Tudatosulás

Tizennegyedik fejezet

《Érdekes dolgok történhetnek, ha egyszer az ember elveszti maga felett az uralmát. Több tényező is befolyásolhatja ezeket a "döntéseket", de ha végig gondoljuk, a tudatalattinkban meg vannak ezekre a cselekvésekre a miértek. Mindent tettünket irányítja egy érzés, ami belülről fakadt és sokszor tudomásunk sincs róla.
 Félelem, szeretet, vágy, szomorúság, gyűlölet, ingerültség, boldogság, remény, elkeseredés, stb.
  Még is, a legérdekesebb ebben a folyamatban, amikor felszínre kerülnek a cselekvések miértjei. 》

  Kegyetlen fejfájással ébredtem. Lassan nyitottam ki szemem, hogy szokjam a fényt, mert a nap ezerágra sütött az ablakomon túl.

  Ennek ellenére viszont én fáztam. Nem volt hideg a szobában úgy különösebben, de valamiért fáztam. Az ablakról a padlóra, majd a falamra vándorolt tekintetem, miközben a fejem iszonyatosan hasogatott. 

Ezért nem szeretek inni és ittasan aludni. 

  Tekintetem vissza sétált az utcán hemzsegő emberekre, akik megint nagyon siettek valahova. Elmosolyodtam rajtuk, majd fentebb húztam magamon a takarót, de...nem volt rajtam ruha, amit a hónom alatt dörzsöltem volna. Hirtelen benéztem a takaró alá, s meztelen testemet véltem felfedezni. Elkerekedett szemekkel és összeszorított ajkakkal emeltem vissza fejem az ablakra, amikor mozgolódást éreztem magam mellett. Ösztönből megállt bennem az ütő, majd el is indult, amikor tudattam magammal, hogy Taehyung van mellettem, feltehetőleg meztelen, akárcsak én. 

  Egyszerre érzelmi viharok tömkelege rohanta meg agyamat: félelem, aggodalom, szégyen, elkeseredettség. 

Hivatalosan is kurva lettem. 

  Óvatosan hátra nyújtottam a nyakam, hogy megnézzem, s így felfedeztem Taehyung hátát. Hason fekve aludt, egyik keze maga alá gyűrve, a másik a feje mellett. Haja kócos tincsekben állt mindenfele, s teste csillogott a kisebb izzadtágcseppektől – bár nem értettem, mitől izzadt le ennyire. Elkaptam tekintetem, majd a lehető legkevesebb mozgással másztam ki a takaró alól, s kiiszkoltam a fürdőszobába. Bezártam magam mögött az ajtót, s felvéve az elnyűtt rövidnadrágom és Yuna egyik használt pólóját, guggoltam az ajtó elé. A fejem szüntelenül lüktetett, s az sem segített a helyzeten, hogy folyamatosan ugráltak be emlékképek, miközben kezdtem érezni a tegnap belém hatolt testrész nyomát. 

- Mit műveltem? – nyűglőttem a szememet törölgetve. Pár perccel később erőt vettem magamon, hogy legalább lefürödjek, aztán eszembe jutott, hogy amúgy kedd van, egyetem, és tuti elkéstem. Szupersebességgel másztam ki a tusolóból, s csavartam magamra egy törölközőt, majd belenéztem a tükörbe. Az első dolog, ami feltűnt, az az egyetlen ruhadarab volt rajtam: a szemkötő. Közelebb mentem a tükörhöz és megtapogattam, hogy tényleg ott van-e. Már azon filóztam, hogy hogy került rám – vagy épp maradt rajtam –, amikor megakadt még valamin a szemem: a nyakamon éktelenkedő vörös es lila véraláfutások.

  A mosdókagylóra tenyerelve bámultam magam a tükörben. Elfolyt a sminkem, a hajam össze-vissza állt, a nyakamon vagy négy folt tündökölt, s szüntelen gúnyolódott rajtam, miközben folyamatosan emlékeztetett arra, hogy a büszkeségem a lefolyóban tűnt el.

