legszívesebben felpofoztam volna. Mindenért. Ő pedig folyamatosan vigyorgott keresztbe tett kézzel.  Mielőtt bármi sérülést okozhattunk volna a másiknak, Hoseok közénk állt, engem leültetett a padra, majd Taehyung fele fordult, akit szó nélkül vezetett ki az ebédlőből. 

  JiNa leült mellém, én pedig elvettem a kezében lévő zsebkendőt, amit felém tartott. Megtöröltem az arcom, amiről a víz már majdnem elpárolgott. 

- Destiny... – kezdett bele félénken, mintha nem tudná, mit gondolok. Ránéztem, s akkor vettem észre, hogy minden érzelmet elrejtettem a maszkom mögé, ezért nem látja dühöm. 

- Beképzelt seggfej! – szólaltam fel rekedtesen, JiNa arcáról pedig eltűnt minden aggódó ránc. Elnevette magát, majd befordult az asztalhoz, s észrevettem, hogy Jimin is eltűnt. Nyilván Taehyungékkal ment. – Komolyan! Annyira idegesítő személyiség, hogy legszívesebben megfojtanám – mérgelődtem, s borzasztóan próbáltam visszafogni mindent, ami bennem volt, de nem ment. Mintha túl nyitott lettem volna. 

- Hihetetlenek vagytok – rázta a fejét mosolyogva. Értetlenül néztem rá. – A táncpróbán is csak szálltak a szikrák, látszott, hogy majd megölitek egymást a puszta szemetekkel. – Ezt valahogy félreértette JiNa, hiszen az nem utálat volt, hanem vonzalom.

Fizikai. Vonzalom. Ami elmúlt.

  Ugyanakkor megdöbbentett, hogy JiNa ilyesmiket észrevesz, még ha rosszul is látta. Nem válaszoltam semmit, csak fogtam a cókmókom és ott hagytam JiNát egyedül. 

- Attól még megölöm. – Hogy mégis honnan szállt belém ez a nagy bátorság, meg nagyszájúság/szókimondás, az egy igazán jó kérdés volt. Mintha egy teljesen más emberré váltam volna az elmúlt tizenöt percben.