„...A tempót egyre jobban kezdtem megszokni, ahogy keze oldalam minden centiméterét bejárta apró körmével. Libabőröm szüntelen újult ki egész testemen forró csókjaitól, s apró puszijaitól nyakhajlatomban. Légzésem hirtelen felgyorsult, nyögéseim hangosabbak lettek, mint az övéi, ezáltal azt hitte, mindjárt elérem a csúcsot, pedig közel sem. Ám hiába, ő piócaként ragadt érzékeny bőrömre vállam és fejem közt, s erősen szívni, majd harapni kezdte. Ezzel egy ideig fokozta bizsergő érzésem, de pár pillanat után már fájt, ahogy kulcscsontomba is belemélyesztette fogait, akár egy vámpír.”

Mi a fenét kezdek ezzel a folttal? Vagy inkább ezekkel...

  Nem mehetek a bárba, az egyetemen pedig nyakas pulóvert kell hordanom legalább egy hétig. Megdörzsöltem szemeim, s levettem a szemkötőt, hogy leszedjem a sminkem. 

Miért nem vette le rólam? 

  Hallottam már praktikákat, hogyan kell leszedni az ilyesfajta foltokat, de egyik sem használt. Se a fésű, se a fogkrém, se az alapozó – na jó, utóbbi egy kicsit. Erőt vettem magamon, hogy visszamenjek a szobába és kicsempésszem Taehyungot, ehhez pedig a lehető legtöbb sminket felhasználtam, ami a fürdőben volt. A végére úgy néztem ki, mint aki hat órát szolizott az elmúlt egy órában. Ja, és lemondtam az egyetemről a mai napra. 

  Visszavettem a ruhákat, s óvatosan lépkedve mentem vissza szobámba, majd halkan magamra csuktam az ajtót. Taehyung még aludt, de már nem hason, hanem háton, ezáltal láthatóvá téve lélegzetelállító felsőtestét. Nyeltem egy nagyot, s a ruhákat kezdtem volna összeszedni a földről. 

- Ne bámulj ennyire – mondta rekedtes hangon, mire megdermedtem. – Tudom, hogy jól nézek ki. 

Öntelt barom! 

  Már majdnem valami csípőset vágtam vissza, amikor beugrott, hogy én most Summer vagyok és nem Destiny. 

- Elnézést – nevettem fel. – Nem bírtam megállni. – Elmosolyodott ezen kijelentésemen, majd kinyitotta a szemét, nekem pedig lenyugodott a szívverésem, amikor nem vett észre rajtam semmi Destinyhez hasonlót.

- Aj, te már felöltöztél – biggyesztette le száját, akár egy kis gyerek. – Én is szívesen néztelek volna még. – Még jó, hogy épp háttal álltam, így az arckifejezésemet nem látta: undor. 

De ha undorodsz, miért feküdtél le vele?!

  Elhessegettem a gondolatot, majd vissza véve Summer arcát, felé fordultam és az ágyra dobtam a ruháit.

- Dolgom van ma, szóval haladj – mondtam közömbösen. Elkerekedett szemekkel ült fel ágyamon, majd a ruháit kezdte nézegetni, én pedig az ő foltjait nyakán. Meg sem közelítették az enyéimet, de neki is jól látható helyen voltak. 

Nem is emlékszem, mikor csináltam.

- Kidobsz? – játszott megsértődést. – Pedig...este biztos nem tetted volna – vigyorgott önelégülten. 

- Akkor még nem volt dolgom – kerültem tekintetét, s felvettem ruhám alsó részét a földről, majd behúztam a napellenzőt ablakomon. Hihetetlen, de tényleg képesek ide is fel látni. 

- Most se legyen. – Hangja közelebbről szólt, a fejem mellől, keze pedig már a nadrágomat emelte fel. Megállítottam, most volt erőm ellenállni, s szembe fordultam vele.

- Pedig van. Szóval siess, kérlek – sürgettem, ő pedig nyűglődve kezdte felvenni ruháit, én meg kimentem a szobámból, egyenesen le a konyhába, ahol...Yuna állt a felsőmet fogva. Lélegzetvisszafojtva és elkerekedett szemekkel fordultam a szobám fele, majd becsuktam az ajtót. 

- Tudsz még maradni egy kicsit? – kérdeztem feszülten. Taehyung féloldalasan elmosolyodott és közelebb lépett hozzám. 

- Ameddig csak szeretnéd – válaszolta ízlelgetve a szavakat, s közelebb hajolt hozzám, hogy elölről kezdjük a tegnap estét. Kezei derekam köré fonódtak, ennek következtében pedig az emlékképek folyamatosan rohamozták elmémet, nem sokat segített a helyzetemen. Majdnem teljesen sikerült kizárni mindent – beleértve a még mindig fedetlen felsőtestét, amin megcsillant a nap –, amikor Yuna kopogtatott az ajtón. Taehyung megállt a számtól néhány milliméterre, s kérdőn nézett rám. – Nem egyedül vagyunk? 

- Ez a... – Nem mondhattam, hogy Yuna, a keresztanyám, hiszen már ismeri őt, mint az anyámat. A fogaskerekek felfoghatatlan sebességgel kattogtak az agyamban, végül a megoldás az volt, hogy Taehyungot begyömöszöltem a szekrényembe, minden további nélkül. Értetlen arca volt az utolsó kép, amit róla láttam. – Várj egy kicsit! – kiáltottam ki Yunának.

- Drágám, baj van? – hallottam aggódó hangját, közben hálát adtam istennek, amiért nem a nevemen szólított. 

- Nem dehogy, csak kupi van – kaptam fel Taehyung pólóját, a takaróm alá túrtam, majd az ágyamat is úgy igazítottam, hogy ne látszon az előző éjszakai történés. Nem lett volna jó, ha elkezdünk cseverészni itt fent, mert Taehyung egyből kijött volna a szekrényből és borul az életem. 

- Ugyan, láttam már tőled rendetlenséget – nyitotta ki az ajtót. – Hát, még mindig jobb, mint szokott lenni – helyezkedett el az ágyamon. – Találtam lent... – kezdett bele a lebuktatásomba, de én kirángattam a szobámból, amit persze egyáltalán nem értett. A konyhában ültettem le, s a lehető leghalkabban suttogtam. 

- Taehyung fent van a szobámban – szorítottam össze tenyereim. Valószínűleg én jobban meglepődtem Yuna arckifejezésén, mint ő a hihetetlen tényen. 

- Igen? – Arca megkeményedett, akár egy szikla, s kimérten beszélt hozzám. Nem meglepődött, inkább mérges és ideges volt, de megértettem. – Akkor hívd le. 

- Yuna! Ő már az anyámként ismer téged! – „kiabáltam” suttogva. Elgondolkozott, majd sóhajtva elvonult a szobájába. – Tíz percet kaptok. – Azzal el is tűnt ajtajában. Mély levegőt vettem, hatalmas kő esett le szívemről, majd felrohantam szobámba, ahol Taehyung már kijött a szekrényből és az ágyamon ült. Rám emelte most már csokoládé barna szemeit, melyeket még mindig takart borzos haja. Elkaptam tekintetem és a leesett csecsebecséimet kezdtem felpakolni a polcra. 

- Na? – vigyorgott rám. – Jössz?

A francokat.

- Mint mondtam, dolgom van, ami azt jelenti, hogy el kell menned – néztem rá, ő pedig felállt és közelebb lépkedett. 

- Ne kéresd már magad – tette a fülem mögé hajam. – Tegnap este is tök gyorsan belementél – „szomorkodott”, de én kiléptem a csapdámból, s hozzávágtam a pólóját.

- Azért, mert nem volt dolgom – tettem keresztbe kezem. – Most viszont van, ezért kérlek, hogy menj el. Sietnem kell – néztem a New Yorkos faliórámra. 

- De visszajöhetek majd – mosolygott rám azzal a „tudom, hogy meggyőzlek, ne is próbálj ellenállni” mosolyával.

Csak, hogy tisztázzuk, rám józanul ez nem hat. 

- Hát persze – mosolyogtam vissza sejtelmesen, s úgy tűnt, sikerült meggyőznöm, mert felvette pólóját, majd elindultunk le. Ránéztem a lenti órára, ami három percet mutatott még a tízből. Amilyen gyorsan csak tudtam, csináltam egy kapszulás kávét(meg bevettem egy fájdalomcsillapítót), amit az egyik elhasznált – de kimosott – Starbuck-os pohárba öntöttem, majd a kezébe nyomtam. Természetesen ő egész végig a hátsó részem bámulta. 

  Ellökdöstem az ajtóig, ahol rohadt lassan kezdte felvenni a dzsekijét és cipőjét. Folyamatosan az órámat néztem, számoltam a másodperceket Yuna feltűnéséig. Azt hiszem, soha nem izgultam valami miatt ennyire. 

- Szép a nyakad – nyúlt hirtelen az említett területhez, én pedig felszisszentem a fájdalomtól. Nem gondoltam, hogy ez ennyire tud fájni. – Neked is tetszik? Szerintem ez az egyik legszebb művem – simogatta tovább szórakozottan, nekem meg égett az arcom, mert tudtam, hogy Yuna mindent tisztán hall a mellettünk lévő szobából. Szemembe nézett, majd le ajkamra, beharapva sajátját, s vissza a szemeimbe. Őszintén, elvesztem a pillanatban. Valami megváltozott a levegőben. Valami nyomasztó került bele, de nem tudtam, mi. Ahogy szemeit néztem, megláttam a ráncolódó homlokát, mely nem a kellemes érzéseket sugallta. Akármennyire néztem szempárjait, nem tudtam rájönni, mi okozza ezt; melyik érzés. Aztán véget vetett az elmélyedésnek, s az ajtó fele fordult szótlanul, majd amint felébredtem, ki is nyitottam, ahol már majdnem kilépett, de visszafordult, s egy lágy csókot lehelt ajkamra. Arcomat fogva akadályozta meg, hogy megmozduljak, de valahogyan én sem akartam annyira ellenkezni, mint egyébként szívem szerint tettem volna. 

  Rám sem nézve elszakadt tőlem, s úgy tűnt el az ajtóban, akár a szél. Pár pillanatig még a nyitott ajtóban álltam, aztán Yuna szólalt meg mögöttem, teljesen rám hozva a frászt – és tudatva, hogy mindent látott.

- Szeretném, ha mesélnél. – Megfordultam, s gondterhelt arcára néztem. Elindult a konyhába, ahol csinált két kávét, majd leült velem szembe. 

- Tegnap... – fújtam ki a levegőt, s a poharamat szorongattam. Yuna még mindig nagyon feszülten nézett rám, ugyanúgy, mint amikor először jöttem le az emeletről. - ...itt voltak mind. És iszogattunk...

- És nem tudtál nemet mondani neki – sóhajtott egyet és ivott egy kortyot kávéjából.

- Nem. – Ennél undorítóbb nem is lehettem volna. A büszkeségem megszűnt, Taehyungé megnőtt, Yuna szemében pedig egy kurva lettem. 

- Megtudta? – nézett mélyen szemembe. Először nem esett le, mire kíváncsi, mert eddig ez volt a legkisebb problémám.

- Nem. – Szinte hallottam, ahogy Yuna szívéről leesik az a hatalmas kő. – Nem értem, hogyan – gondolkoztam el, Yuna pedig újra rám helyezte tekintetét. – A szemkötőmet rajtam hagyta. Egyszerűen elképzelésem sincs, miért – ráztam meg fejem. 

- Ezt én sem tudom megmondani. – Hallatszott hangján, hogy feszültsége alább hagyott. – De többször ezt nem teheted meg, ugye tudod? – vált keménnyé hirtelen. 

- Pontosan jól tudom – hajtottam le fejem karomra. 

- Egyetem? – Úgy vettem le, hogy nem akar erről többet beszélni. Nem kérdezett semmit, csak a számára lényeges részeket. Kissé furcsálltam és kissé rosszul esett.

- Áh, már totál elkéstem – legyintettem, s megittam a maradék kávém. – Majd megyek holnap. Elkéne mennem próbálni – tápászkodtam fel.

- Na persze – állított meg. – Láttad te a nyakadat?! – Hirtelen odakaptam, majd elhúztam, mert megint fájt az érintés. 

- Nem hiszem el – hisztiztem. – Miért kellett ez? – kérdeztem leginkább magamtól. Yuna nem válaszolt semmit, csak háttal állva elkezdett reggelit csinálni. 

  Úgy éreztem, valami megváltozott köztünk. Túlságosan elutasító és rideg lett. Mintha egy falat emelt volna közénk, aminek pontosan az volt a funkciója, hogy én ne léphessek át rajta. Gombócot éreztem a torkomban, valahogy rám tört a sírhatnék. Lassan felkullogtam szobámba, ahol rendet raktam: mindent visszapakoltam a helyére, amit este lelöktünk, leszedtem az ágyneműm, majd felhúztam egy újat, végül elraktam a miniruhám a szekrénybe. Átöltöztem, majd azzal foglalatoskodtam, hogy minél jobban eltűntessem a foltjaim. Négy fajta alapozót használtam fel, mire végre nem volt feltűnő egyik sem. 

  Lementem Yunához, aki már itthon sem volt. Helyette a konyhapulton egy doboz és papírcetli hevert.

Le kellett ugranom a bárba, este fele hazajövök, ez meglepi.

Pusz, Yuna.

  Rendesen lemaradt a „szeretlek” a végéről. Szíven ütött, s összegyűrve a lapot és könnyeimmel küszködve néztem a dobozra. Éreztem azt a kisebb szakadékot köztünk. Egy kissé távolabb került tőlem, s ez elég volt ahhoz, hogy kiboruljak egy kicsit. Kevés dolog van, ami gyorsan tud bántani, és a Yunával való kapcsolatom pont az egyik.

  A dobozon semmi se volt, se posta szám, se más levél. Egy egyszerű barna doboznak tűnt, lyukakkal az oldalán, amikor az megmozdult. Pusztán felborult. Szívem kihagyott egy ütemet, majd még egyet, amikor egy sziámi macskát vettem ki a tetején. Gyönyörű, tengerkék szemében megláttam magam, ő pedig félénken nézett rám. Már kezdtem volna cukinak tartani, amikor kitágult pupillája, mint aki bedrogozott, s kiugrott a kezemből. Nem mellékesen, egy húsz centis karmolásnyomot hagyott a kezemen, s a kanapéra mászott. Kényelmesen elhelyezkedett, nyalakodott egy sort és elaludt. 

Már nem szimpi.

  Vágtam egy fintort, majd ott is hagytam, miután szedtem magamnak ebédet. Övé a nappali, enyém a szobám. Hiába szép, ugyanolyan romlott, mint Taehyung. A telefonom hangos csörgéssel szólalt fel, gondoltam Yuna, de nem. Egy ismeretlen szám volt. Homlokráncolva vettem fel, s beleszólni se volt időm, mert Hoseok idegesen kiáltott bele.

- Te lefeküdtél Taehyunggal?! – Köpni nyelni nem tudtam, azt hittem, kiszalad alólam a talaj. Az, hogy Hoseok ilyen gyorsan megtudta, arra adott következtetést, hogy bárki más is simán tudhatja már az egyetemről.

- Hogy mi? Nem tudom, miről... – próbáltam volna tagadni, de túl vékony volt a hangom ahhoz, hogy egy kicsit is higgyen nekem. 

- Dehogynem tudod! Elment az eszed, Destiny?! – folytatta, én pedig végig dőltem az ágyon. Csak most kezdett tudatosulni bennem, hogy mit is tettem az elmúlt éjszaka. Az ördöghöz láncoltam magam, igen hosszú időre.